Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-21 / 9. szám
— Ez az öreg már semmit sem ér. Ha nem lett volna leltár az üzletben, már itthon lenne 3 rádió, s nem történt volna meg a baj. De így ■ ■ Nagyot sóhajtott. Belémbújt a kisördög. — És biztos abban, hogy az önkiszolgálóban tűnt el? — Hol máshol? Nem néztem rá, játszottam a kiskanalammal. — Nos... talán itt. a lakásban ... Szinte hallottam, ahogyan kergetik egymást a gondolatai a fejében. Megint hozzám hajolt. — Anitka ... mit tud maga erről ? — suttogta. — Milena mondott valamit? Szemében gyanú. No, most már elég! — Nem, dehogy — mormogtam. — Csak úgy az eszembe jutott. Elgondolkodott, majd határozottan intett a fejével. — Biztos, hogy az önkiszolgálóban tűnt el. Csak nem mentem volna az üzletbe pénztárca nélkül! Legkésőbb a lépcsőn észre vettem volna, az ilyen dolgokban nagyon óvatos vagyok. Nem is mondanám. Különös. A rendszerető Potocná, aki mindenhonnan pénzt akar szerezni, ahonnan csak lehet hihetetlenül könnyelmű, és figyelmetlen. Mintha nagyobb örömmel töltené el a pénz megszerzése, mint a megtartása. Megittam a kávémat. — Mennem kell. — Siet? — Nagyon. Hová, az istenért? — Akkor nem is tartóztatom tovább — búcsúzott. — A holmimért majd eljön Dudo... vagyis apu — javítottam ki magam. — Csak a vizsgákra fogok bejárni, mindig egy napra. — Nézzem be, ha itt jár, Anitka — invitált az enyém! Tényleg bolond vagyok ... Autóbuszmegálló. Közömbös arcú emberek. Semmiről sem tudnak. Elmentem az internátusba. Sikerült feketén bejutnom, kerestem egy szobát, ahol volt egy szabad ágy. — De csak erre az éjszakára — mondta a szobatársnőm. — Dása holnap megérkezik, le kell lépned. Feküdtem az államig húzott takaró alatt, s úgy éreztem magam, mint egy csavargó. Aztán eszembe jutott valami. Szálloda! Mehetnék szállodába! Hisz Potoönának ezidáig még nem adtan vissza a pénzét... A szállodában azt mondom, hogy a házinénim kidobott, és kész. Megint csak elgondolkodtam. Amíg nálam volt a pénz, még mindig úgy vettem, hogy az övé. De ha elkezdem költeni... olyan lesz mintha elloptam volna. Egy másik gondolat. Mi történt Milenával? Neki nincs hová mennie. Mit talál ki az én tanácstalan, örökösen beijedt szobatársnőm? Váratlan együttérzés fogott el. De csak egy pillanatra. Azután Milos arca tűnt fel. Erősen lezártam a szemem, hogy sírva ne fakadjak. Nem kell aggódnom, ő majd valamit kitalál, mint eddig is mindig . . . Elaludtam. Reggel. A szálloda ötlete egyre képtelenebbnek tűnt. Világos volt, hogy abból a pénzből egy koronát sem fogok elkölteni, legalábbis egyelőre. Mig a táska mélyén hevert, addig nem idegesített, de hogy kivegyem ... Azt csináltam, amit azelőtt is. Igyekeztem nem gondolni a pénzre. Még van időm eldönteni, mit tegyek. Most az volt a legfontosabb, hol fogom tölteni az éjszakát. Bementem a városba. Mi lenne, ha mégis hazamennék? Azt a pár napot Jurkóval majd csak kibírom ... A postáról hazatelefonáltam. Ismeretlen, idős nö hangja válaszolt. Téves kapcsolás? Nem. Az asszony rögtön rájött, ki is lehetek. — Anita? Nem kell jönnöd, ideutaztam. szívélyesen. Elégedett volt, hiszen egy újabb üzletet tettem lehetővé a számára. Gyorsan kifutottam az utcára. A kaput bevágtam magam mögött... s mindennek vége volt. Megint eleredt az eső. Fogalmam sem volt, hová menjek. A táskával a kezemben elindultam a járdán, s gondolkodtam. Az aláírásokért kedden mehetek, s most még csak csütörtök van. Van még pár napom. Úgyhogy .. . Vissza is mehetnék. Becsengetnék, s azt mondanám, hogy csak vicc volt. Hülye vicc. Mit csinálna akkor Milos. Nem létezik. Az én számomra nem. Minden megváltozott ... egyszerre. Milyen más volt minden még egy órája! Az ölelkezés a kapu alatt, egy kis puszival fűszerezve, semmiség. Hisz a férfiak azt könnyedébben veszik. Tényleg ebben bíztam? Mit akartam elérni ezzel a meküléssel? Tudom egyáltalán? Haragot tartani vele, még a vizsgákat is úszni hagyni, csak neki legyen lelkiismeret-furdalása, s