Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-07 / 46. szám
— Ez volt a legmegalázóbb. A beutalót a klinikára egyik ismerősünk intézte el, odahaza ugyanis nem írták alá. Reménykedtünk, segítenek: legalább annyit lássak, hogy tudjak közlekedni. Több a boldogságomhoz nem is kellene! Az eredményeim jók voltak, vizsgálták a fényérzékenységet, látóideget stb. Segíteni mégse tudtak. Azt mondták, azonnal ide kellett volna jönnünk, bűn volt egymás után annyiszor megoperálni a szemet. Egy hónap leforgása alatt háromszor-négyszer is megműtötték, a sejtek nem tudtak regenerálódni stb. Csak egyszer lett volna szabad műteni, mondták. Már az első operáció során szinte teljesen kibelezték a szememet, kiszedtek belőle mindent, tokostul a lencsét, üvegtestet stb., alig maradt benne még valami. Majd ha elmúlok tizennyolc éves, akkor jöjjek ismét, addig még fejlődik a szemem — ezzel eresztettek el. Az alapiskola után Tímea Prágát választja, a vakok és gyöngénlátók gimnáziumát. Új környezet, új nyelv, más kultúra; újra tanulja az utat az iskolába. Ezernyi akadály, hogyan, miből tanuljon, amikor az alapiskolás tankönyveken kívül nincs Braille-írásos tankönyv. Tizenketten vannak az osztályban, osztálytársai általában gyöngénlátók, egyetlen vak osztálytársa pedig prágai, neki könnyebb, édesanyja az élő tankönyv, ö olvassa elő lányának az anyagot. — A legnagyobb megrázkódtatást az jelentette, hogy míg Lőcsén a régi módszer szerint tanultunk, itt már az új koncepció szerint. A tankönyvek ugyan föl voltak olvasva magnószalagokra, de csak a régiek. A magnóink is „vízözön előttiek" voltak, 4, 7-es fordulatszámmal, művészet volt rajtuk bármit is visszakeresni — ezért többnyire megkértem az osztálytársaimat, olvassák elő az anyagot, vagy jegyzeteltem az órán. Abból éltem, amit hallottam. Lassan aztán belejöttem a tanulásba, fizikából fejhosszal én voltam a legjobb. A nyelvek is érdekeltek, de szerencsétlenségemre az osztálytársaim más beállítottságúak voltak. Minden nehézség ellenére nagyon szép négy év van mögöttem, életre szóló barátságokat kötöttem. 1989 nyara: érettségi, felvételi, s a nagy reménység és nagy csalódás: a Fjodorov intézet. Valamikori alapiskolás tanítónője hozza össze Besszmertnaja doktornővel, aki segíti a kiutazását Moszkvába. — A doktor asszony kancsalsággal foglalkozik, s Márta néni kisfiát gyógyította. Szerdahelyre is lejött, s mielőtt elindultunk,megvizsgált, érdemes-e egyáltalán kiutaznunk. Azt a kivizsgálást sose felejtem el! A doktor asszony rettentően fölháborodott, hogyan szabdalhatták, vagdalhatták össze így egy nyolcéves gyerek szemét; a gyerek szemlencséje még puha, nem szabad anynyiszor kivenni; miért engedtük, hogy kísérletezzenek rajtam; miért egyezett bele az anyu stb. Hja, hisz sokszor azt se tudtam, hogy műteni visznek, azt meg végképp nem tudtuk, kik operáltak, esetleg csak sejtettük. Mindenesetre a doktor aszszony nagyon akart segíteni. Megállapította, hogy a látóidegem még mindig működik. A Fjodorov-intézetben egy külön specialistához kerültünk. Őszintén megmondta, hogy a tudomány mai állása szerint rajtam már csak egy szem-transzplantáció segíthet, ők viszont még nem tudnak szemet átültetni. Már csak a szemem egyharmada