Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-21 / 9. szám
TÁJOLÓ KIÁLLÍTÁS Festmények Szimpatikus, szerény képzőművészeti ténykedés az wé, melyet egyáltalán nem kötnek a mindenáron művésszé lenni akarás sokszor szorító görcsei. Azon kevesek egyike, kiknél az effajta tevékenység tényleg „csak" kedvtelés, a kikapcsolódás, a feltöltődés egyik sajátos formája. Mert Valsíková Magda (mémökkandidátus) mezőgazdasági kutatómérnök elsősorban. Nevével inkább a mezőgazdasági szaklapokban, vagy hazai magyar lapjaink mezőgazdasági rovataiban találkozhattunk. így érthető, hogy a festészetnek a kiegészítő szerep jut életében. De ez is hivatástudattal, kellő tisztességgel, művészet iránti tisztelettel és alázattal párosul. És ezt is az állandó többet és jobbat akarás, a folyamatos önképzés kíséri. Akár a Csemadok érsekújvári (Nővé Zámky) képzőművész körében nyíljon rá lehetőség, akár a nyaranként zebegényi alkotótáborban, akár az ismert képzőművészek munkáját a képzőművészeti élet történéseit figyelve. Főleg a tájfestészetben mozog otthonosan, de nem idegen tőle a figurális komponálás, a csendélet, az emberábrázolás sem. Alkotásainak az a sajátossága hogy elöszerettel gondolkodik és fogalmaz kis felületekben. Sőt, fordítva egyet az egészen, úgy is fogalmazható, hogy a kis, sokszor néhány négyzetcentiméternyi felületek azok, melyeken hangulatot, feszültséget tud teremteni, melyeken tán a legjobban felismerhető sajátos arculata. Mivel nem kötik meg megalapozatlan allűrök, bátran kísérletezik újabb kifejezési formákkal is. Egy híján tíz önálló kiállítása már jelez számára valamiféle elismerést. Nemrég a komáromi (Komámo) Csemadok Galériában láthatták munkáit a művészetkedvelök. NÉMETH GYULA KÖNYV Múltunk s jelenünk Az elmúlt.év őszén volt alkalmam írni ebben a rovatban Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban című szociográfiájáról. Most beszámolhatok arról, hogy az 1927- ben és 1930-ban tett útja, útjuk (a Sarlós fiatalok falut felfedező útjai) nyomán évtizedünk közepén elindult két kárpátaljai író — Dupka György és Horváth Sándor —, felmérni. mennyit változtak a kárpátaljai községek azóta, hogy erre barangolt Balogh Edgár a társaival. Az ő tiszteletére vállalkozásuk alcíme: Balogh Edgár nyomában Kárpátontúlon. Útjuk eredményét kilenc fejezetbe foglalták. Ezek mindegyikét a már idézett szociográfiából és a Hét próba című emlékiratból vett idézetek vezetik be. A kötet bevezetője és utószava szintén az Erdélyben élő, egykori Sarlós-vezető 1982-ben és 1984-ben írott lelkesítő, illetve dicsérő gondolatait tartalmazza. Ami még e kis kötethez tartozik, az a szerzők előszava, amelyben bemutatják elődeiket, és tizedik fejezetként egy helyzetkép a mai kárpátaljai magyarság életéről, gazdasági, kulturális és szellemi eredményeiről. E fejezet címe Múltunk s jelenünk visszapillantó tükre. A két szerző a rövid, általában 5—6 oldalas írásaiban nem kevésre vállalkozik. Röviden bemutatja egy-egy település történetét, vázolja gazdasági és társadalmi viszonyait, s ezen keresztül eljutva a mába, igyekszik bemutatni a községek mai életét, hangsúlyt helyezve a munkalehetőségek, az iskolák helyzete és a kulturális létesítmények kérdésére. Ezen kívül jut még ideje Dupka Györgynek és Horváth Sándornak arra is, hogy felkeressenek érdekes embereket, és elbeszélgessenek