Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-14 / 8. szám
Most üresjárat következik, mintha emlékeim fonalát valaki megnyirbálta volna. Mondtam nekik valamit? Kiáltottam? Zokogtam? Csak arra emlékszem, hogy futottam fölfelé a lépcsőkön. Szörnyű harag öntött el, azt hittem, szétrobbanok a méregtől. Körülbelül egy méterre álltak egymástól, és szótlanul kiismerhetetlen arccal nézték megfutamodásomat. Megalázottságot éreztem. Ezt csinálta Milos velem, velem!!! Ö, akinek örülnie kellene, hogy egyáltalán elkezdtem vele járni... Aztán a szobánk, a nyitott táska, a legszükségesebb dolgok villámgyors csomagolása. Az idegen hang, amely állandóan azt ismételgeti: „Ezt még meg-6. JELA MLCOCHOVÁ bánja, ezt még megbánja ..." Feléledt bennem a régi kislány? Furcsa, hogy milyen váratlanul bukkan elő néha a gyermekkor... Azután az előszoba, benne a fogason lógó kabáttal, amelynek zsebéből kikandikál a pénztárca. Hopp — s a pénztárca átvándorolt az én táskámba. Csak egy pillanat volt az egész, éppen olyan rövid, mint a gondolat, amely megszülte. Jól betűtök Milenának! Mindennek tetejébe még bosszúálló is vagyok? A lépcsőkön lefelé tartva Milosba ütköztem. — Ne csinálj jelenetet, kérlek — mormogta, és ki akarta venni kezemből a táskát. — Nyugodj meg, mindent megmagya rá zok. Nem feleltem. Érdekes módon abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni. megy-e valamilyen vonat a nagymama falujába. A vonat falta a kilométereket, körülöttem állandóan cserélődtek az emberek. de én ezt észre sem vettem. Arra a pillanatra készültem, amikor majd Milossal találkozom. Hogy milyen lesz? Biztosan kínos. De mégis, minden rossznak a végét jelenti majd. Hisz semmi más nem történt, minthogy a kapu alatt megölette Milenát. Valóban semmi sem történt ? Végre megérkeztünk. A peronon megálltam, körülnéztem. Az emberek belém ütköztek, morogtak. Fokozatosan mind eltűntek, egyedül maradtam. Milos nem várt. Ez érthető is volt, hisz nem ácsoroghatott ott minden vonatnál. De ugyanakkor egyre nőtt bennem a csalódottság érzése — mégsem jött annyi vonat, hogy ez kizárt dolog lett volna ... Erősebben markoltam meg a táskám fülét, lementem a lépcsőkön, s úgy hagytam el az állomás épületét, hogy körül sem néztem. A buszmegállóhoz mentem, és vártam. A ház előtt egy pillanatra megálltam, s felnéztem szobánk ablakára. Senki sem nézett ki. Dehát ki is nézne? Milos biztos, hogy nem itt fog rám várni. Kinyitottam a kaput, és beléptem. Felmentem a széles, kopott, díszes kovácsoltvas korlátú lépcsőkön, s becsöngettem lakásunk ajtaján. Síri csend. Mind meghaltak? Még egyszer megnyomtam a csengőt. Felvisitott, mint a sziréna. Végre meghallottam az ismerős csoszogó lépteket. Potocná aszszony. Kinyitotta az ajtót, annyira, amennyire a biztonsági lánc engedte. — Anitka kisasszony, hát visszajött? Kinyitotta a láncot, és kitárta az ajtót. Elkésett ugatás hallatszott. Potocná lóba alól előbukkant a kis rattler, s rám vetette magát. Első mancsaival a lábamnak támaszkodott, s hangosan lihegett. Szeme majd kiugrott a gödréből. — Én meg már azt hittem, hogy egyhamar nem tér vissza, elment valahová a vizsgákra felkészülni — kezdte Potocná. — Nem vette észre, hogy itt maradt minden holmim? — Vártam, hogy valakit majd elküld érte, úgy, mint a télen, nem emlékszik? Igen. Karácsonyra hazamentem. Dudo eljött autóval a könyveimért és a ruháimért. Nem könnyű feladatra vállalkoztam, arra, hogy egy egész hónapot otthon töltök, de pár nap múlva összepakoltam, és visszajöttem, mert Elenával sehogyan sem tudtam kijönni. — Milena itthon van ? — kérdeztem. Bólintott. Vártam, hogy megemlíti az eltűnt pénzt, de nem szólt semmit. Szélesen mosolygott, és bement a konyhába. A rattler még egy odaadó pillantást vetett rám, és bement ő is a gazdasszonya után. Kinyitottam a szobánkba vezető ajtót. Micsoda meglepetés! Az ajtóval szemben a heverön Milos és Milena ültek hallgatagon, mint az ijedt gyerekek. Tanácstalanság