Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
Gyermekkorunktól ismerjük egymást Edittel, tizenhárom évig együtt koptattuk az iskolapadot. Az ünnepre gondolva régi karácsonyok idéződnek fel emlékezetemben, amikor karácsony másnapján, reggel, a kerítésen át kiabáltuk egymásnak: — Én egy babát kaptam kocsival meg babaruhákkal. És te mit? — Én meg olyan pulóvert, mint a nővéremnek van, kesztyűt meg labdát. Edit általában praktikus ajándékot kapott, játéka maradt elég a nővérétől. Aztán újra eljátszottuk a karácsonyt ; ö a világos szőrű mackójával, én meg a kedvenc félszemü, harcedzett mackómmal. Emlékszem. Amikor este megpillantottam a karácsonyfát, amelyről sokáig nem tudtam, hogy anyu és apu „készítik", rögtön kiszaladtam az udvarra, és megnéztem, hogy Editéknél világitanak-e már a színes égők... és nagyon tetszett, hogy nekik is éppen olyan égőik vannak, mint nekünk ... Editnek két kislánya van, a vezetékneve Pénzről Kovácsra változott. A Módra tövében meghúzódó kis portán most négy generáció él együtt: a még mindig fürge 85 éves dédnagymama, a nagyszülők, a fiatal pár és két csintalan kislányuk. Százd (Sazdice) község a századforduló táján még nagynak számított, és fontos szerepet töltött be a vidék életében. A gyéren csordogáló Búr patak mentén, a Morda akácosokkal borított dombjai alatt, ma szelíden bújik meg a kis falucska. A központosítás szele Százdot is meglegyintette, ma már egyre kevesebb fiatal marad meg öregedő falai között. Egyre több az elhagyott, üresen tátongó porta. Aki viszont az ittmaradás mellett dönt, évek múltán már képtelen megválni ettől a kedves kis falutól. így történt a riportunkban meglátogatott családdal is. Edit eleinte be akart költözni a városba, Ipolyságra (Sahy), ahol a kórházban egészségügyi nővérként dolgozik. De aztán inkább vállalta a félórás ingázást. — Gábor döntött úgy, hogy itt, helyben építkezzünk. Biztosan közrejátszott benne, hogy az apósom kőműves és apu is sokat segített. Ma már hálás vagyok ezért a döntésért. Nem tudnék innen elmenni. Az összes emlék ide köt, itt születtem, itt élnek a rokonaim, itt nőnek fel a gyerekeim. Talán velük is sikerül megszerettetnem a csendes falusi életet. Azt ne higgye senki, hogy itt nincs kultúra. Nagyobb részünk van benne, mint a városnak, mert összeforrott kis közösség vagyunk. Amikor még nem voltak meg a gyerekek, szinte minden estét a fiatalok között töltöttem a klubban. Tábortüzet gyújtottunk, lemezeket hallgattunk, halászlét főztünk, minden estének megvolt a hangulata. Gyakran rendezünk táncmulatságot is. Most, hogy családunk van, megmaradtak a kulturális rendezvények, a citerazenekar, az énekkar. Gabi most is a fővárosban szerepel az énekkarral. És városon? Mi van ott? Beülsz egy moziba? Ugyanazt megnézheted a televízióban is. — Mit jelent számodra a család, a szülők, most, amikor már saját családod van? — A szülők? Ök neveltek fel, ök adtak kenyeret a kezembe. Ha segítséget kérek tőlük, most se tagadják meg. Annyiban változott a helyzet, hogy most már nem olyan szigorúak hozzám, nem nevelnek. A gyerekekkel most is főleg anyu foglalkozik. Ha én szolgálatos vagyok, ő van velük, de hozzájuk már nem annyira szigorú. Megmaradtunk nagy családnak. A nővérem, Ellus is ugyanúgy hozzánk tartozik a férjével, Lacival, a kis Péter is állandóan itt van. Gyakran szinte csak aludni megy haza. És ez így van jól. Ezt városon nem lehetne megtenni, ott, azt hiszem, nincs ilyen összetartás. — Mennyire más a karácsony amióta férjhez mentél, hisz ugyanabban a házban ünnepeltek, de megváltozott körülmények között ? — Ma is nagyon szívesen emlékszem vissza a gyerekkori karácsonyokra. Azt hiszem, ezzel minden ember így van. Minden család elsősorban a gyerekek számára igyekszik varázslatossá tenni az ünnepet. Ma is melegség tölt el, ha visszagondolok ezekre a karácsonyokra. Szavakkal nem is tudom kifejezni. A karácsony mint ünnep, ma sem változott meg, csak én szemlélem más oldalról. Már nem olyan gondtalan, már nem csak az ajándékokat lesem. A szereposztás megváltozott; itt van Editke, Angelika és a férjem. Aki már nincs köztük, az a dédnagyapa — emlékeimben fel-felmerül a mélyhangú, pirospozsgás öregember alakja, és mindketten elszomorodunk egy pillanatra, de aztán Edit csillogó szemmel folytatja az emlékezést. — A mi családunkban karácsonykor az volt a szokás, hogy este körülültük az asztalt, nagyapa a fohász után megtörte a diót, és mindenkinek adott belőle egy darabkát. Az almából vagy a narancsból is mindenkinek adott egy szeletet. Most már ez a szerep apué. Ekkor toppan be Gábor, a férj, és már meséli is: — Nálunk ez egy kicsit másként volt. A diónak fontosabb szerepe volt. Mindenki választott magának egyet az asztal közepén álló tálból, és ha egészségeset tört fel, egészséges lett a következő évben, ha férgeset, vagy kiszáradtat, akkor beteges. Ezenkívül még egy szokás van, amit itt az Alvégen nem tapasztaltam: nálunk karácsony este az asszony nem kelhet fel az asztaltól, a népszokás szerint úgy kell ülnie, mint egy kotlósnak, hogy aztán tavasszal az igazi kotlósnak sok kiscsibéje legyen ... — Ez viszont nem is rossz — nevet a feleség, — legalább ezen az estén a férfiak szolgálják ki az asszonyokat. Edit, akinek már a gimnáziumban is egyetlen álma volt, hogy egészségügyi nővér lehessen, szereti a szakmáját. Ilyenkor, ünnepek táján a legnehezebb ez a munka, hiszen gyakaran itt kell hagyni a családot és szolgálatba kell menni. — A sebészet sohasem marad üresen, mindig vannak fekvő betegek, akik nő 16 FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ
