Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
Elgondolkodtam. Még a végén saját magamat büntetem meg. Szerettem volna, ha Milos végre rájön, hogy ezt most komolyan gondolom, s hogy máskor ilyen ostobaságokat nem művelhet S főleg, hogy lássa be, nem olyan könnyű nélkülem élni. És most itt van, én szenvedek, hiányzik nekem. Ugyan 5. már! Semmi vész, holnap biztosan jelentkezik. Azt. hogy ilyen csüggedt állapotba kerültem, biztosan a csendes, nyugodt este okozta. Az ablakon túli világ összefolyt a sötétséggel, s én egyedül maradtam a csönddel. Elmostam a tányéromat. Azután bementem a szobába, és befeküdtem az alá a szörnyű, szúrós pokróc alá. Az ablakból ráláttam a kert egy részére és az égre. Éppen feljött a hold. Olyan kerek volt, mint azok a kalácsok, amelyeket a nagymama sütött, valamikor régen. Hirtelen ügy tűnt, mintha minden esemény, amely velem megesett, legalább száz éve történt volna. Az a beszélgetés is Dudóval. Ki tudja, mit csinált végül. Lehet, hogy Elena mégiscsak otthon maradt. Mintha hallanám az apámat: — Lehetne benned egy kis jóindulat Elena iránt. Mire én: — Miért bennem? Miért nem őbenne? És megint Dudo: — Benne megvan, s állandóan ki is mutatja, csak te úgy teszel, mintha észre sem vennéd . . . s ami Jurkót illeti, ügy viselkedsz, mintha teljesen idegen lenne és nem a testvéred! — Nekem nincs semmiféle testvérem, nincs szükségem rá! — vetettem oda. — Úgy viselkedsz, mint egy ostoba liba. Azt hittem, hogy már nem lesznek veled gondjaim, hogy az a lehetetlen kamaszkor már mögötted van. Úgy látszik tévedtem. — Választottál volna a kicsinek más anyát, akkor tudnám öt szeretni. — Más anyát? Ugyan, Anita. Akárkit választottam volna, ugyanígy viselkedtél volna. Mindenkiben csak a hibákat látod, és féltékeny vagy. Ekkor hozzábüjtam, és hízelegve kérlelni kezdtem: — Dudo, küldd őt el, kérlek, s megint olyan jó lesz nekünk, mint azelőtt, emlékszel? Dudo: — De Anita, térj észhez, hiszen Elena a feleségem! Én: — Én pedig a lányod vagyok! Térdemet egészen a mellkasomig felhúzva aludtam el. Az öklömet olyan erővel szorítottam össze, hogy körmeimmel belevájtam a tenyerembe. Reggel. A hold eltűnt a szobában félhomály volt, s az ismert, nyirkos hideg. Vacogott a fogam. A kerítés felett felhők, apró cseppek hulltak a belőlük. Már megint! Jobban beburkolóztam a pokrócba. Csak egy kicsit jó lenne aludni még! Elfeledkezni erről a szürke valóságról! A gyomrom ébresztett fel. Olyan erős görcseim voltak, mintha már egy hete nem ettem volna. Felkeltem, magamra rántottam a farmert, és kitámolyogtam a konyhába. Reggeli, hideg sötétség várt. elfogott az otthontalanság és elhagyatottság érzése. Megnyomtam a kapcsolót. Az ablaküvegben megláttam az arcomat. Fehér maszk, kócos haj. Medúzafő. A mosdó fölé hajoltam. Hideg víz zúdult az arcomba. Elállt a lélegzetem, a szemem előtt minden elsötétedett. Azután elöntött a forróság. Végre. Feltámadtam halottaimból. A gyomromat a vízzel nem tudtam elhallgattatni. Rendbe szedtem magam, s kimentem. A tegnapi napfénynek nyoma sem volt. Mintha évek teltek volna el azóta. Az üzletben csak egypár asszony volt, de most egyikük sem elegyedett szóba velem. Gyorsan bevásároltam, s hazafelé egy kicsit futottam. A mozgás visszahozta a jókedvet... Átmentem a szemközti gyalogúira, hogy minél előbb megláthassam a házikónkat. Megismétlődik-e a csoda ? A postásnő a telefonhívással ? Semmi. Az utca üres volt. Bementem az utcaajtón, s a bejárati ajtónál megfordultam. A csoda megtörtént. A postaládában fehérlett valami. Remegni kezdett a térdem. Mégiscsak kivártam! Visszaszaladtam a kapuhoz, majd frászt kaptam, amíg megtaláltam a kulcsot, s kinyitottam a postaládát. A papír egyenesen egy pocsolyába esett. Úgy éreztem, mintha én estem volna bele. Felemeltem, s beletöröltem a farmerembe. Távirat, rajta a nevem, Anita Brodská, szépreményű mémöknő. No hiszen! Lihegő liba, remegő ujjakkal, dobogó szívvel. Bementem a házba, s