Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-07 / 24. szám
TAJOLO KÖNYV Kovácsoltvas- és lakatosmüvesség „Most már Nmarinen mester, időtlen idők kovácsa, vette vasát a kohóból, jó üllőjén ütni kezdte, kopácsolta, kalapálta, fene fegyverré formálta, fejsze-fejjé, lándzsa-heggyé, százféle ügyes szerszámmá." (Kalevala) Ősi mesterségnek, időtlen idők kovácsainak dicsőségéről szól ez a könyv. Kézben tartva, lapozgatva Viliam Rakovicky „Umelecké kovácstvo a zámocníctvo" (Kovácsoltvas- és lakatosmüvesség) címmel nemrégen megjelent hézagpótló kötetét, elsősorban Ivan Kostron mesteri színes és fekete-fehér felvételei csábítják az olvasót e könyvecskével kötendő intimebb kapcsolatra. A bratislavai Tátrán kiadótól megszokott igényességgel szerkesztett és kiállított — képzőművészeti sorozatuk 38. köteteként megjelent — könyv szerzője a „fekete mesterség" legendákkal övezett névtelen és nagyhírű művelőinek, anyag és elemek ősi titkai tudóinak mestermunkái okán hívja föl a figyelmet történelmi-tárgyi emlékeink (rendszerint építészeti műemlékek részeiként megjelenő) felbecsülhetetlen értékeket hordozó csoportjára ; kovácsoltvas-művességünk legkimagaslóbb alkotásaira. Rakovicky biztos tárgyi és stiláris ismeretekre támaszkodva, korszakról korszakra kalauzolja az érdeklődőt, európai színvonalú gótikus kovácsolt mesterműveinktöl századunk első évtizedének szecessziós remekeiig. Imponáló tájékozottsággal igazít el a tájegységeink helyi sajátságait tükröző különbözőségek és a gazdagon áramló idegen hatások érvényesülésének, a befogadó hazaival sajátos harmóniában ötvöződő tarkaságában, s a mindig megbecsült kovácsok munkássága és az egyes történeti korok fellendülési, illetve hanyatlási tendenciái között párhuzamot vonva, szinte észrevétlenül adagolja a nélkülözhetetlen történelmi ismereteket. Pazar színes felvételek tükrében ismerkedhetünk rusztikus egyszerűségükben megkapó és a katedrálisok köcsipkéit utánzó gótikus. a szimmetria szabályai által rendbe szelídített reneszánsz, a barokk szertelenségét, a klasszicizmus mértéktartó fegyelmét és céltudatosságát, valamint a szecesszió tobzódó életérzését tolmácsoló remekművekkel — hazánk szinte minden tájáról. A szerző felhívja az iparművészetek történetének kutatásával foglalkozók figyelmét e páratlan, magas fokú kulturáltságot tükröző remekművekre, műemlékvédelmünk szakembereit körültekintésük fontosságára, ugyanakkor, de nem utolsósorban a széles közvélemény figyelmét is a talán kevésbé megbecsült, ritkábban észrevett iparművészeti alkotások körére. Tudja ugyanis, hogy szinte naponta tanúi lehetünk kovácsoltvas nő 18 remekek indokolatlan pusztulásának, régi korok mesterremekei ócskavasba kerülésének. Sajnos, az egészében igényes könyv színvonalával nehezen társítható a helyenként nehézkes magyar nyelvű összefoglaló szöveg. TÖKÖLY GÁBOR Szép Szó Hobo szereti József Attilát. Mondja és játssza megzenésített verseit sok éve. Tíz éve létező együttese koncertjein azonban még mindig megjelennek olyanok, akik dühösek, ha verseket is előad a társaság. Zavarja őket, hogy gondolkodni kell, s vannak — mondja Földes László (Hobo) —, akik beleorditanak a „Nagyon fáj" című remekbe. Ezeket bizony elküldi a saját bevallása szerint másokon, a rászorulókon segíteni akaró, az igazságtalanság ellen küzdő, mégis sokaknak nem szimpatikus hosszúhajú zenész. Ám sokan — többségében fiatalok — a líra megjelentetéséért szeretik: ilyenkor József Attilát önmagukénak érzik. A költőt, akit végzete arra ítélt, hogy meglássa, meghallja, megtudja, megérezze és ami legszörnyübb: kimondja azt, amit mások legfeljebb sejthetnek. Akinek lelkében felfokozottan