Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-11-14 / 47. szám

A népművészet mesteri fokáig

A Csallóköz, a Mátyusföld, a Garam mente, Gömör avagy a Bodrogköz falvaiban a hagyományos népi kultúrának még kitapintható számos eleme között igen kevés a tárgyi világot gazdagító vonás. A mindent elárasztó konfekcióipar és a gyári termelés nem kímélte se ünnep-, se hétköznapjainkat. Másrészt a sietség és a türelmetlenség, amely mindennapjainkra leginkább jellemző, nem ad módot arra, hogy a magunk ízlése és tehetsége szerint alakítsuk legalább szükebb házunk táját, otthonunk belsőjét, háztartásunk eszközkészletét vagy öltözködésünket. így vált uralkodóvá a szögletes forma és a szürke szín — a tárgyak előállításához a legegyszerűbb és a legolcsóbb eljárások eredményeképpen —, hogy egyhangúságával aztán már ne csak a külső, hanem a belső világok sokféleségét is lassan feleméssze.

Csak néhány faluban él még a régi himzéskultúra hagyománya, pár faluban varrják még ma

is az asszonyok a fehér hímzést (például Hetényben — Chotín) vagy a rátétest (például Martoson — Martovce), amint édesanyjuktól, nagyanyjuktól tanulták. Egy-két család dolgozik Gömörben a fazekasmesterség régi technikái szerint, és farag néhány alkotó eszközt a népi kultúra ízlésvilága nyomán.

Ahol a folytonosság, az apáról fiúra való hagyományozódás megszakad, ott elölről kell kezdeni a tanulást. Ez pedig már nem megy spontán módon, ahogy a falu régi normái szerint ment. Az újratanulás feltételeit meg kell szervezni, biztosítani kell. A befogadó közönséget pedig — amely értékeli az örökséget és környezetében igényli a

népi kultúra ízlés- és tárgyi világának elemeit — ki kell nevelni.

Ezt ismerték fel több helyütt, ahol fontosnak tartják, hogy az uniformizált gyári termékek ne szorítsanak ki minden más értéket, s ahol számít az egyének és a kisközösségek önbecsülése. Az anyag formázása, a régi minták hímzése avagy a bőr hagyományos megmunkálása a tájhoz, a szőkébb hazához való kötődést, a gyökerek, a saját kultúra megbecsülését erősítheti.

Például Finnországban ahol a népi kultúra, úgymond, alkotóházai állnak minden érdeklődő rendelkezésére. Ezekben az

épületekben minden szükséges munkaeszköz és alapanyag megtalálható ahhoz, ha valaki mondjuk a menyasszonyi ágyára saját készítésű és születési helyére jellemző mintával díszített lepedőt szeretne teríteni. A ház szövőszékén megszöheti a vásznat, helyben kap hozzá való fonalat és segítséget is a ház szakembereitől, akik éppen azért vannak ott, hogy akár a legkülönösebb egyéni igényekhez is a legmagasabb szakmai tudást szolgáltassák.

Tőlük veszik — részben — a példát a zalaegerszegiek. Az ő kézműveseik háza 1982-ben készült el a város szélétől nem messzire, a Gébárti-tó partján. Az építéshez csak az induló tökét kapták a megyétől, amelyen megvásárolták a szükséges faanyagot. Minden mást társadalmi munkával teremtettek elő. Szerencsére építész is akadt a megye népművészet iránt elkötelezettjei között, így házuk egyszerre célszerű, térkihasználásában gazdaságos, ugyanakkor eredeti is lett. Stílusának fő vonásait és az ácsmunkák egészét a göcseji népi építészet mintáiból meríti. A belső berendezés minden egyes darabja — a nagy faragott asztalok, székek, padok, a faliszőnyegek és a különböző térítők — az azóta eltelt nyarak alkotótáborainak eredményei.

A ház mindenkié, aki a zalai népi művészek hosszú sorába és az általuk vezetett szakkörök valamelyikéhez tartozik, vagy bármi módon kapcsolódik ezekhez. És bárki — gyerek és öreg jelentkezhet a nyáron át tartott

Badacsonyi Lajos fafaragó, a Népművészet Mestere kitüntető cím tulajdonosa Fotó: Archív

Marancsis Erika gyapjúból és kenderből szőtt munkáiért 1988-ban a Népművészet Ifjú Mestere pályázaton nfvódijat kapott

alkotótáborok valamelyikébe, hogy egy héten át ismerkedjen a fafaragás, a szövés, a hímzés a csipkeverés, a gyöngyfűzés, a kosárkötés, a csuhépapucs vagy éppen a nemez készítésének mibenlétével, maga is próbálkozzon, s munkájának eredményével, saját szövésű szőnyeggel, hímzett abrosszal, faragott bottal térhessen egy hét múlva haza. Nyáron szerzett tudásukat a szakkörtagok év közben aztán tovább gyarapítják. Foglalkozásaik a hétvégeken rendszeresek. S akinek végül sikerül egészen elmélyednie a népművészet továbbőtzésének valamelyik ágában, az alkotók sorába kerülvén országos bizottság a Népi Iparművészeti Tanács elé viheti tárgyait, s az a szigoró zsűri minősítése szerint engedélyt kaphat a terjesztésükre. A jelentős alkotók munkái kiállításokon, vásárokon, munkabemutatókon szerepelnek a megye, sőt, az országos határain kívül is. Külön rangot jelent a nyíregyházi Országos Népművészeti Kiállításon való bemutatkozás lehetősége. Miközben a képzés — immár országos szinten — tovább folyik, s az alkotó minősítést szerez a különböző szaktanfolyamok elvégzésével, s maga is szakkör- vagy stúdióvezetővé, továbbképzések, táborok irányítójává lesz. A különösen eredeti tehetség pedig elnyerheti a

Népművészet Mestere kitüntető címet. Ennek az országosan is legjelentősebb rangnak jó néhány zalai népművész is birtokosa.

A példákból a mi számunkra talán a legtanulságosabb a hosszú évek kitartó munkája, amely szükséges ahhoz, hogy az alkotókedv felébredjen, és értékek szülessenek. A zalai népművészeti egyesület és a közművelődés néhány lelkes szervezője sok fiatalt juttat hozzá a göcseji, a hetési és más zalai tájak népi kultúrájának aktív megismeréséhez. Mozgalmukkal persze egy jó kiépített országos hálózatba illeszkednek bele. Ezzel szemben nálunk — például a nőszövetség részéről — legtöbbször csak kiállítások rendezéséről, ezek iránti igényeiről hallunk. Kevés szó esik arról, hogy mi és hogyan kerüljön bemutatásra. Hogy az értékek felvonultatását azok előállítása kell megelőzze. S miután az alkotókedv itt sem buzog a semmiből, a hagyományőrzés spontán módjára pedig már nálunk is alig néhány helyen van példa, előbb tudatos ápolásra, tanításra és tanulásra volna itt is szükség. Országos hálózat kiépítéséről, mozgalom indításáról azonban nálunk egyelőre annál kevesebb szó esik.-kocsisnő 17