Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-05 / 50. szám
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ 10. Vagy talán nem? Hát hihető ez? Hát mondhatja bárki, hogy ez lehetséges ? Miért halt meg ez az asszony, miért? Ó, higgyék el, én mindent megértek; de hogy ö miért halt meg, az továbbra is talány marad. Megijedt a szerelmemtől, lelkiismeretesen megkérdezte önmagát: elfogadja-e a szerelmemet, vagy se, és mert nem tudott dönteni, inkább meghalt. Világos minden, semmi értelme a fejtörésnek: ő túlságosan sokat Ígért nekem, majd pedig megrémült, hogy nem lesz képes beváltani az Ígéretét. De vannak itt vérfagyasztó körülmények. Mert miért halt meg a feleségem? Ez továbbra is kérdés marad. Ez a kérdés kalapál, zakatol, egyre zakatol az agyamban . .. Hiszen én kész lettem volna őt igy hagyni, ha azt akarta volna, hogy igy hagyjam. De ő ezt nem hitte el — ez mindennek az oka. De nem... nem, nem így van, nem ez az igazság. A dolog egyszerű: úgy érezte, hogy becsületesen kell viselkednie, ha szeret, teljes ragaszkodással kell szeretnie, nem úgy, ahogyan a kövér boltost szerethette volna. S mivel ő sokkal erkölcsösebb, sokkal tisztább gondolkodású volt, hogysem olyan szerelmet nyújtson nekem, amilyennel legfeljebb a kövér boltos elégedett volna meg, hát nem akart rászedni engem. Igazi szerelem helyett nem akart félszerelmet vagy negyedszerelmet nyújtani. Túlságosan becsületesek voltunk, erről van szó! Annak idején megértést akartam a szivébe oltani, emlékeznek? Furcsa gondolat. Roppant érdekel: vajon becsült-e engem? Nem tudom. Megvetett-e, vagy sem? Nem hiszem, hogy megvetett. Borzasztóan furcsa, de egész télen soha még csak eszembe se jutott, hogy talán megvet. Épp az ellenkezőről voltam mélységesen meggyőződve, egészen addig a pillanatig, amikor feleségem szigorú csodálkozással nézett rám. Úgy van, szigorú csodálkozással. Akkor egyszeriben ráébredtem, hogy megvet. Tudatára ébredtem változhatatlanul és örök időkre! Ó, bárcsak most is megvetne, most is, ezután is, mindig — csak élne még, csak élne! Hiszen alig néhány órája még járt-kelt, beszélt. Képtelen vagyok felfogni, fogy kiugrott az ablakon. Hogy is gondolhattam volna erre akárcsak öt perccel előbb? Behívtam Lukerját. Most a világért sem engedem el Lukerját, a világért sem! Ó, mi kettem — a feleségem és én — még megegyezhettünk volna. Csak nagyon elszoktunk egymástól a télen, de hát nem szokhattunk volna ismét össze? Miért is ne találhattunk volna egymásra, miért is ne kezdhettünk volna új életet? Én nemes lelkű vagyok, ö is az volt — íme, nem hiányzott az alapfeltétel sem! Még csak néhány szó, még csak két nap — nem több —, és ő mindent megértett volna. A legelviselhetetlenebb, hogy mindaz csak véletlen; egyszerű, durva, ostoba, közönyös véletlen. Bele kell bolondulni! Öt perccel, mindössze öt perccel késtem el! Ha öt perccel előbb érkezem haza, az a végzetes pillanat elvonul fölöttünk, akár egy kis felhő, és feleségemnek többé eszébe se jut ilyesmi. Csak öt perccel késtem el végül pedig mindent megértett volna. Most pedig megint üresek a szobáim, megint egyedül vagyok. Az ingaóra meg csak ketyeg, ketyeg, neki az egészhez semmi köze, neki semmi se fáj. Nincs senkim, senkim — milyen szörnyű ez! Járkálok, egyre járkálok. Tudom, tudom, mondaniuk se kell: nevetségesnek tartják, hogy a véletlent és ezt az öt percet okolom. Pedig nyilvánvaló, hogy az egész ezen múlott. ítéljenek csupán ebből az egy körülményből: feleségem — más öngyilkosokkal ellentétben — még csak egy cédulát sem hagyott hátra: „A halálomért senkit se okoljanak!” Arra sem gondolt, hogy még Lukerját is meggyanúsítják és megijeszthetik: „Rajta kívül csak te voltál a szobában, hát biztosan te lökted ki az ablakon.” Meghurcolhatták volna ártatlanul, ha kintről, az ablakokból, a szárnyépületből és az udvarról nem látták volna négyen is, hogy feleségem a szentképet