Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-01 / 45. szám
is van, aki virággal vagy desszerttel érkezik. Kétségtelen, hogy az alkalmazottak megatartása megnyerő. Udvariasan köszöntik a vendéget, hellyel kínálják, távozáskor az ajtóig kísérik. Ha esetleg várakoznia kell, a szalon büféjében vásárolhat kávét, teát, üdítőitalokat, így kellemesebben telnek a percek. Az egyik vendég megjegyezte : — Igaz, hogy itt drágább a szolgáltatás, de a jó munkáért nem sajnálom a pénzt. Itt minden csodálatos, a környezet és a munka is. Én állandó kliense vagyok a kozmetikusnak. Nem is kell előre bejelentkeznem, automatikusan előjegyeznek minden második hét keddjére. Ma azonban a fodrászhoz is beülök. És aki először van itt: — Csak jót hallottam a szalonról, kíváncsi lettem, hát eljöttem. A látvány lenyűgöz. Az lenne a természetes, ha a szépségápolást mindenütt ilyen szép környezetben végeznék. Remélem, hogy én is meg leszek elégedve. Bizonyára elégedett lesz minden vendég, hiszen itt az alkalmazottak nem takarékoskodnak az idővel. Számukra egy tartós vagy egy fésülés egyaránt munkaigényes. Egyszerre csak egy frizurát készítenek, ebből is nyilvánvaló, nem a mennyiség, a minőség a fontos. A Nyitrai Járási Közszolgáltatási Vállalat tanulva a jó példából, hasonló szalont nyitott Verebély (Vráble) városában is, ahol 25 %-os ártöbblettel dolgoznak. A feltételek és a körülmények hasonlóak, mint a járási székhelyen, a 25 %-os különbséget a város lakosainak száma adja. Nyitrán egy új vállalkozást jártunk körül, amely ez ideig elégedettséget váltott ki mind a szolgáltatók, mind annak igénylői között. Az eredményről tanúskodik a szalon vendégkönyve, amelyben a hét minden napjának csaknem minden órája foglalt. Türelmetlenül várjuk a nyitrai példa követőit a szolgáltatások más területéről is. KUBIK KATA FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN Mégis az emberen múlna? Farkasszemet nézünk egy ideig. „Róka fogta csuka, csuka fogta róka", jut eszembe, miközben a munkás mosolyra húzódó arcát nézem. „Maga is tudja, hogy csak a cégtáblát festették át", mondja. Játék lenne csupán, hogy állami vállalattá alakultak? Riportalanyom szája szegletében gunyoros kis fintor. „Az igazgatóválasztás is komolytalan ... A volt vezérigazgatóság első két embere a jelölt, a programjuk is egyforma ... Legalábbis én semmi különbséget nem találtam. A küldötteinket meg, akik majd megválsztják az igazgatót, annyi helyen jóvá kellett hagyatni, hogy végül örültünk, ha egyáltalán küldött lehetett valaki El tudja képzelni, hogy ezek egyszer is ellenvéleményt jelentenek be?! Nem úgy válogatták meg őket!" Mondom emberemnek, hogy a megbízatást ök, az üzem dolgozói szentesítették, amikor rájuk szavaztak, hogy nekik is módjukban állt leszavazni őket. „Aztán miért? — kérdez vissza. — Miért a rnelós tegye magát rosszá? Meg azt hiszi, mások talán verekednének az igazgatói posztért? Hisz még mindig az a legfontosabb kérdés, hogyan lehet teljesíteni a készen kapott utasításokat. Nem mi gazdálkodunk!" Milyen jövő vár az állami vállalatokra, ha ekkora borúlátás övezi megszületésüket ? Gondolkodom. Bizonyára a tájékoztatással van baj, no meg a tapasztalatokkal. A korábbi kvázi-változásokkal, amelyek végül kudarcba fulladtak ... Vallatok egy üzemigazgatót. Mit gondol ő, mint fog csinálni január elsejétől? Vállalatvezetése nem túl optimista, a szokványpanaszokat már meghallgattam, s most tudom, hogy a jövendő legobjektivabb (hivatkozási) ok a kötelező érvényű állami megrendelés lesz mindenütt, ha majd