Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-09-20 / 39. szám
Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ Barátságos és hangulatos ez a tér. Már úgy hozzánött Budapesthez, mint a Halászbástya panorámája. Lelke van, mely ott rejtőzik a díszburkolat alatt, és ha erre járunk, egyesül a miénkkel. Ha végigmegyünk a téren, szemünkbe ötlik a pompa és a nagystilüség, ami persze más, zordabb tereken is jelen van. De itt valami könnyebitö fuvallat is ér bennünket, ami más tereken elképzelhetetlen. Itt a pompa játékossá és csak nekünk valóvá szelídül, az a tér előhívja az embernek azt' az énjét, amit egy „csak elegáns" főtér nem tud fölfedni. De hát kié is ez a tér? Sétálóké és gyalogosoké, zenészeké és portrérajzolóké, mutatványosoké, olyanoké, akiket sehol máshol nem látunk. Akiknek jelenléte így, ilyen szelíden egymás mellett máshol elképzelhetetlen lenne. Ha errefelé járnak, kérem álljanak meg: van itt minden, ami mélyen emberi. A slágereket éneklő fiatal lány, a bohóc, a vidám mutatványos ... De jelen van a szomorúság is: a hosszú órákig magányosan hegedülő cigányember, aki szoborként zenél mozdulatlan, s akinek látszólag oly kevés figyelmet szentelünk. Persze, csak látszólag. Mert ott van és benne van a térben, a tér levegőjében, hangulatában. Nem lehet átnézni rajta, mint ahogy a magunk esendőségén sem. De nem is érdemes! Ha már itt vagyunk, lazítsunk és álljunk meg egy félórára, gyönyörködjünk Vörösmarty Mihállyal együtt — akinek szobra 1908 óta szemléli szelíd időtlenséggel a változásokat — ezeken a fura szerzeteken! S meglátjuk, egy kicsit magunk is átváltozunk! (néva)