ég embervoltának tudata és akit ostoroz az ezzel járó felelősség. Miért tud időszerű lenni az író, a költő? Mivel tud fennmaradni? Bizonyára gondolatainak igaz volta, az értékekért való kiáltása teszi öt erre érdemessé. Meg talán igaza van József Attila ügyvédjének: oly korban irt ő, melynek belső meghasonlottsága veszedelmesen emlékeztet a skizofrén beteg lelki világára, és mi hajlamosak vagyunk olykor korokat is összevetni.......ha soha egy sorát nem olvastam volna, akkor is meg kellett volna szeretnem, ha másért nem, szelíd emberi logikájáért, komoly és nagy tudásáért, öntudatos tárgyilagosságáért, sugárzó jóságáért" — mondja Hatvány Bertalan, a Szép Szó szerkesztőbizottságának egyik tagja, a lap 1938. január—februári számában. Sokan álltak még mellé, hogy az éppen eltelt év utolsó hónapjának elején az öngyilkosságba menekült költő emléke előtt tisztelegjenek. Móricz Zsigmond, Déry Tibor, Thomas Mann — hogy csak néhány nevet emeljek ki — sóhajtanak fel a veszteség tudatában. Az 1936-tól 1939-ig élő szépirodalmi és kritikai folyóirat, a Szép Szó, melynek József Attila is szerkesztője volt, egyik száma hasonmás kiadásban ismét kézbevehetö. A Madách Kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadóval közösen 900 példányban a mi könyvesüzleteinkbe is eljuttatta ezt a jól szerkesztett, a költő Curriculum vitae (rövid önéletrajza ez) és más írásaival kezdődő, tartalmas megemlékezésekkel. méltatásokkal és ritka adalékokkal — megszólal itt a költő orvosa is — teli, korabeli folyóirat-számot, József Attila halálának 50. évfordulójára emlékezve. Erősítve szellemét, felmutatva sok helyen ma is ható gondolatait. (Madách) AMBRUS FERENC KÖZMŰVELŐDÉS „Vers és virág .. Rimaszombatban (Rimavská Sobota) a szakszervezetek házában találkoztak az SZNSZ vers- és prózamondó versenyének résztvevői. Engem zsűrizni hívtak meg, s Gesková Magdaléna, a szakmunkásképző tanárnője ismertette velünk a szlovákiai szeminárium új zsűrizési alapelveit. Az újdonság főleg abban állt, hogy megszűntek a kategóriák. Gesková Magdaléna hangsúlyozta, mennyire fontos a verseny után egyenként, név szerint, „testre szabottan" értékelni a teljesítményt. A jelenlevőket Gibalová Eva, a Rimaszombati Járási Politikai és Nevelési Bizottság elnöke köszöntötte, s tekintetéből sugárzott, hangjából kicsendült: örül a találkozásnak. A magyar zsűri elnöke. Csomós Éva, a rimaszombati alapiskola magyartanára volt. A sorsolást mellőztük, ki-ki a beiratkozás sorrendjében lépett színre. Tíz verset, egy prózát és egy verspróbálkozást hallhatott tehát a zsűri (Csomós Éva, Babróczky Ilona, a gimnázium magyartanára és jómagam). Nem áll módunkban itt is mindenkit külön-külön értékelni, egy biztos: tapasztalt zsüritársaim szerint a színvonal lényegesen magasabb volt az eddigi évekhez képest. Elcsépeltnek tűnik, de igazán nehéz volt dönteni. Rövid vita után a következő négy résztvevőt javasoltuk továbbjutásra: Ádám Idát, aki egy Solohov-elbeszélést mondott el tökéletes szövegbiztonsággal, páratlan humorérzékkel. Az elsők között szólalt meg, volt tehát miért izgulniuk a várakozóknak, mégis mindenki szívből derült előadásán. Bevallom, a cím és szerző bemondásakor aggódtam hamisítatlan palóc kiejtése miatt, de mondatról mondatra biztosabbá vált: ezt a szöveget bűn másképp mondani. Az ismerős vers ellenére képviselni fogja járásunkat Lukács Annamária, aki Kaffka Margit „Pétiké jár" c. versét mondta olyan belső sugárzással, hittel, hogy nekünk valamennyiünknek hinnünk kellett örömét, aggodalmát. Molnár Valéria, aki Petőfi „Pusztai találkozását" tolmácsolta meggyőzően, nem először jut el most majd a bratislavai területi