nem úgy mennek a dolgok, ahogy elképzelték. „Kérdés persze — mondja az üzemigazgató —, hogy mit képzeltek el a vállalat vezetői... S hogy jól képzelték-e eJ az elképzelnivalókat." S tőle hallom az utóbbi hónapokban először, hogy rengeteg múlik az embereken. Azon, hogy kik tervezik meg azokat a bizonyos elképzeléseket. Mert elképzelések, irányelvek, jó irányelvek korábban is voltak, s nem igaz, hogy csak a külső okok miatt nem válhattak valóra. Az üzemigazgató tapasztalatokat gyűjt, nem szégyell akár a szomszédba menni tanulmányozni egy sikervállalat gyakorlatát. Azt mondja, tisztában van vele, hogy egyelőre nem lesz több pénze s hogy az ő gondja lesz az ösztönzés. Csakhogy fásult emberekkel, minden mindegy szemlélettel a több pénz sem jelentene változást. Olyan munkatársakat szeretne, akik meg akarják és meg is tudják mutatni, hogy képesek valamire. Akiket a szakmai becsvágy is fűt, nem csupán a haszon. Vannak ilyen emberek, tud is néhányról. És fontosabbanak tartja. hogy munkatársai legyenek, mint azt, hogy elégedettek lesznek-e vele a főnökei. Kérdés persze, hogy az üzemigazgató megkapja-e a kellő bizalmat. A vállalattól. Mert pillanatnyilag nem túl népszerű figura, szűkszavúan fogalmaz, hideg fejjel érvel, nem ígérget könnyelműen. „Nálunk nagyon nehéz a munka, ehhez mérten alacsonyak a fizetések, s a jövőben az emberek mozgása is könnyebb lesz. Sokan elmehetnek tőlünk dolgozni, de mi sem leszünk kénytelenek megtűrni a lustákat. Lehet az kölcsönösen jó is. Én nem töltöttem évtizedeket az igazgatói székben, mégis azt kell mondanom, nekünk kell elkezdenünk jobbá tenni, amit eddig elrontottunk. Annak arán is, hogy konfliktusaink lesznek ... Végtére is nem lehet emberi életcél egy vezetői székben megöregedni." Forgatjuk a szavakat, de megint csak ott lyukadunk ki, hogy a nagy és nehéz, felelősségteli feladatokról, azok felvállalásáról és megoldásáról is leszoktattuk az embereket. Ha most újat akarunk, legelőbb azt nézik legtöbben, mit, miért és hogyan nem lehet, nem azt: miképpen lehetne. Éveken át fel-fellelkesültek az emberek, az egyszerű munkások, a beosztottak, ha valami jó ügyről esett szó. De túl sok volt a szalmaláng, s most már sokkal nehezebb fellobbantania a tüzeket. Sok az olyan egyén — legyen bár jó szakember vagy más vezető —, aki ebben a szalmalángosdiban elvesztette hitelét, s amíg az ilyenek posztjukon maradnak, addig ingatag a bizalom. Amikor kísérletezni kezdett országunk az állami vállalatokkal, az indoklásban a vezérigazgatóságok legtöbbje fölöslegesnek találtatott. Minden visszhangzott attól, hogy az átszervezések során menynyivel csökken majd e szféra dolgozóinak száma, s hogy vajon mi lesz majd az igy felszabaduló, munka nélkül maradó emberekkel ... Most kissé más a kép. A vezérigazgatóságok állami vállalati igazgatóságokká igyekszenek átvedleni, s nagyon gyakran úgy néz ki, hogy minden marad a régiben, csak a cégtábla más. S maradnak azok is, akik egy gazdasági irányítási egység fogaskerekeiként eddig rosszul működtek, hogy megpróbáljanak létezni egy újjászervezett gazdasági irányítási egységben ... Nem csoda hát a bizonytalanság. Ámbár: a kísérlet december végéig kisérélet csak. És nem lenne jó, ha bárkik is a saját magánkisérletükké tennék még hosszú időre a gazdasági élet átépítését csak azért, hogy rájöjjenek, hogyan élhetnek túl minden változást változatlan székben. Az emberek megnyerésének, bizalma visszaszerzésének és újat akarásának ez is kulcskérdése: a változtatás hitele. —ngyr— A kozmetikusnak sok az állandó kliense
