Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
TÁJOLÓ A magány illemtana Miféle kin, keserv, talán elrendelés, esetleg szerepvállalás szükséges ahhoz, hogy az ember lemondjon a konkrét valóságról, hátat fordítson a világ sebeinek, a metaforák gyönyörűségének, ha azzal verte meg a sors, hogy ráadásul költő? Ha már kiebrudalták a legutolsó szobából is? Egyáltalán, hol kezdődik a költészet kivonulása, tragikus reinkarnációja a szokványos kulisszák mögött? Posztmodern? Neoavantgard? Egzisztencialista tapogatózás? Megannyi kérdés, ami az olvasóban első találkozásra felmerül. Pedig Farnbauer Gábor már rég túljutott a kérdéseken, talán már a pálya kezdetén. 1 liinifmerGrib'tr | A magány | illemtana < Madách Ez a metaforáktól, hasonlatoktól megfosztott, szikár és első pillantásra nehezen megközelíthető világ, ez a lecsupaszított, mármár a picassoi húsőrlöre emlékeztető nyelv sajátos filozófiát hordoz; annyira mélymerülésű, többsíkú és szokatlan látásmódot, hogy helyenként alig bírja szusszal. „Sok minden nincs, de mindenen az van. Beszélgetni tanulok. " — Írja a költő a Pozitív leépülés című szövegben, majd néhány sorral alább: „Ez valami nyelv." Mégsem ezek a szavak adják igazán a kulcsot Farnbauer világához, világaihoz, mert — bár talán nem szabadna Így kategorizálni és csoportosítani — legalább háromféle verstípust találunk A magány illemtanában. Kezdve az utolsóval, a TH-puzzle már-már riasztó, számítógép komponálta hálójával, folytatva a filozofikus, befelé forduló szövegekkel (Magán(y)akciók, Pozitív leépülés, Logikai antinómia, A skolasztika megdicsőülése), s zárva a kört a kifelé nyitó versekkel (Keze kéz. Szerelem, Tanácstalanság tér 2), melyek között mintegy törmelékként szóródnak szét a pársoros „mini" filozófia-gegek. De hagyjuk a csoportosítást, hisz a figyelmesebb és türelmesebb olvasó hamar rajtakapja a recenzenst: igazából egységes kép áll össze Farnbauer Gábor verseiből. A kulcsot talán a Jóslat Sziszüphosz ellen című versben találjuk meg, ahol többek közt így találkozhatunk szembe a költő fintorával: „A fennmaradás súlyos érvei, / küzdelmünk roppant megméretései / a szivünknek kedves sarc, /amely csak egy még súlyosabb tehertől, / önmagunktól mentesé." Farnbauer nem kér a „szívünknek kedves sarcból" — hátraarcot csinál, és az egyén lehetőségeit kutatja. Ez az egyén persze megsokszorozott, lehetőségei végesek, de végtelenek is. hisz „Nem rázhattok le.1" fakad ki a költő, aki ugyan félrevonul hányni, aki olykor „nem a magáé", akit „hány gondolat szerette öt szét elemeire", Válogatás a Madách Könyvkiadó idei terméséből mégis eljut a maga teremtette szabadságig, amely lehet „a véletlen hatványa"is, de lehet a bizonyosság: „Mert bárhol / nem vagyok idevalósi — / hazát ím túlról / foglalok e helyt." Farnbauer Gábor (második kötetében is) a filozofikus költő ígéretét, annak talán helyenként hideg logikájával vorzongató jelenlétét hozza megfáradt líránkba. S bár a filozófia és az egzakt tudományok súlya, a homo technikus látásmódja szemmel láthatóan küszködik a lírikussal, azért sok helyütt találkoznak, s ilyenkor megcsillan valami a megfoghatatlan és topografálhatatlan szépségből: „Azóta nem szerettem, / és ha minden jól megy, / nem is fogok már, / mert már akkor is /átszadoztam / a lyukas szívű szabadsággal." KÖVESDI KÁROLY lések széthullása fájdalmas tünete jelenünknek és nemzetiségi