gondosan bezártam magam után az ajtót. Csak azután nyitottam fel a táviratot. Rögtön gyere vissza. Milos. Körülnéztem. Vége, csomagolhatok. Hát nem tartózkodtam itt valami sokáig. Azután eszembe jutott, hogy egyáltalán nem tudom, mikor megy a város ba autóbusz. Töprengtem, kinéztem az ablakon. Monoton eső. kellemetlen nyirkosság. Megragadtam a táskám. Akármi lesz is, én itt nem maradok. Túl sok rémkép járkál itt össze-vissza ... El innen. El kell mennem! Könnyű futólépéssel értem a megállóba. A szerencse elhagyott, autóbusz csak egy óra múlva indul. Az eső elöl a pléhbódéba bújtam, ami váróterem akart lenni. Leültem a keskeny fapadra, hátamat a hideg falnak támasztottam. Elnevettem magam. Minden megváltozik, nem lesz semmi szomorkodás. szenvedés. Visszatérek. Minden rendbe jön. Akarom. Semmi komoly baj nem történt, felejtsük el. ne legyünk kicsinyesek! Eszembe jutott a távirat. Kivettem a zsebemből. Rögtön gyere vissza. Nem ez az igazi. Valahogy másképp képzeltem el. Egy telefon, Milos bánattól megtört hangja, kértelése. hogy mielőbb térjek vissza. Butaságot csinált nagyon sajnálja, de felejtsük el az egészet, megint minden jó lesz, és, hogy soha többé ... Távirat? Ebben a három szóban semmi sem volt. Se megbánás, se vágy. abszolút semmi. Olyan üresek voltak ezek a szavak, mintha semmi sem lett volna a papíron. Ilyen táviratot bárki küldhet. Milos neve ellenére is névtelennek tűnt. Vagy... Új ötlet. Mi van akkor, ha Potocná cirkuszt csinált a pénz miatt? Az idegességtől összeszorult a gyomrom. Mi van akkor, ha következtetésem helytelen volt, minden kiderült, rájöttek, csak én lehetek a bűnös, és most nyakig ülök a (rácban? Talán nem kellett volna annyira bíznom abban, hogy Potocná semmit sem kezdeményez. Lehet, hogy az agyafúrt fejével valamit kispekulált... Idegesen üldögéltem. s a táviratot gyűrögettem. Azután eszembe jutott, hogy Milosnak ehhez a dologhoz semmi köze. Ha valami baj történt volna, akkor Milena táviratozott volna. Esetleg Potocná. Vagyis... Zsebre vágtam a táviratot. Lehet, hogy Milosnak eszébe sem jutott a telefon. A férfiak néha szörnyen ötletteienek tudnak lenni. Minden rendben kell, hogy legyen ... Szállingózni kezdtek az utasok. Összecsukták az ernyőjüket, az orruk alatt morogva köszöngettek egymásnak. Egykettőre tele lett a bódé. Az eső csak csöpögött, csöpögött, egészen elálmosodtam tőle. Ennyi ember között szinte elvesztem, s ez valamiféle biztonságérzetet nyújtott. Az autóbusz mint valami jelentés bukkant elő a szürkeségből, teljes világítással, s az ablaktörlők megállás nélkül rezegtek a sofőr arca előtt az üvegen. Egészen hátul ültem te. Az ajtók sziszegő hanggal becsukódtak, s elindultunk. Megkönnyebbültem. Nem is tudatosítottam, hogy ez az egész már kezdett egy kicsit az idegeimre menni. Nemsokára elhagytuk az üt menti büfét, s rövid időn belül már a városban voltunk. Nem értettem, miért tűnt idejövet az út olyan hosszúnak. Az állomáson jegyet váltottam, és felszálltam a vonatra. Kis idő múlva már robogtunk az elázott, homályos tájban. Behunytam a szemem. Igyekeztem semmire sem gondolni. Csak az volt a fontos, hogy minél gyorsabban teljen az idő, s ne kelljen semmi olyan kellemetlenségre gondolnom, ami arcomba kergetné a vért. De mégsem tudtam 'megakadályozni. A macskakövei kirakott utcán találtam magam, közel a házhoz, ahol Milenával laktam. Az uszodából tértem haza. ahová Milena szerencsére nem járt, mert a nagy mennyiségű viz látványa mindig kihozta a sodrából. Már sötétedett, de a lámpák még nem égtek. Kitartóan a lábam elé néztem, hogy meg ne botoljak, ezért csak az utolsó percben vettem észre őket. Éppúgy, mint ök engem. Milos Milenával. Két fekete árnyék a kapu alatt, szorosan összeforrva. Hirtelen szétugrottak. A meglepetés kölcsönös volt. Milena elfordult, ne lássam az arcát. Milos furcsa, fojtott hangon dadogta: „Anita ... éppen rád vártam .. (folytatjuk) A JELA MLCOCHOVÁ (^ÜTDKOCN ÜNNEPELNEK nő 14
