Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-02-21 / 9. szám

A FÖNÖVÉR Dr. Dorota Ukropcová (főnövér, peda­gógus, tanfelügyelő, az egészségügyi továbbképző intézet munkatársa egy személyben, harminckét éve dolgozik az egészségügyben): — Át szeretném adni nekik a tapasztalataimat. Ezt, per­sze, csak úgy lehet, ha ott vagyok köztük, ápolónő maradok én is. Az em­bereket lelkesíteni kell, a kisnővéreknek pedig nagyon fontos, hogy lássanak követendő példát, elsajátítsák az ápoló­női magatartást. Olyan tökéletlen ma­napság a gyermeknevelés, olyan ritka az igazi hivatástudat. Az ápolónőknek büszkéknek kellene lenniük a hivatá­sukra, tartásuknak kell lennie. Ezt igyek­szem beléjük oltani. Vegyük például a tévéjátékokat, ott általában amolyan dekorációként szereplünk, így aztán nem csoda, hogy a társadalom is vala­hogy így könyvel el bennünket. Pedig ez nem így van, hiszen az ápolónők szak­képzettek, széles látókörüek, intelligen­sek. A lányokat egyszerűen meg kell nyerni az ügynek. Valóságos mérföldkő az ápolónőképzésben az új koncepció. Régebben valahogy úgy ment az egész, hogy jöttek az iskolások, nosza, el lehet velük végeztetni, amire nem jutott idő az osztályon! Sokszor teljesen impro­duktív munkát végeztek. Most ez már lehetetlen. A tavalyi érettségik nagyon jól sikerültek. A kórházi osztályokon csapatmunka folyik. Azt akarjuk, hogy az ápolónő egyenrangú partnere legyen az orvosnak, mindig pontosan tudja, mit miért csinál. Nagy figyelmet szente­lünk már első osztálytól kezdve a beteg megfigyelésének, s itt nem csak a szo­matikus, hanem a pszichológiai megfi­gyelésére gondolunk. Ugyancsak na­gyobb hangsúlyt kap a beteggel való kapcsolatteremtés. E téren a lányok még koruknál, kevés tapasztalatuknál fogva igen járatlanok, ezért ebben is vezetni kell őket. Nem elég jó szak­embernek lenni, az ápolónő kedves és emberi kell hogy legyen a beteghez, aki gyakran a legapróbb figyelmességért, például a párna megigazításáért is vég­telenül hálás. Az ilyen magatartást sze­retnénk beléjük oltani. Ami pedig sze­rintem nagyon fontos lenne, hogy az ápolónők legyenek nőiesek. Ennek a hivatással együtt kellene járnia. Manap­ság a lányok oly kevéssé nőiesek — magatartásukban, öltözködésükben egyaránt —, mintha valahogy le akar­nák pipálni a férfiakat, vagy ezzel pró­bálják demonstrálni modernségüket?! Kár. Mert jó lehet a diagnózis, tökéletes a terápia, de ez nem elég. A betegnek az ápolónő őszinte, halk emberségére, szinte anyai gondoskodására van szük­sége. A lányok olykor túl harsányak, bár szinte megindító az arcukon a döbbe­net, amikor egy-egy reménytelen eset fölött állnak, amikor azt kérdezik tőlem, hogy mibaja lehet... Az egészségügy modernizálásával sokat változott az ápolónő munkája, sokrétűbb lett, de ezzel az ápolónőnek csak több lett a dolga, hiszen a hagyományos munkái is megmaradtak. A beteggondozáskor használatos alapvető eszközeink szinte kivétel nélkül régiek. Óriási nálunk a .munkaerővándorlás. Házasság, család, gyerekek. Nem csoda, ha a férj ellene van a három műszaknak. Ha viszont egy ápolónő a szülési szabadság után visz­­szatér hozzánk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egy érettebb, felelősség­teljesebb dolgozóval lettünk gazdagab­bak. A kórházban ezek itt rendkívül megerőltető munkahelyek. Persze, itt is különbség van az örömteli és vidám szülészet és a többi osztály közt, ahol naponta látni haldoklókat. Úgy vettem észre, hogy döntő az illető osztály kol­lektívája abból a szempontból is, hogy az ápolónő visszatér-e oda. Nem győz­zük hangsúlyozni az ápolónőknek, hogy a betegeknek ne csak azt adják, amire feltétlenül szükségük van, hanem vala­mivel többet. Tizenkét órán át ilyenfor­mán is helytállni nem kis feladat. A múltkor vállaltam egy szombati tizenkét órás műszakot, és végigcsináltam mindazt, amit a kisnővérektől is megkö­vetelünk. A végén szinte összecsuklot­­tam. Szinte elképzelhetetlen, hogy az ember évtizedekig ilyen iramban dol­gozzon. Az ápolónőknek negyven órás a munkahetük, de sokkal több szabad időre, pihenésre, kipapcsolódásra lenne szükségük. Beugranak helyettesíteni is, ha kell, de ennek fejében alig vehetnek ki szabadnapot. Az ügyeletek beosztá­sánál igyekszem rugalmas lenni, több nővérke jár valamilyen szakkörbe (en­nek csak örülök), ezért úgy igyekszem beosztani, hogy mondjuk a szerda délu­tánja mindig szabad legyen. Persze, ami az ápolónői magatartást illeti, van­nak bizony tartalékaink is. Nem min­denki viselkedik úgy, mint ahogy azt a murfdér becsülete megkívánja. Ez pedig az egészségügyben fele annyira sem megbocsátható, mint másutt. Harminc­két éve dolgozom az egészségügyben, de arra nem emlékszem, hogy egy nő­vér azért tett volna meg valamit a betegnek, hogy kapjon érte valamit. Nálam az osztályon egyszerűen nincs paraszolvencia, az ápolónőknek meg­van a tartásuk, az ilyesmit kimondottan sértőnek találják. Persze egy csokor virágot, egy-egy csomag bonbont szok­tak kapni, de azt senki sem viszi haza, hanem közösen bontják ki. Ha tudniillik egy ápolónövér ezt a hivatást választot­ta, és őszintén gondoskodni akar a betegről, akkor megteszi azt ilyenfajta ellenszolgáltatás nélkül is. Az ápolónő — úgy tűnik — valamiféle katalizátor szerepét tölti be az egészség­ügy szövevényes hálójában, nem min­dig hibátlanul működő gépezetében. Ö van a legtöbbször kéznél, ő van szem előtt (talán többet is, mint az orvos), ország-világ valahogy öt teszi felelőssé az egészségügy (gyakran saját hatáskö­rét is túllépő) hiányosságaiért. Óriási teljesítményt kell nyújtania, s ennek fejében a társadalomtól csak valóban nagyon keveset kap. Pár évvel ezelőtt felmérést végeztek az ápolónők közér­zetéről, nemrégiben egy továbbit az ö tapasztalataikról a kórházban kezelt betegek szükségleteit, kívánalmait, fé­lelmeit illetően. Az emberek egész­ségtudata általában csak akkor kerül előtérbe, ha egészségük valamilyen ok­nál fogva veszélyeztetve van, s mint ilyen az ápolsára szoruló ember mindig kiszolgáltatott. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben pedig különösképpen a ma­gasan képzett, pszichológiai ismeretek­kel rendelkező nővérekre van szükség, s mint talán a vázolt vallomások is tanú­sítják, az ápolónőkben és a jövendő nővérekben is megvan erre a hajlandó­ság. FRIEDRICH MAGDA Prikler László felvételei a kramárei kórházban készültek nő 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom