Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-31 / 6. szám
FÓRUM £ Mindenféle alkohol világviszonylatban és szűkebb környezetünkben is nagy gond, ezért én örömmel fogadtam a Szovjetunióban életbe léptetett kemény rendszabályokat. Nálunk is szívesen látnék hasonlókat, mert sajnos, egyre több gyerekszámba menő fiatalt látok alkoholmámorban dülöngélni, ténferegni. Falun a helyzet talán még rosszabb, mint városon, mert sok helyen szinte minden ház kocsma is. Otthon van a bor, a pálinka, nem kell érte boltba, vendéglőbe menni. Szinte úgy is lehet inni — sőt lerészegedni —, hogy senki nem tud róla ... Aki meg ráadásul lelketlen, csak a saját hasznát nézi, az itt akármikor, akárkinek, még kiskamasznak is adhat el italt. Az ilyen „fekete kocsmák" sokáig észrevétlenek maradnak. Mindaddig, amíg szemet akarunk húnyni felettük. Bár szerintem a helyi nemzeti bizottságoknak keményen fel kellene lépniük ellenük. A büntetések talán csökkentenék a bögrecsárdák számát. Főleg a fiatalok érdekében. Mert higgyék el, annyi a gond mostanában minden faluban, annyi a probléma, hogy legalább ezt az egyet érdemes lenne felszámolni . .. BÍRÓ B. KATALIN II J| — már bérházakban is sok ku■ VI d tyát, macskát lát az ember. Sőt kutya- macskakiállításokat lát a tévében. De ezeket az állatokat nemcsak látja, hanem hallja is az ember. A kutya — mert nincsen otthon a gazdája — ugat, vonít, a macska nyávog és szeretne kint szaladgálni, mint valamikor régen. De hol van már az az idő? . . . A kutya sem érti a kutyaóltalan életet. Láttam a napokban egy embert, ahogy a reggeli vásárlásra magával vitte a kutyáját. Pórázon vezette, de a füszerüzletbe nem vihette magával, mert onnan „kinézték" volna az alkalmazottak, a kutya meg megdézsmálta volna az alacsonyan levő péksüteményt. így az ember az áruház előtti sokágú biciklitartóhoz kötözte a kutyáját. Az állat pedig ott forgolódott a rácsok között. Bebújt az egyik rácson, kibújt a másikon, majd a harmadikon, mig a végén — akaratán kívül —, fogoly lett. Se be, se ki! Én csak néztem, nem tehettem semmit. Azután jött a „gazdi" és kimentette kutyáját szorult helyzetéből. Aztán boldogan továbbmentek. Mindezeket látva, eszembe jutott néhai Sajó kutyánk története. Ő szabad volt, mert falun laktunk, és volt kutyaháza, de ott is volt egy rendelet, hogy láncon kellett tartani és fizetni az ebadót. Csupán éjszakára engedhettük el, hogy szaladgálhasson a bekerített udvaron és élhesse árva kutyaéletét. Hogy el ne szökhessen, a lánc egy darabja a nyakán maradt biztosítéknak. És Sajó boldog volt. Szaladgált, ugrált, örvendezett. Szabad volt. Egy éjjel, úgy éjfél tájban, nyugtalankodni kezhett. Előbb ugatott, aztán vonított. Kint sötét éjszaka volt. Édesapám kinyitotta az ablakot és kiszólt: — Sajó, legyél csendben!.. . Ezt mondta úgy kétszer és Sajó elcsendesedett. Elhallgatott. Nem vonított többé. Mi nyugodtan aludtunk tovább. Csak reggel döbbentünk meg. Az egész család, mert Sajó átugrotta a kétméteres drótkerítést, de lába a túlsó oldalon már nem érte el a földet. Megfojtotta a nyakában hagyott darabka lánc. Kutyatörténet. Kutyasors. Kétféle kutya-szabadság. De egyik sem az iga-Zl ■ • DEMJÉN FERENC nem tudta, mikor hozzák ki onnan, s ma megint csak azt tudta, hogy van. de az eladótérben még nincs. A vevőtárs kicsit nyugtalankodott már. naponta jöjjön, mindaddig, míg egyszer azt nem kapja válaszul, hogy már elfogyott? Az eladó H | át ez egyszerűen pazar! Fantasztikus! Tetszenek érezni, ugye. hogy örvendezek?! Nem akármilyen érzés beavatottnak lenni, átlátni a falon — mégha a dolgok logikája akkor sem válik láthatóvá. Egy ideje hiánycikket ..szereznék be" egyik rokonomnak. így hát nyitáskor megjelenek az