döntőbe. Talán Somosköi Tünde vállalta a legnagyobb feladatot. Nagy László „Szárnyak zenéje" c. költeményét mondta el hitelesen, szép kiejtéssel, átélve, megértve és megértetve. Az eddig felsoroltak mind fiatalok. Az „új" versmondás képviselői. Szót kell ejtenünk Bíri Erzsébetről, aki egy elbeszélő költeménnyel próbálkozott. A címet — Reqiem az öregekért — munkája sugallta: egy öregotthonban dolgozik. Helyenként szívszorító, sajnos, igaz gondolatokat próbált versbe önteni. Őszinte szándékát csak méltányolni lehet. Kedves perceket szerzett az idősebb korosztályt képviselő Miilei Júlia is, aki még „ráadás" elmondására is engedelmet kért. ezzel is bizonyítva: szereti a verseket. Nem maradhat említés nélkül Balázs Éva, a városi könyvtár dolgozójának „Szeresd a gyermeket" c. verse, melyet a költemény hangulatának megfelelően, őszintén mondott el. Négyen tehát (Ádám Ida. Somoskői Tün-K de. Molnár Valéria. Lukács Annamária) a zsűri döntése alapján jutottak tovább. Az új rendeletek értelmében azonban elkíséri őket Benko Mária és Rusznyák Viola is, akik már szinte állandó vendégei a versenynek. KOVÁCS ILDIKÓ ZENE Benkó Dixieland Band Világhírű zenészeket láthatott és hallhatott a szórakozni vágyó közönség Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a Benkó Dixieland Band jóvoltából. Május 6-án két forró hangulatú koncertet adtak a városi sportcsarnokban, és aki ott volt, annak biztosan nagy élményt nyújtottak. A zenei stílus nevét New Orleans környékének népszerű nevéről, a Dixielandről kapta. Ez a jazz kezdeti korszakára emlékeztető zene, melynek jellegzetessége a szinkópákkal (a zenei hangsúly eltolódása, máskülönben hangsúlytalan ütemrészre) telített ritmus és a zenészek egyidejű rögtönzése, a fekete zenészektől ered. Magáról a stílus keletkezéséről még elég keveset tudnak a zenetudósok. de tény, hogy Észak és Dél háborújában egy „Dixie" nevű dal lett a déliek himnusza. A zenekar első, kora délutáni koncertjét a gyerekek számára adta. Játékos formában, sok humorral mutatták be magát a zenét, a hangszereket és a dixie improvizációs művészetét a legkisebbeknek, akik e vidám és a hagyományostól eltérő „tanítási órát" nagy tapssal jutalmazták. Az esti előadáson Peter Upa és a TR BAND melegítették a hangulatot, mintegy előkészítve a „talajt" Benkóék számára. Ők pedig minden elvárást felülmúltak. Már az első pillanattól olyan dolgokat produkáltak, amelyekre csak a legnagyobbak képesek. Szoros kontaktust alakítottak ki a közönséggel, mely az előadás folyamán csak erősödött. Persze ehhez hozzásegített az is, hogy Benkó Sándor egyéni módon konferálta be a zeneszámokat, humoros és érdekes történetekkel nevettette meg a nagyérdeműt. A zenészek játékán szembeötlőn látszott, mennyire élvezik, mennyire tudják és érzik ezt a zenét. A tökéletes pontossággal felépített hangszeres improvizációk pedig megdöbbentő zenetudásról tettek tanúbizonyságot, ami a több évtizedes kemény munka eredménye. Programjukat a dixie klasszikusain kívül, saját szerzeményeikkel tarkították. A zenekar népszerűségét tükrözi, hogy a dixie őshazájában, Amerikában a „konkurens zenekarok" nagy elismeréssel nyilatkoznak európai testvérükről, rendszeresen visszahívják őket, ami odaát bizony nem mondható mindennapi jelenségnek. A Benkó Dixieland Band Dunaszerdahelyen is bebizonyította, hogy nem véletlenül tartják őket a világ egyik legjobb dixie zenekarának. A koncert végén Benkó Sándor, a zenekar vezetője megígérte, hogy ha a város meghívja őket, nagyon szívesen jönnek akár minden évben is. Azt hiszem, az ilyen dolgokból kellene hagyományt csinálni. S ez most már csak rajtunk múlik. . ANTAL TAMÁS
