Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-11-21 / 48. szám

vagy nem. Volt. aki meggazdagodott, aki tudott pénzt küldeni vagy' hozni a családjának, másnak annyija se lett, hogy az útiköltséget visszafelé megfizethesse. Volt. aki a még nagyobb gyarapodás reményében, más a teljes ellehetetlenedés miatt maradt végérvényesen és örökre távol a falujától. Csaknem valamennyi pruksai családnak vannak történetei az „amerikásokrór. az Amerikát megjártakról vagy a ma is kim élő rokonokról. A történetek a legtöbbször fájdalmasak, néha tragikusak. Mint a tizenhárom pruksai bányász esete, akik egy bányaomláskor végképp lemondtak minden reményről.

A történeteken kívül egyéb a legtöbbször már nem köti a mai pruksaikat Amerikához. A kint élők a maiaknak inkább már távoli rokonai, s kint született, úgymond második nemzedék. így a kapcsolattartás egyre ritkább és esetlegesebb. Jellemző Matyi Istvánná vélekedése, akinek testvére él New Yorkban:

— Hívtak engem látogatóba. De hát azt mondtam, nem megyek. Minek! Csakhogy szétnézzek. s belekerül tízezer koronába?! S őket költségbe verjem.

Matyi Istvánná esete pedig más tekintetben is jellemzője lehet a pruksai sorsoknak (hogy többet ne mondjunk). Ő a szomszéd faluból, Kistéglásról való. onnan jött férjhez Pruksára, amint több leány is akkoriban. Téglás hét kilométerre van Pruksától. Matyiné azonban húsz esztendeje nem járt a falujában, bár ott éltek a testvérei. és most is ott élnek azok gyerekei. Ez a nagy elszigetelődés pedig nem a nagy távolság, nem is a nagy költségek miatt van. Egyedül az országhatár teszi, amelyik éppen Pruksa földjeit vágja ketté (pontosabban a határ egyharmada maradt a falu körül). Bár igaz. ha egy piciny irónia is maradt a pruksaiakban, akkor elmondhatják magukról, hogy ők még mindig jobban jártak, mint a szelmenciek. akiknek nem a határukban, de a falujukban vonul a világokat elválasztó kerítés — faluközösséget, egy utcabeli barátokat, szomszédokat, családokat szakítva el egymástól.)

Pruksának ma 640 lakosa van. Ebből három család szlovák, egy német, a többi magyar. A hatszáz körüli lélekszám hosszú idők óta jellemzője a falunak. Nem laktak itt a századforduló s az akörüli konjunktúrák éveiben sem többen. Bár a határ kétharmadnyival nagyobb, soha nem tudott lényegesen több élytet eltartani. A második világháború után pedig, hogy még területre is jócskán megapadt a termőföld, s megfogytak a dús ártéri legelők, az emberek szétszéledeztek a vidéken munka után. Egyáltalán nem véletlen például, hogy a környék vasú t állomásain, Nagykaposon (Vefké Kapusany), Ágcsemőn (Cierna n. T.), Mátyócon (Mafovce), mindenütt dolgoznak pruksaiak. illetve sok pruksai családban van vasutas.

A mezőgazdasági munka itt végképp nem vonzó manapság. A szövetkezetnek — amely 1976-tól

5 300 hektáron gazdálkodik együtt a budaházaiak, a lecsényiek. a ruszkaiak, a szelmenciek és a nagykaposiak földjein közösen — összesen 15 pruksai tagja van. Fiatal egy se. Nagy gond. hogy a jobb — a szabadidőt kevésbé megkötő és nagyobb jövedelmet nyújtó — lehetőségek elszívják a mezőgazdaságból tíz igényesebb munkaerőt. Többen dolgoznak a vajáni (Vojany) hőerőműben. A vasútra vagy hátvanan járnak naponta. És félszáznyi alkalmazottja van a töltőállomásnak, amióta földgázra bukkantak a pruksai határban, s immár két helyen termelik a propán-bután gázt.