üzletben. Hálistennek. mindig hiába, a hiánycikk akkor is makacsul hiánycikk marad, ha csak hármat vehet belőle egyszerre egy személy. (Azt pedig nem írom le. hogy miről van szó, mert kereskedelmünk „atyjai" esetleg megdorgálnának. hogy lapunkat olvasva a kapitalista termelők tálalva kapják, minek az árát verjék fel, ha megjelennek náluk üzletkötőink.) Hát ennél a pultnál néhány napon keresztül találkoztam egy másik üzletjáróval. Tegnapelőtt éppen az orra előtt fogyott el a szafariing, tegnap nem kapott, bár az eladó mondta. hogy van a raktárban bőven, csak mosolya nem hervadt cseppnyit, sem. sajnos, ő nem tehet róla. ez a rend. A rend pedig — tudvalévő — mindennek a lelke... A dolgok logikája ellenében megszült rend is rend. Mindaddig, mig fel nem emészti önmagát. Vagy az emberek türelmét. I Mi, hatvan körüliek A tavalyelőtti kemény télről beszélgettünk, a január közepén beállott kiadós havazásról, hófúvásról, amely mindnyájunknak nehézséget okozott. A munkába járóknak, az iskolásoknak a közlekedéssel voltak problémáik, de az otthon tartózkodó nyugdíjasoknak sem volt az a néhány nap fenékig tejfel. Azonban minden rosszban van jó is. és erre kitűnő példával szolgál az a történet, amit Tinka nénitől hallottam. — Tudod, kedvesem, mikor arra ébredtem. hogy a kapunk előtt olyan magas hótorlasz fekszik, amivel nem lehet megbirkózni. hirtelen eszembe jutott, hogy reggelire van ugyan még két darab kiflim, amit szokás szerint a sütőben jó ropogósra pirítok, de aztán mi lesz. Egy falat kenyerem sincs, azt. meg más egyebet is. úgy terveztem, hogy majd a reggelit követő bevásárláskor szerzem be. De láttam, hogy bevásárlásról szó sem lehet. Még akkor sem, mikor láttam az ablakból, hogy erős férfiak és fiatal nők nagy iiggvel-bajjal kinyitották a bej'agyotl kaput, s a bezúduló havai kissé eltakarítva, de minden lépésnél legalább térdig gázolva benne, igyekeztek a villamosmegállóhoz, nem tudván még, hogy a villamos sem jár. — Mit lehettem egyebei, kényelmesen megreggeliztem, s közben elgondolkodtam, mitévő legyek. A tej még két napra elég. van két húskonzervem, lecsóm, öt tojásom, tehát éhen halni nem fogok. Persze a kenyér, az hiányozni fog. Meg sem fordult a fejemben, hogy kölcsön kérjek valakitől, hiszen a lakótársakkal csupán köszönő viszonyban voltam, némelyikkel még abban sem. Az egyedüli szomszédom. akivel baráti volt a kapcsolatom, két napja küldött levelet a Tátrából. Tűnődésemből csöngőszó riasztott föl. Kissé szégyenlős mosollyal egy lakótársnő állt az ajtóban. — Ne haragudjon, hogy zavarom, de nem tudna pár szál gyufát adni? Az utolsó kettő lobbant el anélkül, hogy a gázt meg tudtam volna gyújtani. Az uram az utolsó dobozt vágta tegnap zsebre, mikor éjjeli műszakba ment, s fogalmam sincs, hogy mikor tud hazajönni. A két gyerek meg nem elégszik meg a vajas kenyérrel, követelik a meleg kávét. Már próbálkoztam a közvetlen szomszédaimnál, de hiába csöngettem. — Gyufát akár egy dobozza! is adhatok — Jeleltem örömmel —, bár kenyérből lenne annyi tartalékom! — Nahát — mondta ö —. ha kenyér kell, akár egv felet is adhatok. Az uram is vett tegnap egyet, meg én is, csak ránk száradna. Nagy örömmel mentem a kenyérért, s visszafelé az emeletfordulóban, egy másik lakóval találkoztam. Kezében csészét tartott óvatosan, hogy ki ne loccsanjon a tartalma. Köszöntünk egymásnak, aztán talán az időjárás okozta bezártság arra késztette, hogy megszólaljon. — Nyékiéknek viszek egy kis tejfölt. Nyékiné tegnap beáztatta a babot levesnek. de már nem tudott tejfölért menni. Anélkül meg mit ér a bableves?! Közben a még aktívan dolgozó lakók közül elhaladt mellettünk néhány, aki hősiesen neki vágott, hogy gyalog próbálja elérni munkahelyéi. na 6