érzékel, kicsi a szarukötőhártyám, tele van a szemem hegekkel — s mivel teljesen kibelezték, azt mondták, műlencsét sem adhatnak. Különben az utolsó félévben én magam is észrevettem, hogy összeghúzódott a szemem. A bal szemmel régebben még láttam a színeket, most már nem látom. Kis remény, hogy az idegsejtek még élnek, de ha azok is elhalnak. .. Az intézetben Tímeának azt is mondták, hogy nyolcvankettőben talán nem lett volna reménytelen, akkor a szemgolyója még nagyobb volt. De hát, ki tudja? Ki tudja, itt tartanának-e, ha annak idején antibiotikummal kezdik a gyulladás kezelését, nem pedig szemüveggel? A múlt vísszahozhatatlan. (Mindenesetre a honi egészségügyet ezek a fontolgatások nem nagyon érdeklik, annál inkább a külföldi kezelési költség, amiből se most, se ennek előtte egy koronát se térítettek vissza. Pedig a szülők szemlátomást nem dúskálnak a pénzben, s ha nem csorogna egy kis mellékes az apa méhészkedéséböl, Tímea most nem a Károly Egyetem padjában ülne.) KÉT VILÁG Tímea felhőtlen mosolyát látva egy idegen vagy beavatatlan könnyen ráfoghatja, nincs tudatában annak, ami vele történt. Pedig: nagyon is tudatában van. — Hányszor előfordul: megyek az utcán a barátnőmmel, és találkozunk valamelyik alapiskolás osztálytársammal. A lány elkezd a barátnőmmel beszélgetni, hozzám nem szól, esetleg odasúgja: Ez a Tímea? Úgy viszonyul hozzám, mint egy magatehetetlenhez. S ez baj. A látók és nem látók világát szakadék választja el egymástól. Vannak országok, ahol a fogyatékos gyerekek egy osztályba járnak az egészségesekkel. A gyerekek megtanulják, hogy kisebbnagyobb fogyatékossággal rendelkező emberek is élnek közöttünk, akiknek ugyanolyan joguk van az értelmes életre, mint nekik. Nálunk a fogyatékosokat elkülönítik, kirekesztik a normális világból. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a mindennapi élet megszervezésénél egyáltalán nem vesznek figyelembe bennünket, fölhozhatjuk példaként az építkezési akadályokat, a hangjelzések hiányát a közlekedésben. Másrészt azzal, hogy eldugva élünk az emberek szeme elöl, a társadalom türelme is kisebb velünk szemben. Nem is szólva arról, hogy bennünket is nyomaszt ez a kirekesztettség. Hány értelmes osztálytársam van az alapiskolából, aki ma már alkoholista, magába forduló! — Semmi sem tud jobban fölbosszantani, mint mikor sajnálkoznak fölöttem: szegény kislány! Nem kell engem sajnálni. A világtalanoknak nem sajnálatra: figyelemre van szükségük, hogy ne csapják be őket az üzletben, hangjelzésre, hogy át tudjanak kelni az úttesten, Braille-írásos telefonjegyzékre stb. (Hát igen: olvasunk róla! A fejlett technikájú országokban a tárgyi világ mindinkább megszűnik csak a látók tulajdona lenni, a világtalanok eszköztára egyre bővül. Nálunk a választék kevesebb mint szegényes: fütyölős fazék, fel pattint ható fedelű óra, Braille-írógép. Ezzel az eszköztelenséggel valójában egy csökkentett létállapotot kényszerítünk rájuk.) — Amitől Lőcsén a legjobban megrettentem, a sok merev tekintetű gyerek. A- hogy itt ülünk és beszélgetünk, én feléd fordulok, bólogatok, érzed, hogy veled beszélek. De a legtöbb vak ilyenkor csak ül a szék sarkán, és mereven bámul maga elé, mintha semmi kapcsolata nem lenne a környezetével. És