— ígéretet kaptunk, hogy 1991-re a faluba is bevezetik a földgázt — mondja Tóbiás Lajos, a nemzeti bizottság elnöke. — Pruksán különben minden társadalmi összefogással épült. A kultúrháznál hét napot ingyen dolgozott minden család. És így lett új óvodánk is tizenöt évvel ezelőtt. Itt ma is nagy az összefogás. Az emberek úgy gondolják, hogy ez a miénk, nekünk kell megépítenünk. nekünk kell törődni vele. A fiatalok se költöznek el innét akkora mértékben, mint a szomszédos falvakból. Míg például Szelmencen tizenhat ház áll üresen, nálunk alig egy-kettő. Igaz, itt soha nem volt, hogy nem adhattunk volna ki építkezési engedélyt. Az idén júliustól pedig már 150 ezer koronával támogatjuk azt, aki családi házat épít magának, s ezt nem kell visszafizetnie.

— Csak iskola nincs a faluban. 1983-tól Szelmencre járnak a gyerekek, amely három kilométerre van tőlünk. Gondolkodtunk rajta, hogy élünk az új rendelet nyújtotta lehetőséggel, és visszahozzuk az iskolát. Harminc gyerek lenne. De nincs épület. A volt iskola már nem meglelő, rossz. Nyugíjasklubnak szeretnénk átépíteni a közeljövőben. Ott helyeztük el a könyvtárat.

— Bár nincs a faluban iskola, mégis sok nálunk a kulturális rendezvény. Jól működik a helyi nőszervezet és a Csemadok. Általában együtt dolgoznak. Van éneklőcsoportunk, a gyerekeknek tánccsoport. És sikeresek a színjátszóink akik legutóbb például Tárkányban (M. Trakany) léptek fel. Igaz, anyagi haszon nem sok van az előadásaikon. Mert csak az autóbusz bérlése ezerháromszáz koronába került, a beléptijegyekből pedig körülbelül háromszáz korona bevétel volt. De hát a kultúrát mindig is támogatni kellett, soha nem tartotta el magát.

— Tizenöt főiskolát végzett él a falunkban. Vagy tizenkettő közülük mérnök, egy orvos, egy pedagógus. Persze egyikük sem helyben dolgozik, ez viszont teljesen érthető. Kegyetlen nagy öszszefogás, akaraterő van ebben a faluban. Ez engem is biztat, támogat a munkámban. így nem érzem, hogy szamárságot csináltam, amikor huszonnégy évi munka után tavaly odahagytam a főmérnöki állásomat a szövetkezetben. és elvállaltam ezt a megbízatást.

A Palakcsa tó partján állunk. Kollégám fényképez. Abból a békés falusi életből szeretne megörökíteni egy pillanatot, amelyben még csak a libák gágogása és a békák vartyogása veri fel a csendet, és amely itt Pruksán — az utolsó faluban az országhatár mellett, ahonnét út tovább már nem vezet — valószínűleg ugyancsak maradvány. Véletlenül maradt még meg ez az egy tó a falu közepén abból a régi vízijárta világból, amikor még szilfából faragott mankón közlekedtek az emberek a nagy sár miatt. Ilyen mankót még a két világháború között is használtak, legalábbis a gyerekek. Tavaly azonban új utak is készültek, s így most már asz fii hozott a falu összes utcája. A sárból lassan mutatóba sem marad. A Palakcsát pedig talán még az idén betemetik. Erre vezet majd az új út, amely tehermentesíti a főutca kanyargós, szűk szakaszait. Mert bár utolsó falu Pruksa, mégis nagy itt a forgalom. különösen mióta a töltőállomás működik a halárban, naponta szállítják a földgázt Nagykapósra.