melléhez szorítva állt a párkányon, és önként vetette le magát az utcára ... De hát az is csak véletlen, hogy az emberek ott álltak és látták, miképp történt a dolog. Hiszen az egész csak egy pillanat volt — egyetlen ellenőrizhetetlen pillanat. Kiszámíthatatlan, előre nem látható véletlen! Mi van abban, hogy a szentkép előtt imádkozott? Ez korántsem bizonyítja, hogy készült a halálra. Ez a hirtelen hangulat legföljebb úgy tíz percig tarthatott, elhatározása biztosan akkor fogamzott meg a lelkében, amikor a falhoz támaszkodott, homlokát a karjára hajtotta, és mosolygott. Ekkor villanhatott fejébe a gondolat, amely megszéditette, s amelynek nem tudott ellenállni. Itt nyilvánvaló félreértésről van szó. Hiszen velem még lehet együtt élni... És hátha vérszegény volt? Hátha az egészet csak a vérszegénység a csökkenő életerő okozta ? A télen kimerült a szervezete, ez okozta ... FERDICS GÁBOR ILLUSZTRÁCIÓJA Elkéstem!!! S most itt fekszik a koporsóban ... milyen vékonyka, milyen hegyes lett az orrocskája! Szempillái mint kis nyilvesszök sorai. És hogy zuhant le — semmilyen törés, semmilyen zúzódás! Csak az a „kevéske vér". Tulajdonképpen csak kávéskanálnyi vér. Belső sérülés ... Furcsa gondolat foglalkoztat; hátha lehetséges nem eltemetni... Mert ha elviszik öt, akkor ... ó, nem, nem! Az szinte elképzelhetetlen, hogy elvigyék! Jaj, hiszen tudom, hogy el kell szállítaniuk, tudom én azt, nem vagyok örült, nem beszélek csak úgy, a levegőbe, bolond módra, ellenkezőleg, még sosem voltak ilyen világosak a gondolataim, de ... hát hogy lesz az most? Hogy fogom kibírni megint az üres házban, a puszta szobákban ... megint egyedül... csak a zálogtárgyakkal... Lázálom, őrület, őrület! Halálra gyötörtem öt — erről van szó! Mit nekem most a ti törvényeitek? Mit nekem most a ti szokásaitok, a ti erkölcseitek, életetek, országotok, hitetek? Csak ítéljenek el a bíráltok, csak állítsatok törvény elé, csak tárgyalják az ügyemet a nyilvánosság előtt, én ott is ki fogom jelenteni, hogy nem ismerek be semmit. A bíró majd rám formed : „Hallgasson, főhadnagy!" Én meg viszszakíabálok rá: „Hát azt hiszed, van hatalmad, hogy engedelmességre bírj? Miért zúzta össze a tehetetlen, sötét ostobaság azt, ami nekem mindennél drágább volt? Mit nekem most a ti törvényeitek!" Ó, nekem már minden mindegy! Jaj, te vak, te vak teremtés! Halott vagy, nem hallod, amit mondok! Nem tudod, milyen mennyországot teremtettem volna én neked. Lelkemben mennyország lakozott, azzal vettelek volna körül! No, igaz, nem szerettél volna — hát aztán? Minden úgy lett volna, minden úgy maradt volna. Csak beszélgettél volna velem, mint jó baráttal — örvendeztünk, nevetgéltünk volna, örömmel néztünk volna egymás szemébe. így éldegéltünk volna. És ha beleszeretsz valaki másba ... sebaj... az sem lett volna baj. Sétáltál és nevetgéltél volna vele, én meg az utca túlsó oldaláról néztelek volna ... Ó. semmi, semmi se lett volna baj, csak még az egyszer, egyetlenegyszer kinyitná a szemét! Ha csak egy pillanatra is, egyetlen pillanatra! És rám nézne, úgy mint nemrégiben, amikor elém állt és megfogadta, hogy hűséges feleségem lesz! Ó, egyetlen pillantásra mindent megértene! Tehetetlenség! Közöny! Ó, természet! Magányos ember e földön — ez a legrosszabb! „Van-e élő ember a tágas mezőkön? — kérdezte valamikor az orosz vitéz. Bár nem vagyok vitéz, kiáltva kérdezem én is ugyanezt, de nem felel senki. Azt mondják, a világmindenséget a nap élteti. Élteti. De felkél a nap és — nézzék csak: hát nem halott ö is? Minden meghalt, és mindenütt halottak. Csak, az emberek ... de körülöttük néma csend — ez hát a föld! „Emberek, szeressétek egymást!" — ki is mondta ezt? Kinek a tanítása ez?... Az ingaóra csak ketyeg, érzéketlenül, ellenségesen. Éjfél után két óra. Feleségem cipőcskéi az ágya előtt állanak, mintha várnák őt... Jaj istenem, ha reggel elszállítják, mi lesz velem ? nő 14
