Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-12 / 29. szám
TÁJOLÓ KÖNYV A márványember Aki itt, a könyvborítóra került fényképen lehorgasztott fejjel a szemét közé, a semmibe tekint, Andrzej Wajda, a neves lengyel filmrendező, aki — vagy inkább ami — pedig láthatóan nem az eredeti helyén magasodik fölé. az Mateusz Birkut köműves-élmunkás márványszobra az ötvenes évekből. Hogy került ez a két látszólag távoleső név viselője testközelbe? Rosszul mondom: Wajda szoborközelbe? Hát éppen ez az! Mert ugye valahogy úgy él bennünk, hogy nem könnyű dolog a bálványt érintésnyi közelségben tudni. Sem élő változatban, sem ércbe, kőbe, márványba formált alakban. A világhirű lengyel mégis ott ül, neki ez — úgy tűnik — sikerült. Elmondom, hogy csinálta: Kiszemelt magának egy fiatal hölgyet, aki éppen végzős rendezöszakos hallgatója a főiskolának és diplomafilmjét készül megcsinálni. Ennek a rámenős, lezser nagylánynak a nyakába akasztja az operatőrt és a hangtechnikust, elküldi őket a Nemzeti Múzeum pincéjébe. Úgy érzi, lennie kell ott egy-két érdekes tárgynak. Nem téved. Agnieszka — a rendezőjelölt —. ha nem is könnyen, de filmszalagra tudja rögzíteni a sötét raktárban a sok kidobott szobor között Birkut élmunkás hatalmas alakját, a márványembert. A történet pedig most már megállíthatatlanul pereg tovább. Egy filmkészítés sztorija bontakozik ki a könyv lapjain. Témája egy ledöntött szobor és annak elfelejtett modellje utáni kutatás. A háború után következő évtized hangulatának villanásai. Egy hirtelen emelkedő, de az üres szólamok után ugyanolyan gyorsan a semmibe is taszított ember szomorú története. Nem tudok szabadulni a gondolattól: mai szemmel nézve számomra tragikomikus története. Film a filmben. Az ötlet nem új, biztos nem volt az 1976-ban sem, amikor Andrzej Wajda A márványember című filmjét így készítette, de sok minden bemutatására teret adhat, s általa sok mindent jelezni is lehet nézőnek, olvasónak. Az utóbbit szolgálja a film forgatókönyvének közreadásával a Magvető Könyvkiadó. Szerzője Aleksander Scibor-Rylski (1928—1985) író, rendező, magyarra fordítója Varsányi Mária. A Ra-Re sorozatban megjelent könyvecske nálunk is megvásárolható. AMBRUS FERENC Pozsonyi koronázási ünnepségek 1563—1830 A mohácsi csata után Székesfehérvár, a koronázóváros is török kézre került, így Magyarországnak más koronázóvárost kellett választania — írja Stefan Holcik, a Tátrán kiadónál megjelent könyve ajánlásában. Ez a város lett Pozsony, ahol a Szent Márton-székesegyházban 1563 és 1830 között 11 királyt — közöttük Mária Teréziát — és 8 királynét koronáztak. Ezekre az ünnepségekre mindig jelentős művészek érkeztek a városba. A köttök dicsőítő költeményekben, a festők rajzaikon őrizték meg az utókor számára a korabeli eseményeket. Ezek a dokumentumok képezik a könyv anyagát, körülvezetve az olvasót azokon a helyeken, ahol az egykori koronázási menet is vonult. Bevezetőjében a szerző a város múltjára tekint vissza, elmondja, miként nőtt századok múltán a város jelentősége. Ezt követően a koronázás körülményeivel, magával a magyar királyi koronával és a koronázási jelvényekkel ismerkedünk. Holcik is megerősíti azt az elméletet, mely szerint a koronázási jelvények közül egyedül a palást, esetleg a prágai Szent Vitus-székesegyházban, annak kincstárában található kard származik István király korából. A jogar és az országalma, valamint a korona, egyértelműen későbbi korok alkotása. A kővetkező fejezetben — amely egyúttal a legterjedelmesebb — képet kapunk az egyes királyok és királynék beiktatásának ceremóniáiról, különös hangsúlyt fektetve Miksa, az első Pozsonyban megkoronázott király beiktatására. Holőik részletesen bemutatja a királyi útvonalat is, miközben a Szent Márton-székesegyházzal is megismertet, amelyről megtudjuk, hogy bár a magyar kézen maradt területek nem legimpozánsabb teplomáról van szó, a város politikailag kedvező fekvése mégis 300 évre ezt tette koronázótemplommá. A királyi útvonal jelentős állomása a Főtér is, a már 400 éve itt álló Miksa-kútjával (a köztudatban — hogyan, hogyan nem — a legendás Roland lovag nevét viseli), amely Pozsony egyik legjelentősebb műemléke. Nem kevésbé fontos a XIII. században emelt Mihály-kapu sem, Pozsony máig legkedvesebb színfoltja, vagy a prímási palota, a valamikori esztergomi érsek rezidenciája. Tükörterme fontos történelmi események színhelye. Az impozáns kiadvány utolsó fejezetét a várnak szenteli, amelyről többek között megtudhatjuk. hogy mai külső formáját a Pállfyféle átalakításoknak köszönheti. Az elmúlt másfél század során a város sok változást ért meg. A régi pozsonyi polgárcsaládok leszármazottai javarészt — különböző okok miatt — elhagyták a várost, az új lakosok viszont nem viselték úgy szivükön az ősi város sorsát. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek, a mai Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa azzal írta be egykor nevét Európa történetébe, hogy helyet adott a magyar királyok koronázási szertartásainak, az ezekre utaló tárgyi emlékeket érdemes hát megőrizni, helyreállítani. A korabeli forrásokból merítő munka gazdagon illusztrált könyv, laikusnak és szakembernek egyaránt izgalmas olvasmány. Nagy Judit jóvoltából magyar nyelven is olvasható. ZSEBIK ILDIKÓ FILM A küldönc Nem tudom eldönteni, a felnőtté válásról, vagy a felnőtt világ kigúnyolásáról szól-e Laren Sahnazarov fiatal szovjet rendező filmje, amely nagy sikerrel képviselte hazáját a tavalyi moszkvai filmfesztiválon. A kérdésre már csak azért sem lehet pontos választ adni, mert tizenhét éves főhősünk vagánysággal, kihívó — a felnőttek szemében fölháboritó — őszinteséggel leplezett menekülése, semmiképp sem vak menekülést jelent. Nem azt a jómadarat játssza, aki fejét homokba dugva, nem akar tudni környezetéről. Sőt, ellenkezőleg. A történet azzal indul, hogy hősünk a felvételiztetö bizottság előtt arról beszél, miért választotta a pedagógusi pályát. Anyukája is erre ösztönözte, meg aztán, hogy a pálya elnőiesedett, nagyobb a remény a bejutáshoz. Őszintén és lezseren mondja ezt, s jelbeszédével azt is közli, ne csodálkozzanak, hogy számító, hiszen ebben az országban mindenki az. Persze, nem veszik föl, ezért beáll szerkesztőségi küldöncnek. Sok emberrel találkozik, sok lakásban megfordul. Abba is betekintést nyer, a lusta, közömbös újságírók hogyan viszonyulnak az újságíráshoz. Szóval azokat az élettényeket tapasztalja, amelyeknek kiinduló tétele: az én. Bármi áron, és a közösségi eszmények burkába rejtve. Tehát nem szokvány kamaszfilmet láthatunk, amelyben a tinédzser éppen gyermekkora végére ért, s belekerül abba a köztes állapotba, amelyet jobb szó híján önkeresésnek, vagy az egyéniségkialakulás legfőbb állomásának nevezünk. Nem. Főhősünk megpróbálja szemébe mondani az igazat azoknak, akik ezeket az ún. igazságokat alkalmazzák. A film egyik találó jelenetében egy bölcset játszó akadémikus öregúrral közli, hogy elvenné a lányát, mert sok pénze van, s eltartaná őket. Mindenki felháborodik, miközben ón, a néző, tudom, rengeteg olyan fiatal van, aki semmittevéssel akarja megúszni az életet, aki apuka összeköttetései révén jutott be a föiskolára-egyetemre, kapott állami lakást, s miközben apuka „húzásait" nyilvánosan megveti, nem utasítja viszsza hathatós anyagi támogatását. Vagyis szép lassan, de biztosan meghasonlik. Főhősünk nem akar meghasonlottá lenni, s ez lehetőséget nyújt a feszültség sajátságos feldolgozására. A