ez nagyrészt a környezet viselkedése miatt van így. A legtöbb szülő, mikor rájön, hogy a gyereke gyöngén látó, nem foglalkozik annyit vele, így az lemarad a fejlődésben. Pedig ha kicsit jobban figyelnének ránk — s ha nálunk is lenne egy-két modernebb oktatóberendezés, a gyöngén látók és vakok is tanulhatnának. Tímea nem véletlenül említette az oktatóberendezést. Egy-két okos műszer, segédeszköz segítségével ugyanis, amit Nyugaton már gyártanak (néhányat mi is behozunk), a világtalanok is tanulhatnak önálló emberként, egyedül. Tímeának ahhoz, hogy boldogulni tudjon, egy Wersabraille-ra lenne szüksége. — Öt darabot hoznak be az országba, már három éve benn van a kérvényem. Most egy NDK gyártmányú írógépem van, de annyit zörög, hogy nem nagyon fogok tudni vele az előadások alatt jegyzetelni. Tankönyvek Braille-írással nincsenek; esetleg majd a sillabuszokat, jegyzeteket — ha előtte egy hónappal benyújtom — a rokkantak szövetsége fölolvastatja kazettákra. (Mert szerencsére, ennyire már „modernizálódtunk", nem szalagokat, kazettákat használnak.) De, sajnos, már a magnóm is tönkrement, szóval, fogalmam sincs, Wersabraille nélkül hogy fogok boldogulni. Van egy barátom, ő az édesapja pozíciója révén valahogy hozzájutott: rákapcsolja a számítógépre — s gond nélkül végzi a technikát. Létezik még egy speciális eszköz, az Optacon, mely a normális írást olvassa, s amelyből szintén hozunk be párat. De azt mondták, vagy a Wersabraille-t kérvényezem, vagy az Optacont, mindkettőt nem lehet. Már mindenfelé próbálkoztunk, kitől lehetne szerezni, de hát rengeteg pénzbe kerül: vagy ötezer dollár. A JÖVŐ: KÜZDELEM A DIPLOMÁÉRT Tímea tudja: nehéz lesz az első év. Mikor belevágott, akkor is tudta. Már a legelején, mikor följött Prágába, ott volt a nagy kérdés: Mi legyen? Mi lehet? Kosárfonó, kefekötő, telefonkezelő, gyógymaszszőr — ezek a hagyományos vakszakmák. Van aztán köztük néhány értelmiségi: jogász, tanár. Tímea először nyelvekre gondol. — Elmentem a Károly Egyetemen az egyik dékánhelyetteshez, akihez az egészségileg károsultak tartoznak, és megkérdeztem, milyen lehetőségeim vannak. Meglepődött, de aztán elbeszélgettünk. Végül is akkor határoztam a pszichológia mellett — éppen azért, hogy segíteni tudjak a társaimnak, segíteni abban, hogy a világ fogadja be őket — bennünket. Aztán eljutottam dr. Cálekhez, aki szintén világtalan, és pszichológus. Ő is mondta, hogy nem lesz könnyű. Végül miniszteri fellebbezéssel vettek föl. Többszörös volt a túljelentkezés, az igazság az, hogy nem nagyon bizakodtunk ... De — sikerült. — Az első év, tudom, nagyon nehéz lesz. Rengeteg álmom van, lényegében ez is egy álom volt. S mégis beteljesült. Szeretnék például tanulmányútra átmenni Pestre, a Vakok Intézetébe — szeretném kihasználni, hogy három nyelvet beszélek, mert az iskolákat szlovákul, csehül végeztem, de az anyanyelvem a magyar, magyarul gondolkodom, a magyar kultúrából indulok ki, mindent ahhoz viszonyítok. Szóval, magyar vagyok. — Mitől tartasz a leginkább? — Az osztálytársaimtól. Félek, hogy nem fognak elfogadni, befogadni. Én nagyon akarom, hogy elfogadjanak, hogy ez az álom is igaz legyen. NAGYVENDÉGI ÉVA FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ nő 9