létünknek. A feldolgozás pontos és tárgyszerű, olyan kórkép ez, mely azonnali beavatkozást tesz szükségessé. A párt legfelsőbb fóruma nemrégiben foglalkozott is a kérdéssel: elítélte a korábbi erőszakos összevonásokat, s a kistelepülések iskoláinak visszaállítására hozott határozatot. Élni kell a lehetőséggel. Gál Sándor könyvében temérdek az információ, s minthogy nemzetiségi létünkről oly kevés a híradás, az effajta könyvek hiányt pótolnak, felettébb szükségesek. MÉSZÁROS KÁROLY Tolatás Ahol élünk Kevesen művelik nálunk a publicisztikát olyan intenzitással és igénnyel, s olyan tudatosan, mint Gál Sándor. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában megjelent kötete immár a negyedik ebben a műfajban. A könyv három régebbi és két újabb keletű riportsorozatát tartalmazza. Az indító Mesét mondok, valóságot tiz évvel a megírása után sem vesztett értékéből: örömmel olvastam akkor is, most is. Gyermekkorom világát idézi. Szívesen időznék ennél a fejezetnél, de szűkre szabott lehetőségem miatt csak egy gondolat: az író itt tudta elevenen, minden erőszakoltság nélkül összekapcsolni a múltat a jelennel. Élövé tenni a tájat, az embereket, de a nyelvet és a szokásokat is. Lenyűgöző az az ismeret, az a szeretet és líra, mely a sorokból árad. Ez hiányzik viszont a második fejezetből (Változni és változtatni), ahol egy értekező, tudományos igényű bevezetés után a felállított téziseit — nemzetiségi létünk múltjáról és jelenéről — riportalanyaival igyekszik alátámasztani. Ez csak részben sikerül, minthogy a volt földműves-szövetkezeti elnökök sokszor egymást ismétlik, s a m GÁL SÁNDOR Ahol élünk MADÁCH kérdések is azonosak. Mivel itt az író távolabb tartja magát, alanyai szájába adja mondandóját, a stílus is szürkébb. Kitágulás helyett egy helyben topogás az eredmény. Sokkal elevenebb a Csereháti krónika, de még inkább a Bódva menti változások, melyekben több tucatnyi kis település fejlődéstörténetét és mai valóságát kapjuk. Míg az előbbiben sok az azonos szempontú felsorolás, a Bódva menti változásokban — a sokrétűbb szemlélet, tárgyismeret és feldolgozási mód révén — élvezhetőbb anyagot kapunk. Időszerűségénél és változatosságánál fogva az Ahol élünk fejezet a legszimpatikusabb. A kisközségek máig érő gondjait tűzi tollhegyére. Az iskoláitól megfosztott telepüAz utolsó előtti vers elolvasása után, belül nagyjából már elkészültem az írással, mely Hizsnyai Zoltán Tolatás cimü második önálló kötetéről olyasmiket mondott volna, hogy az élet minden látszat ellenére sűrű, gazdag és változatos, ott belül, a kívülről nem látható tartományokban, bár sok van, miből nem Hizsnyai Zoltán TOLA TAS Madách kértünk, nem kérnénk, annyit a külvilágból, mely még álmunkban is betör hozzánk, bennünk éli világát, bennünk ütköznek meg égi és földi dolgai, miközben mi is sebeket kapunk, ott belül, ahol a védekezés nem rutin kérdése, a lélek nem tud félreugrani, sem kibújni az ütközők alatt, mint a tolatok, amikor két vagon egymásnak csapódik, hogy elmozdulnak, olykor egymásra is dőlnek bennük a zsákok, dobozok, gépek, pálinkásüveggel teli ládák, és egybefolyik a szerelvény sokféle tartalma, és már semmi sem tisztán az, ami, végeredményben a tolató sem, hiszen meghatározza öt az ütközések száma, ritmusa, ereje, megannyi várt-váratlan pillanat, mely hol szépen felkéri, máskor meg felkapja, elragadja, megkínozza