filmbeli feszültséget ugyanis éppen a fiúban meglévő azonosság és különbség együttese adja, hiszen ahogy megérti a helyzeteket, ahogy azonosul velük, olyan mértékben el is távolítja tőlük az a különbség, amit én-ként mutat be a rendező; mellesleg a film alapjául szolgáló elbeszélés írója. Meglehet, többen azt gondolják, mégiscsak a felnőtté válás filmje A küldönc, hiszen a végkifejletben hősünk találkozik A Növel. Csakhogy aki így vélekedik, téved, hiszen nem attól lesz felnőtt a nő, hogy megismeri a férfit s fordítva, hanem attól, milyen válaszokat ad környezete s önmaga teremtette helyzeteire. Főhősünk többletőszintesége, amely sokszor nevetést fakaszt, arra hívja fel a figyelmet, hogy hazugság nélkül kellene élnünk. Mert a hazugság, az önámítás, az anyagi és egyéb csábítások elleni védekezésképtelenség: irifantilizál. Nemcsak személyt, társadalmat is. Tény, hogy a fiú, aki infantilis helyzetek egész sorát éli meg, nem akar infantilizált lenni. És Sahnazarov nem ad egyöntetű választ arra, infantilizálódik-e jövőben a hősünk, vagy sem. Azt viszont sugallja: az esély, hogy ezt megússza, önmagában van. Az esély ilyetén bemutatása mondatja erről a filmről, ha nem is mindenben meggyőző, mégis tisztességes vállalkozás. SZIGETI LÁSZLÓ KÖZMŰVELŐDÉS Gombaszög '88 Idén ismét előbb kezdődött el a Csemadok gombaszögi (Gombasek) kulturális ünnepélye, mint az elmúlt esztendőkben. Nem oly rég még háromnapos volt ez a rendezvény, amelynek első napján az irodalomé, az iró— olvasó találkozóké volt a főszerep. A környező falvakban, városokban szerepeltek a meghívott néptáncegyüttesek és folklórcsoportok is. Ez alkalommal a Sarló megalakulásának 60. évfordulója tiszteletére rendezett országos honismereti szemináriumot tekinthettük Gombaszög „előjátékának". Nem valószínű, hogy lesz még egy ilyen kerek jubileuma a történelmi szereppel bíró, ugyanakkor legendákkal is feldíszített Sarló mozgalomnak, amelyen ennyi alapító tag vesz majd részt. Valamennyi jelenlévő számára maradandó élmény, hogy hallhatta Sándor László előadását. Boros József beszámolóját a debreceni Déry Múzeumnak a Sarló történetét és dokumentumait feldolgozó kiállításáról. Ezzel együtt a vitában felszólaló Nagyidai Ernőnek, vagy a Sarlóval munkásmozgalmi vonalon kapcsolatot tartó Vörös Barátság egyetlen élő tagjának. Száraz Józsefnek a szavai is megmaradnak a résztvevők emlékezetében. Viliam Plevza akadémikus és Kiss József történész tudományos előadásai sok olyan dolgot feltártak, tisztáztak a Sarlóval kapcsolatban, amelyekről sokáig csak legendák, mende-mondák forogtak közszájon. Bár mindeddig — a sok éve tartó sürgetés ellenére sem — készült el Gombaszögön az az emlékoszlop, amely hirdetné az évente itt megrendezett kulturális ünnepély „sarlós" genezisét, a Csemadok országos találkozója idén is ezreket vonzott. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a kissé ziláltnak mutatkozó kétnapos műsor közönséget vonzó blokkokkal volt megtűzdelve, így olyan tömegrendezvénnyé változott, amelyben igen nehéz az elfogultságot nem vállalva, kivetni valót találni. Mégis: Csupán dramaturgiai beavatkozás kérdése, hogy az autentikus néptáncot tolmácsoló együtteseket — a közönség okulása végett — külön műsorblokkban szerepeltessék. Ne legyen egybemosva a folklórrá stilizált münépiség a „tiszta forrás" vizét felénk nyújtó igazi népművészettel. Ez még csak szervezési előkészületet sem kíván, csupán megfontolt műsorszerkesztést. Azt kellene tenni, amit a hivatásos szórakoztatókkal, az operettet, a magyar nótát és a kabarét Gombaszögbe hozó művészekkel tesznek: önálló műsorban „tálalják fel" a közönségnek, ha • már az „ezerfejü Cesar" igényeit ily módon is ki kell elégíteni.-horkainő 18
