Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-12 / 3. szám
Féltett kincseink A víz az élet bölcsője. Ennek ellenére sokáig rejtelmekkel teli és ismeretlen volt. Csak a technika rohamos fejlődése, az is csak az utóbbi évtizedekben, tette lehetővé, hogy a búvárkodás korlátáit legyőzzük, s közvetlen köziéről tanulmányozzuk a vízi és víz aiatti élővilág, főként a halak életét. A vízi élővilág megfigyelése természetes környezetében — ez az, ami nagyon sok újdonságot hozott, és semmi mással nem helyettesíthető. A közvetlen megfigyelés azonban csak akkor lehetséges, ha a víz eléggé átlátszó. A zavaros vízben a halak az oldalukon végighúzódó vonal segítségével sokkal hamarabb veszik észre a búvárt, mintsem az észrevehetné, megfigyelhetné őket. Olyankor aztán úgy tűnik, a vizsgált helyen nincs is élet, pedig csak a halak húzódnak el látótávolságon kívülre. A Duna mellékágainak rendszerében csak télidón találni kristálytiszta vizet. A mellékágakon rögtön észrevehető, ha a főág vízszintje változik, mert ezek úgy viselkednek, mint a közlekedőedények. A kavicsrétegen átszűrt víz a vízszintek kiegyenlítődésekor tisztul le. A jégpáncél pedig elválasztja a vízi birodalmat a környező világtól. De mit csinálnak ilyenkor a halak, hogyan viselkednek? Választ keresvén egy fagyos reggelen a folyópartra indultunk. A víz befagyott, harminc centiméter vastag jégpáncél borította, így biztonságosán szállíthattuk rajta a búvárfelszerelést, a vízhatlan kamerát, a köteleket és a sok apróságot, melyre szükségünk lehet, ha a vízi világba látogatunk. Az egyetlen hely, ahol csobogott a víz, két ág összefolyásánál volt. Ennek a jellenségnek egyszerű a magyarázata: a legalsó vízórám, mely melegebb, itt felörvénylik. Ez a víz oxigénben gazdagabb, épp ezért itt kellene tanyázniuk a halaknak is. Még néhány szó, kis megbeszélés kollégámmal, aki a jelzökötél felett őrködik majd, mely egyetlen biztosítéka annak, hogy a jégbörtönbe zárt vízből visszatérek. Leereszkedem a hideg vízbe, a kilélegzett levegő felgyűlik a fejem felett, szétfolyóreszketö, amorf tükröcskékben. Ereszkedek le a négyméteres mélységbe, a víz alatti valószerűtlen csönd áhítatra késztet, akárha egy templom hajójában lennék. Széles e tájon nem látni halacskát. Egy figyelmesebb pillantás a fenékre, azonban visszazökkent a valóságba. Egy lyukas gumicsizmát látok, kissé odább egy terebélyes kannát, jó csomó műanyag fóliát, egyéb szemetet. Aztán egy vízben elmerült fa gyökérzetéhez közelítek; évtizedekkel ezelőtt rekedhetett itt, most rettentő árnyékát mutogatta. Előtte óriás gödör és benne ... Nem akartam hinni a szememnek: a nyurga pontyok téli gyülekezőhelye. Egymáshoz tapadtak. Zseblámpámmal megböktöshettem őket, békalábammal kavarhattam vizüket, csak álmatagon ringatóztak. Mire magamhoz tértem az ámulatból, finom iszapfüggöny ereszkedett a gödörre, s a színházi előadás véget ért. Érdekes volt a többi hal jég alatti élete is. Magasabban, kb. két méterre a fenéktől úszkáltak a fejes domolykók. melyek nem vették olyan komolyan a telelést, s szaporán köröztek az ágak körül, mikor a légbuborékok megzavarták őket. A jégpáncélhoz legközelebb fehér halak csoportosultak, dévérkeszegek, leánykoncérok és bodorkák. A fogas süllők kis csoportokban, teljesen leverten feküdtek a fa körüli kavicsos fenéken. A halak telelöhelyét többször is felkerestem, de ez az elhelyezkedés az egész tél folyamán mit sem változott. Csak tavasszal vették be a nyurga pontyok téli szálláshelyét a márnák. Hogy miért váltották egymást így a bérlők ? Erre nem tudtam rájönni. A halak nagyon érzékenyen reagálnak minden környezetváltozásra, egyik napról a másikra változtatják meg viselkedésüket, szokásaikat. Magukhoz térnek a jeges letargiából és vígan száguldoznak a vízi utak végtelenjein. Később azt is meg akartuk tudni, hogyan telelnek át a halak a zárt bányatavakban, melyekben dús a vízi növényzet. Eltartott egy ideig, míg a tó vastag jegén léket vágtunk. A vízi növényzet a tofenékre roskadt. A pontyok a fagyos nád tövébe húzódtak — melyen keresztül levegőt kapott a tó —, de nem nagy csoportokban, csak kettesével-hármasával, szétszórtan a meder alján. A harcsák a tófenék gödreibe húzódtak, szinte összefolytak vele. alig-alig vettem észre őket. Az angolnák befúrták magukat az iszapba, a süllők apró csoportokba verődve feküdtek a hervadt növényzet kis szigetei körül. Jelenlegi ismereteink még nem adnak választ arra, a halak egyes fajtái miért épp így, és nem másképpen viselkednek télen. Rövid bepillantásunk a jégpáncél alá csak intimitásukba nyújtott betekintést, tapasztalatszerzésre, adatgyűjtésre volt jó. Egy-egy jég alatti búvárkodás mindig azzal ér véget, hogy megrángatom a jelzőkötelet, fogytán a levegőm, szeretnék kijutni innen. De viszszatérni is szeretek ide, ebbe a titokzatos, varázslatos, meglepetésekkel teli világban. Kép és szöveg: Dr. PETER ÁC nő 12