rítt le az arcukról, s ez meghökkentett. Milena hirtelen elmosolyodott, Milos pedig felállt, hogy elém jöjjön. Alig észrevehetően tétovázott. Vajon meg akart csókolni, de hirtelen meggondolta magát? Vagy... — Mi van veletek? És miért vagy itt? Nem felelt. Kivette a táskát a kezemből, tétován körülnézett, majd letette egy székre. — Történt valami? Egymásra néztek, egyikük sem felelt. Semmit sem értettem. A szobában valami feszültség uralkodott, holott szemre semmi sem változott. Milena abbahagyta a mosolygást, és a papucsát nézte. A papucs szép lila színű volt. madármotivummal kihímezve. Milenának jó ízlése volt, de mivel ő maga jelentéktelen volt, a legdrágább holmi sem mutatott rajta. Elég volt vele egy kis időt eltölteni egy helyiségben, hogy az ember teljesen megfeledkezzen róla. Milos az asztalnak támaszkodott, s valahová a hátam mögé nézett, mintha arra várna, hogy minden pillanatban beléphet valaki. Egyszerre csak minden megvilágosodott bennem. Szinte nevetséges, hogy egész időn át ezt terveztem, s amikor végre bekövetkezett, egészen megfeledkeztem róla. Potocná feltehetőleg Milenát vádolja a pénz ellopásával. Annyi pénz — épp elég, hogy jó kis bajt okozzon. Milena hiába tagad, nem hisz neki, ezért visszahívtak, mert Milena természetesen tudja, hogy nem ö vitte el a pénzt. De mit akar tőlem? Beismerést ? A fölényesség jóleső érzésével szélesen elmosolyodtam. Milena megkapta, ami jár neki. Csakhogy ... megint egy nyitott kérdés. Miért nem ő küldte a táviratot, miért Milos? Hogyan keveredett ő bele? Neki egész más okból kellett volna jelentkeznie. És egyáltalán, mit keres itt? Miért van megint Milenával? — Mondjatok már végre valamit! — törtem ki. — Úgy viselkedtek, mintha kiirtották volna a fél családotokat. Mindkettőtökét. Milos megmozdult, ellépett az asztaltól, két tétova lépést tett Milena felé, aztán megállt. — Potocná ki akarja dobni Milenát — mondta fojtottam — Most, a vizsgák előtt! Tehát mégis! Holott kétszáz korona helyett hatezer volt az összeg. De mi köze mindehhez Milosnak? — Kidobni? — kérdeztem. A hangomban csodálkozás volt. Egész jó intrikus lett belőlem. Úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék. Egészen jól megy. Csak a gyomrom remeg, és a szám száradt ki. És az a bizonytalan érzés Milena arcát nézve. A vágy, hogy megforduljak, és lelépjek. Mi az, nem fogom tudni végigcsinálni? Az emlék — két árnyék a kapu alatt. Mindjárt könynyebb. Milena megérdemli ezt, százszor megérdemli! Akkor meg miért... Vártam, hogy Milena haragosan felfortyan: — Csak ne játszd meg magad! Nagyon is jól tudod, hogy miről van szó! De Milena semmi ilyet nem csinált. Még jobban lehajtotta a fejét, és csendesen azt mondta. — Mivel te elmentél, nem akarja, hogy a szobát még további két hónapig egyedül foglaljam el. Azt állítja, hogy rokonokat vár, és nem tudja őket hol elhelyezni. Most egyszerre! Röviden, el kell költöznöm. Még a júniusra kifizetett szobabért is visszaadja, csak menjek el. — Biztosan új üzlet van a láthatáron. Kifizetődőbb. — Lehet — sóhajtott Milena. Nem értettem. Az eltűnt pénzről egy szó sem esett. Mintha Potocná észre sem vette volna, hogy hiányzik, s ha igen, Milenát nem gyanúsította. Csakliogy — akkor ez azt jelenti... Zavartan néztem Milosra. Vállat vont. — Ez van. Állítólag szüksége van a szobára és kész. A valóságban persze meg akar szabadulni Milenától. Végre alkalma adódott, hogy valami rosszat tegyen Milenának. Ahogy megtudta, hogy te elutaztál a vizsgákra tanulni, rögtön megragadta az alkalmat. — Ráadásul állandóan meg is van sértődve ... Egyáltalán nem lehet vele szót érteni. Meg van sértődve? A mi háziasszonyunk sohasem volt ilyen. Mindig nyugodt volt, s egész lényével azon igyekezett, hogy leleplezze mesterkedéseinket, amikkel a házirendet akartuk megszegni. Azt a házirendet, amelyet ö maga talált ki, s amelyet állandóan tökéletesített. (folytatjuk) * A CSÜTDKTÖKCN ÜNNEPELNEK nő 14
