Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
A _ albumomban AAfc egy fényképet őrzök: hajlott hátú nagyanyám kézen fogva vezet, együtt megyünk első nap az iskolába. Egy másik képen nagyanyám és nagyapám (már bottal a kezében), körülöttük a család: gyerekek, unokák — a felvétel az aranylakodalmi ünnep, a házassági esküjük megújítása után készült. Hogy milyenek lehettek fiatalon, hogy éreztek, mit gondoltak, csak találgatni tudom. Én már csak öregkorukban ismertem őket. Nagyapám több mint nyolcvanévesen is megőrizte egyenes tartását, bajusza fekete maradt akkor is, mikor idegenek kísérték haza a szomszéd utcából, mert már nem tudott tájékozódni. Lelki szemeimmel látom nagyanyámat, amint a félhomályban ül a régimódi tükrös szekrény előtt, és hosszú fehér haját fésüli. És látom magunkat, az unokákat is, amint sorra lovagoltat bennünket a térdén egy mondóka kíséretében. És megjelenik előttem nagyanyám nővére, szép, nagyvirágos pongyolájában, aki minket gyerekeket szebbnél szebb maga készítette rongybabával, állatkával kápráztatott el; a babáknak kis táskájuk volt, benne apró pénztárca, pici aranypénzzel. Ök hárman, a mi öregjeink családban éltek, nem maradtak magukra, nem kellett elhagyatottan, kiszolgáltatottan élniük és meghalniuk. Csöndben mentek el közülünk, egyikük a másik után. Gy. néni, a kissé különc asszony, fiatalon lett özvegy. Gyermeke nem volt, öreg korára egyedül maradt a hegyen, a „Bagolyvárban". Omladozó falak, öreg bútorok között élt. Néhány macska volt a társasága. Jobb napján klipszet tett a fülébe, kipiros'rtotta az arcát, és meglátogatta néhány mindig magányosan élt-e. Annyi biztos, a történelem viharai kortársaihoz hasonlóan őt sem kíméltek. Szenvedett, mint olyan sokan, bűnösnek mondták, pedig vétlen volt. M. néni mégsem tört meg, nem lett keserű, kiábrándult ember. Hite szerint él, és cselekszik. Tudja, hogy vannak nála százszorta rosszabb helyzetben levő, elesett emberek, akik segítséget várnak. Olyanok, akiknek nincs ruhájuk, akik fáznak, éheznek. M. néni pici lakása, sőt a pincéje is, tele van használt ruhával, takaróval. Fáradhatatlanul gyűjti a ruhaneműt. Évek óta hetente kétszer nagy csomagot cipelve (igaz, ma már ehhez segítségre van szüksége) elballag a postára, s föladja a ruhákat távoli missziók címére, Afrikába, Dél- Amerikába. Pontosan számon tartja, az év melyik szakában hol milyen holmira van szükségük a rászorulóknak. Akkor a legboldogabb, amikor a címzettől viszszajelzés érkezik: a csomag célba ért. M. néni egyre nehezebben mozog, de amíg csak bírja, nem mond le a csomagküldésről. Amikor eltörött a karja, a legfőbb gondja az volt, hogyan oldja meg fél kézzel a ruhák javítását, varrását. távoli rokonát. Olyankor mesélt nekik: a fiatalságáról, rövid házasságáról, de legtöbbször a könyvekről. Imádta az útirajzokat, a kalandos történeteket, gondolatban bejárta a távoli egzotikus országokat. Minél öregebb és betegebb lett, annál nehezebben tűrte a világot és a világ őt. Sógornője szelíd erőszakkal vitte el a fodrászhoz, vette rá a momi csodálatos ösztönzésnek engedve indult el, nem tudta miért, de mennie kellett. „Á, vendégeitek vannak", suttogta a díszesen megterített asztal láttán, szerényen félrevonult a kis szobába, s reggelig békésen aludt. Talán fiatalkora boldog karácsonyairól álmodott. Gy. néni egy szociális otthonban halt meg, egy olyan otthonban. ÖREGEK sakodásra. A hegyen lakó szomszédok közül is betértek néha, hogy kenyeret, tejet hozzanak, befütsenek neki. Egyre gyakrabban betegeskedett, egyre inkább összezavarodtak a gondolatai. Egyszer — télen történt — egy rosszullét miatt beszállították a kórházba. Miután megvizsgálták, úgy találták, hogy nincs semmi komoly baja, nincs szüksége kórházi kezelésre. A mentősök — életerős emberek — a háza előtt tették ki, a néhány lépcsőfokon már nem kísérték föl. Gy. néni a havas, jeges lépcsőkön vissza-visszacsúszva, négykézláb vonszolta föl magát a lakásajtóhoz. Utána hetekig járt hozzá egy ápolónő, hogy gyógyítsa sebes, véres térdét. Talán az utolsó karácsonyán történt, amikor zavaros elméjével már nemigen tudta megkülönböztetni a napokat, hogy a kórházból megszökve Gy. néni szenteste becsöngetett távoli rokonaihoz. Valaahol a felvételekor megkérdezték a kísérőjét, hozott-e fekete ruhát. M. néni egyedül él. Nem lehet tudni, volt-e férje, gyereke, vagy Egyre sö tétebb alagút. De egyre fényesebbek a lámpák. (Rónay György: Öregkor) nő 30