testünket, lelkünket, szellemünket, álmainkat, óehatolva a legeldugottabb mirigyekbe is, csoda-e hát, ha aztán megszólal egyik is, másik is, a harmadik is, bennünk, de érthetően, tisztán csak a köttök nyelvén, amilyen Hizsnyai Zoltán is, akinek a „tolatásában" kifordul és láthatóvá válik a benti világ, és mindaz, mi kívülről került-keveredett bele, groteszk és paradox helyzetek, akciók, képek sorát teremtve, melyekből nem érződik sem különösebb fájdalom, sem különösebb boldogság, az ütközések nyomán tárgyilagos, de energiát sugárzó folyamatok. Szóval ilyesmiket mondott volna az írás Hizsnyai Zoltán — néhány verstől eltekintve, jelentős — kötetéről, a rendkívül gazdag szókincsről, érzékletes nyelvhasználatról, amikor az utolsó — nagy — versben ezeket olvasom: „írom pedig ezt azzal a most talán még elképesztő szándékkal, hogy vége legyen már a szemérmes csacsogásnak és bődületes bizalomnak, mellyel talán nemcsak egyedül én övezem az életet, s vége tegyen a cifra és kihívó képzelődéseknek, félre a drapériákkal, a rojtokkal, a bojtokkal s a nippekkel, félre a puszta hússal és a puszta testtel, és el a csontokkal, a velővel, el mindennel, ami a szókimondás útjában áll." BODNÁR GYULA Metszéspont Hogya György Metszéspont című novellagyűjteménye olvastán bizonyára akadnak majd néhányan, akik e harminchárom évesen debütáló író prózájából hiányolni fogják a világosan érzékelhető nemzetiség-történeti kiindulópontokat, a virágnyelven elbeszélt vagy éppen brutális dokumentumszerűséggel leirt retorziókat, az értelmetlen ki- és elhurcolásokat, vagyis azt a valóságos élménysorozatot, amelyet az olvasói elvárás és az irodalomkritika egyként a szlovákiai magyar próza fő jellegzetességének tart. Meglehet, számonkérik majd, hogy Hogyában a dolgok rendje a „jellegzetestől” eltérő, történelemérzékeléstöl mentes novellisztikát konstruált, mintegy demonstrálva azt a világirodalmi jelenséget, amely menekül mindenféle politikai, történelmi értelmezéstől, s csupán a bevallott vagy bevallatlan emberi öncélúság reakcióit veszi alapul, s jobb szó híján, univerzális történeteket mond el. (Noha nem is UNIVERZUM, hanem szinte a POLIVERZUM hipotézise van jelen sejtetéseíben, mintha valami láthatatlan, de létező mennyiség.) Meséljen akár politikáról vagy történelemről, tényrögzítésével is csupán ezek járulékosságát és talmiságát hangsúlyozza. Magyarán: a politizáló, történelmi érvekkel is manipuláló irodalmi tudattal Hogya novellisztikáját valóban nehéz befogadni, ezért aztán helyénvalónak is tűnhet a kérdés, vajon mit akar itt, ezen a tájon ez az író? Szinte semmit, mégis a legtöbbet. Választ adni a teremtés és a létezés kérdéseire. Olyasmit kimondani például, amit más nem lát meg; vagyis látszólag magántermészetű dolgokat. A szívverést, példának okául, ahogy abban jelenéshez jut az univerzum rendje és állhatatos titokzatossága, ahogy e jelenéssel megmutatkozik, hogy miközben — Overtonnal szólva — az ember „nem lehet más, mint önmaga fölötti tulajdonjogával élő individuum", a naprendszereket magába foglaló, folytonosan táguló világegyetem paránya csupán. Olyan teremtményecske, akinek egyedüli esélye (szabadsága ?) a dolgok megnevezésében rejlik. Föltehetően ez a világképp a genezise írónk racionális, mondhatni hideg realizmusának, amely épp annak bizonyosságától nyer melegséget, hogy a magasra törés, az elérhetetlen cél. ha úgy nő 38