velük. Idézzük azoknak a községeknek a nevét — ritkán halljuk őket mifelénk — ahol mindezt megvalósították: Izsnyéte, Barkasztó, Szernye, Nagydobrony, Bátyú, Rafajnaújfalu, Zápszony, Beregszász, Csetfalva, Bökény, Péterfalva, Nagypalád. Abban a sorrendben írtam fel ezeket a neveket, ahogy azokat sorba látogatták a Sarlósutódok. Ami számomra nem erősítette a nyolcvanas évekbeli falujárás hitelességét, az a hiányosságok, negatívumok mellőzése volt. Tán csak két vagy három írásban került szóba a rossz úthálózat, a hibás vízvezeték. De csak ennyi. A valósághoz ezen kívül talán még több dolog is hozzátartozik. Bár ha belegondolok, nem tudom miért kell kételkednem abban, hogy egy kb. kétezer főt számláló községnek sok milliós haszonnal gazdálkodó szövetkezete, kultúrpalotája van, és egy olyan pihenő- és sportkomplexumot épít, amelyben a szabadtéri színpadtól a feszített tetőszerkezetű uszodán át egészen a lovasiskola lovaglóteréig szinte minden megtalálható? Nyilván csak azért, mert én nem ilyen földi paradicsomban nőttem fel. (Ungvár, Kárpáti Kiadó 1987) AMBRUS FERENC HANGLEMEZ SO A régi Genesis koncerteken múmiaként, dudoremberként és más idegtépő szörnyként megjelenő Peter Gabriel még a lemezborítókon is csak kifestve vagy álarcban volt látható. 1975-ben távozott a Genesisből, de ezt a hóbortját — amely szerves részét képezte az együttes színpadi cirkuszának —, továbbra is megtartotta. Ezért meglepő, hogy az 1986-os SO (így) cimü albumának boritójáról festék nélküli, igaz, kicsit rémült, ám valódi arcát fordítja felénk. Gábriel ezzel a „pucér arcú" fotójával a meglepetések sorozatát indítja el, hiszen az igazi meglepetés maga a hanglemez, melyet a Supraphon és a Virgin kiadó jóvoltából a hazai üzletek polcain is megtalálhatunk. Peter Gabriel előző albumaitól elsősorban abban tér el a SO, hogy nemcsak egy szűk rétegnek szól. Az album dalainak többsége a szó jó értelmében vett sláger, könnyen megérthető. befogadható, ami ugye, Gábriel korábbi szerzeményeire egyáltalán nem volt jellemző. A hanglemez elkészítését óriási gyűjtőmunka előzte meg. A brazíliai után az afrikai ritmusok is megbabonázták a szerzőt. „Szerintem kissé elfáradtak a rock ritmusai, ezért más ritmusokat kell behozni" — nyilatkozta, és neki lett igaza. 1975-ben zeneileg is szakított a Genesismúlttal, ami kezdetben a sikertelenség hálóját vetette rá, hiszen az új, a szokatlan dolgok többnyire valamiféle ellenszenvet ébresztenek az emberek zömében. Talán ez a hanglemez kárpótolja őt a kezdeti sikertelenségekért, vagy inkább a „meg nem értésért". A SO cimü album egy szokatlan, furcsa ritmusú dallal, a Red Rain cíművel nyit, amelyben kiemelt szerepet kaptak az ütő hangszerek. A legnagyobb sláger a döbbenetes lendületű, különös zenei megoldású Sledgehammer. A klasszikus soulzene és a rock szerencsés ötvözetéből született mestermű a slágerlisták gyakori „vendége" volt. A dal másik érdekessége, hogy az erről készült videoklip 1986 végén elnyerte a műfaj nagydíját New Yorkban. A kővetkező dal, a Don't Give Up az album leglíraibb szerzeménye. Gabriel itt nem kisebb egyéniséggel, mint Kate Bushsal énekel duót. A lemez B oldalát túlnyomórészt az afrikai ritmusok uralják. Ezt rögtön az első dal bizonyítja, az In Your Eyes, melyben afrikai énekesnők szolgáltatják a háttérkórust. A Mercy Street című dal egy magányos, idegbeteg asszony gyötrelmeit próbálja elmondani öt percben. Ezt követi a fergeteges ritmusú Big Time, és az album záródala, a kissé komótos,, szomorú hangulatú We Do What Were Told. Az egyes kompozíciókon túlmenően maga a nagylemez is igen igényes, jól felépített, ami a színesbörű zenészek mellett Steward Copelandnak, a Police nagy alakjának is köszönhető. A magányos Peter Gabriel elhatárolta magát a pop üzleti világától, és azzal a nem titkolt céllal lép pódiumra, hogy a világot szeretné szebbé, jobbá tenni. S nekünk, zenehallgatóknak nem marad más hátra, mint kényelmes karosszékben hátradőlve hallgatni ezt a fantasztikus zenét. ANTAL TAMÁS FOLYÓIRAT Revue fotografie 89/1 Első önálló kiállítása pontosan 1979-ben volt, tudom meg a róla szóló rövid, ám tartalmas tanulmányból, amelyet a negyedévenként megjelenő Revue fotografie idei első számában Költészet és érzés Csáder Judit fotográfiáin címmel közöl Juliana Tesáková, aki alanya érzékenységének nem is annyira a gyökereit, hanem inkább irányát és önreflexiós jellegét, vívódásait elemzi — meggyőzően. Azaz érveléseiből és következtetéseiből ítélve alapos ismerője az eddigi életműnek, amelyből — sajnos, csupán — öt fotográfiát publikál ez a Prágában megjelenő, legrangosabb csehszlovák, fotóművészeti folyóirat. Föltehetően egy töredék töredékét. Olvasóként és a fotóművészet iránt érdeklődő nézőként egyaránt fáj a szívem, hogy a tizenkét képből álló Lapok a naptárból című sorozatból egyet sem ismerhettem meg, amiként a hasonló karakterű, a különböző növényekről, élőlényekről, tárgyakról készült bizarr kompozícióiból sem, amelyek olykor-olykor az identifikálhatóság határán állnak, vagy azon túl — holott a tanulmány szerzője részletes leírásával kiváncsivá tett. Annyi azonban az írásból is kiderült számomra, hogy Csáder Judit absztrahál, s racionalizációs készsége mögött meditativ, érzelmes lélek keres, kutat és — talál. Ha ritkán is és rendszertelenül. .. Néha csak nyomokra lel, vagy nyomokat készit, de ha megörökítésre ítéli őket, akkor sokatmondóságukat hangsúlyozva. Ebből a — Nyomok című — sorozatából két felvételt közöl a folyóirat (innen vettük át az egyiket), s ha mindkettőt beborítja is az irónia vékony rétege, tartalmukkal, vizuális tényszerűségükkel az atavisztikus erők jelenvalóságára és működésére mutatnak rá. Az írásból, sajnos, nem derül ki, fotósunk hány éves, azt viszont megtudjuk, hogy elvégezte a fotóművészeti főiskolát, s már gyermekkorában megismerte a grafika és a fotó szoros kapcsolatát, összefonódását, hiszen édesapja, Csáder László, a két háború közti és a háborút követő időszakban jelentős személyisége volt a szlovák fővárosnak. Ehhez, a fiatalabb nemzedékek objektívabb tájékoztatása kedvéért, annyit tennék hozzá, hogy Csáder László nem csupán a Duna parti városnak, de a szlovákiai magyar szellemi életnek is jelentős és ismert személyisége volt. S ezen a ponton azt kell mondanom: sajnos, ellentétben a lányával, akit Tesáková írása utolsó fél mondatával ekként minősít: „... a szlovák fotómüvészetet ma már egyértelműen gazdagabbá teszi sajátos alkotásaival". Épp e rangos minősítés okán remélem, hogy Csáder Judit alkotásait mi, szlovákiai magyarok is mihamarabb és mélyrehatóan megismerhetjük. Tíz évvel első önnálló bemutatkozása után. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