akkor egyet füttyenteni. s Milos újra és vigyázok Jurkóra, nem kell jönnöd... Sena anyja! Egyszerű kis népviseletes aszszonyka, láttam öt az esküvőn, de rögtön meg is feledkeztem róla. — Mindkettőjüknek el kellett utazniuk, s így az eszükbe jutottam aminek nagyon örülök. Milyen nagymama lennék, ha nem viselném gondját a tulajdon unokámnak? — darálta a telefonba, mintha régi ismerősök lennénk. Ezek szerint haza nem mehetnek. Miért is nem mentem rögtön, amikor Dudo hívott? De hisz ez világos. Nem tudhattam, hogyan végződik a dolog. Úgy-ahogy sikerült tőle elbúcsúznom. Mielőtt letette a kagylót, még meghívott magához. Kimentem a posta elé. A táskával a vállamon megálltam, és jobbra-balra tekingettem. Egyik oldal sem volt valami érdekes. Csak egy lehetőségem maradt. Kelletlenül indultam el az állomás felé. (folytatjuk) HALLJA A HEGEDŰSZÓT? Simkó Margit halálára Ahogyan élt, úgy távozott. Diszkréten. Csak hetek múltán tudtuk meg a valót. Nem mintha szürkén a tömegbe olvadt volna. Ellenkezőleg. Nagyon is felfigyeltetett magára, de soha nem a személyét előtérbe helyezve, hanem másokhoz viszonyújában. Minden és mindenki érdekelte. A napi politika épp úgy, mint az emberi sorsok. Mint az antik világ római polgárának az agora, kicsit olyan volt számára az utca, melyben lakott és a közeli kis piactér. Mindenkit meghallgatott, tanácsolt, véleményt mondott, szókimondó őszinteséggel. Megtette ezt egyénekkel és közösségben, sokszor az igazságtalanságokon, felelőtlenségeken jogosan felháborodó kritikai hevülettel, de mindig egy tisztultabb erkölcsi igénytől indíttatva, a tiszta humánum szellemében. A magánéletét a négy szűk fal közé zárta. A „háza" valóban a vára volt. Az élet sűrűjében töltekezve, a leszűrt tapasztalatok, tanulságok transzponálása a magány csendjében történt, fiatalabb éveiben prózai írásaiban, hangjátékaiban, érettebb korában lírában kifejezve. Lapunknak sok éven át volt munkatársa, könyvismertetéseire, filmkritikáira idősebb olvasóink jól emlékezhetnek, de a fiatalabbak is a Rádió magyar adásának műsoraiból. Szerelmese volt az életnek. Szeretlek, Élet című verseskötetében vall erről meggyőző erővel: „Ne ráncold a homlokod barátom, /nincs semmi okod, hogy rosszkedvű légy./ Nézz körül, mennyi nagy ajándékkal/ rohan az élet mindennap feléd." ... Tudatosan élvezte az élet apró örömeit, egy jó könyvet, egy szép zeneszámot, a megújuló természetet, egy kisgyermek játékát, és sajnálkozott a telhetetlenül törtetőkön, akik elmennek az élet kínálta szépség és értékek mellett. Szenvedélyes életigenlését a megélt, átvészelt háborúk, és saját sorsában az „ ... ezer mély sebnek nyoma ..." feletti győzelem táplálták. Könnyed hangvételű szerelmes sanzonjait békevágytól fűtött versei követték. A Honvágy és a Harmónia című költeményeiben a nagy Univerzum összhangját kísérelte meg kifejezni. És Shakespeareről így vall:... „Itt lebegsz köröttem, /mióta érintett varázsbotod,/ hiszem neked, hogy színház az élet,/ s e kocsmaszínpadot sose unom,/ nagy bábjátékos, te felséges ripacs, /utolsó órámig néked tapsolok!". Azóta lelépett a színről... Hadd idézzük kedves versét búcsúzóul, prózában. Mikor a tudomány diadalaként ember lépett a Holdra, a Hold-ra, ahol a gyermekkorában hallott legenda szerint Dávid király hegedült, így sajnálkozott: „Egy illúzióval kevesebb". Vagy talán most, hogy örök álmát alussza, hallja a hegedűszót? BERTHÁNÉ S. ILONA Simkó Margit HARMÓNIA Ne félj, halandó, a természetben nem pusztul semmi, csak átalakul. Hö lesz a szénből, a vízből pára, fa lesz a magból, mi a földre hull. Az energia tovább él, várja évezredekig, mi is lesz vele, s minél szorosabb rajta a bilincs, annál elsöpröbb rejtett ereje. Nem vész el semmi. Az a kis hamu, mi belőlem lesz, új hegyet emel, az a sok könny, amit elsírtam, egy kis hullám lesz a tengeren. Az én lángom gyertyaláng csupán — árnycsizmák néha letapossák —, de a kis fények millióitól lesz a sötétből világosság. nő 15 «4»