Alacsony, köpcös ember szegődik mellénk hirtelen. Egy da ra big elnézi munkálkodásunkat a tó partján, aztán mikor rájön, hogy csak újságírók vagyunk és nem mérnökök, akik a tavat jöttek felmérni, menne máris tovább. Nincs őneki ideje bámészkodni. Na persze, ha a tóról volna szó, az más!

— Szeretem, ha épít a község

— jelenti ki nagy határozottsággal a kis ember, Gyilányi Lajos.

— Legyen! Legyen a fiataloknak! Állandóan építsünk! Ez a tó is annyira érdekel, hogy már el tudom képzelni, mi lesz a helyén. Legyen az az út! Nálunk már meg van repedve a fal a nagy forgalom miatt. Nem kell a tó. Minek! Aki itt lakik mellette, az is azt akarja, hogy ne legyen. Sok a szúnyog miatta.

Örökösen építeni valamit. Kültérii ázat. óvodát, tűzoltószertárat vagy éppen templomot — akár egyszerre kettőt is a katolikus és a református híveknek egyformán

— avagy családi házat. Végül is mindegy, hogy mit, csak legyen alkalom az összefogásra, amit az elnök is úgy emlegetett, hogy kegyetlenül nagy ebben a faluban.

Utcányi sorokban áll a sok új lakóház a faluban. A legtöbb emeletes, és ahogy mondják, tizenegy meg tizenhat szoba van benne. Hogy minek annyi? Legyen. Kell külön a gyerekeknek az unokáknak, keli erre is meg arra is.

— Kétszázezer koronába lesz körülbelül a fiam háza — mondja Gyilányi Lajos —, a tervrajz már megvan. Lesz benne tizenegy szoba. Hát majd én is besegítek építeni, nyugdíjas vagyok. Nálunk a napszámra nem kell fizetni. Öszszefog a rokonság, sógorság, s közösen építik. Sokszor még haza is kell küldeni, hogy elegen vagytok, holnap gyertek.

Ebben a faluban boldogok az öregek. Mert építkeznek, s velük maradnak a fiatalok. Vagy mert a fiatalok velük maradnak, s építkeznek. Vagy mindenfajta építkezéstől teljesen függetlenül. Ahogy Gyilányi Jolán élettörténetéből kitetszik:

— Apám nekem nem volt. Hétéves koromban kiment Amerikába. Pedig nyolcköblös földje volt, s felépítették a ház,at is. Hogy mégis miért ment ki, nem tudom. Úgy volt, hogy két évre marad, de soha nem jött vissza. Nem volt aztán pénze az útra. Tizenkét éves koromban már markot szedtem, mert nem volt ki szedje. Anyám szíve olyan volt. mint a sorvadt körtí. Aztán férjhez mentem. Egyéves volt a kisebbik fiam, mikor a férjem meghalt. Ne gondolja, hogy sajnáltak engem, hogy én özvegyasszony voltam. Irigyeltek, mert úgy mondom magának, valahogy mindenre volt erőm. A szövetkezetben dolgoztam, télen meg iskolába jártam, mert úgy gondoltam, több lesz a fizetésem, ha elvégzem az iskolát. Fiaimat pedig szépen öltöztettem, én magam varrtam nekik a ruhát. Ha nem kaptam volna az özvegyi segélyt, hát én úgy érzem, hogy mint a cigányasszony a kötőjéből is felnevelem a gyermekeimet. Most négy unokám van, s két jó fiam. Mind a kettő itt lakik a faluban. Építkeztek. Olyan ügyesek, takarosak, mind a kettő munkahelyen is megállik a helyüket. Hát én úgy mondom magának, ha még öt lett volna, az is felnőtt volna. Úgy lett volna a jó, ha minden lyánynak adhattam volna. Hát így most már, úgy tetszik, én vagyok az erősebb, mert az én fiaim a nagyok. Hiába nem volt nekem se apám. se féljem, senki nem állt mellettem. Most már csak jó nekem, hogy két ilyen jó fiam van. Igen boldog anya vagyok, hát csak úgy mondom el magának.

KOCSIS ARANKA FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN