Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-31 / 23. szám
FERENCZY ANNA 13. Augusztusban, Nagyboldogasszony napján tartották a nyitrai búcsút. Szép idő esetén a környékbeli falvak lakói útra keltek, énekük felhallatszott, amint a falu határában a poros úton haladtak. A várost körülvevő falvak éjszakára megteltek búcsúsokkal, akik pajtában, szérűkben, rokonoknál húzódtak meg, akiknek pedig nem volt hova menniük, a szalmakazlak köré telepedtek, ott töltötték az éjszakát. Reggel felkerekedtek, kibontották zászlóikat, s énekelve, imádkozva ballagtak a város felé. Agnes azon töprengett, vajon mi lehet az oka, hogy úgy vonzotta az ilyen beteges alakokat. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy később, felnőtt korában félszeg, zárkózott maradt, az udvartókat elhessegette magától. Mikor még otthon volt, mily nagyon vigyázott, ha táncba ment. pruszlikját feszesre kapcsolta, nehogy alatta ugráljanak formás mellei, míg mások bezzeg ezzel nem sokat törődtek. Regina is úgy ropta a csárdást, hogy mellei majd kiugrottak a legények nagy gyönyörűségére. — Hajc! Héj, héj! — hallatszott a kert felöl. Felugrott, talán az övéi jönnek, de csak a szomszéd szénásszekere fordult be; az utána igyekvő Borcsa néni meg feléje kiáltott: — Anyádék még csak gyűjtik, jó, ha este jönnek! kezte. csak nővére állt szálfa egyenesen. — Apu, én nem, tán Ágnes, ő olyan sunynyogó. — Hazudik! Hazudik, én nem, tán ő! Újból repültek a pofonok, még anyjuknak is jutott belőle, aki védte őket. Kínjában kimondta, amire gondolt; talán ö hordja el. hogy kártyázhasson. Már csak ez hiányzott, ettől még jobban dühbe gurult, és kegyetlenül, válogatás nélkül cifrázta. Még a macska is úgy megijedt, jobbnak látta kimenekülni az ajtónyitáson. Kiforgatta zsebeiket. Nővére zsebéből kiszóródott a kristálycukor, ami elárulta öt. — Aki hazudik, az lop is — ordította. De mivel kedvence volt a tettes, nem bántotta, kirohant, maga mögött úgy bevágta az ajtót, hogy üvege kitörött, és a konyha kövezetére repült csörömpölve. teljesítmény szerint fizették őket. Zsuzsánna vőlegénye néha elé állt a sorba, hogy könynyítsen rajta. A kézi aratás elmaradt, emberek helyett lóvontatású vágó- és kötőzögépek dolgoztak. Szlovák summások rakták keresztekbe a levágott gabonát, míg a munka neheze nekik jutott: saraboltak, kapáltak. A répaszedés volt a legnehezebb. Hármas, négyes ötös csoportokban verődtek, őt, a legfiatalabbat, egyik csoport se vette be, ezért egyedül maradt az öt sorával. Belül sirt, de fájdalmát nem mutatta; már csak azért sem hagyja magát! Az első napokban lemaradt, míg rá nem jött a dolog fortélyára. Tízméterenként kiásta a sorokat, a répát csomóba dobálta, csak utána tisztította. Egy hét múlva már répával dobálták, hogy ne húzza a többit. Péter bácsi olykor-olykor végigjárta sorait, Vasárnap, kismise után a búcsújárók a templom körül gyülekeztek. Ágnes ángyikája védőszárnya alatt indult útnak mezítláb, ünneplőben. Gáspár is melléjük szegődött. Egész úton áhítattal énekeltek. A városban sátör sátrat ért, kiabálás, éneklés, igazi búcsús hangulat kísérte őket, a kálváriához vezető úton egészen végig a nagytemplomig. A templomban előre furakodott, látni is akart valamit, nemcsak hallani. Kifelé jövet a tömeg magával sodorta ángyikáját és Gáspárt, akiket szem elől tévesztett. Egy fiatal koldus adományért könyörgött. Lába tőből, keze csuklóból hiányzott. Ép kezében a kalapját ülepénél tartva rázogatta. — Adjanak valamit isten nevében — darálta. Ágnes rá sem hederített, adományt nem adhatott, kevéske pénzéből búcsúfiát szeretett volna venni. Körülötte ebédeltek, gyerekek hancúroztak, fogócskáztak. Egy középkorú madám két kislányt terelgetett a hüs felé. A kislányok pátkóforma süteményt majszoltak, immel-ámmal ették, neki még a nyál is összefutott a szájában, úgy, de úgy megkívánta. Ha nincs ott a madám. talán még kért is volna tőlük ... Hirtelen úgy érezte, valaki nézi. Biztosan Gáspár akarja megijeszteni, gondolta. Vagy kétszer is hátrafordult, de nem látott senkit. Amikor aztán irányt változtatva visszafelé indult, szeme a koldus megüvesedett szemével találkozott. Az ülepéröl hirtelen leemelte kalapját, s kigombolt, szétnyílt nadrágján magát mutogatva vigyorgott Ágnesre, aki a látottakra határtalan undort érzett. Haragjában felemelt egy követ, megdobta vele a koldust. Annak kibuggyant a vére. Ágnes megijedt. El akart szaladni, de a madám elkapta a karját, retiküljével ütlegelte, és mondta, mondta, nem szégyenli-e egy szegény, védtelen Lázárt megkövezni?! Akkor sem mondhatta el, hogy az a védtelen szegény Lázár egy mocskos disznó. Sírva indult övéi keresésére. Éppen ebédeltek, amikor rájuk talált, de neki egy falat sem ment le a torkán, pedig kacsasülttel kínálták. Elbotlottam — hazudta pironkodva. Akkor is hazudnia kellett, pedig hogy gyűlölte a hazugságot! Tehát a réteken vannak, legalább ezt is tudja. Ribizlit, egrest csipegetett, és visszaült az árnyékba. Hol is tartott, hol is? Igen, a hazugságnál. Anyjuk szorgalmas háziasszony volt, már ősszel mindent bekészitett. ami kellett a konyhára, hogy féltve őrzött koronáit télen ne kelljen kiadnia. Karácsony táján észrevette, hogy a zsák cukrot, a mákot és a padláson a diót valaki megdézsmálta. Kérdőre fogta, mind a hármukat. Ők erősgették, nem nyúltak semmihez, így apjukra gyanakodott, bizonyára a kocsmába hordja, hogy kártyázhasson. Húsvét táján már alig volt valamicske cukor a papirzsákban. Anyjuk eleinte csak duzzogott, majd szitkozódott, egyre azt mondogatta, hogy a mákos, a diós kalácsba majd őket ülteti, de legjobb lenne — mondta —. ha egyáltalán nem sütne. A kalácsot igen szerették, egymást gyanúsitgatták, végül Ágnesre fogták a bűnt, aki ártatlansága tudatában kétségbeesetten kifutott, beállt a konyhaajtóba, onnan tiltakozott. Apja a trágyadomb körül dolgozgatott. A zsörtölődés hallatára villáját nekitámasztotta az ajtónak, és berontott a konyhába. Erre csönd lett, még mukkanni is elfelejtettek. — Mi van itt, mi? — szeme villámokat szórt; anyjuk hallgatott, ők meg lapítottak. — Azt mondtam, mi van itt? Hogy az a ... Anyjuk gyerekeit féltve mosolyogni próbált. — Hát a cukor — rebegte alig hallhatóan. — Minő cukor?! — A kamarai, hijas. — Híjas? Sorba állni! Hallottátok?! — Hangja úgy vágott, miként az ostor. Ágnes imát rebegett, és megfogadta, soha nem eszik se diós, se mákos kalácsot, csak most az egyszer megússza. — Ki volt ?! Ki volt ?! Ki vele, mert... Nem hallottátok? Csak úgy repültek a pofonok, a tettes mégis hallgatott. Erre apjuk kirántotta a konyhaasztal fiókját, a sok kanál csörömpölve széthullott, a földről felmarkolta a nagy disznóölö kést, azzal hadonászott. Anyjuk közéjük vetette magát, a nagy lendülettől még a kendője is félrecsúszott. Öccse sírógörcsöt kapott, Ágnest az ájulás környé-Hogy haragudott nővérére! Ha bevallja, csak ő kap ki, Így kijutott mindhármuknak. Elecskén nehéz volt az élete. Ritkán utazott haza, kuporgatta pénzecskéjét. Valahogy szétfutott a híre, hogy a lányok között akad egy különc is, aki ahelyett, hogy a saját földjeiken dolgozna, summásnak szegődött. Ágnes vékony volt, de formás, a templomban, ahová vasárnaponként eljárt, a legények rajta felejtették a szemüket. Szombaton, vasárnap még a szálláshelyükre is bemerészkedtek, udvarolgattak, akinek lehetett. Neki nem lehetett. Néha — mivel szék nem volt a szálláshelyen — az ágy végébe ültek, ő nem sokat törődött velük, hímzett, varrogatott. A legények csakhamar megunták hallgatását, és más ágyakra telepedtek, bolondoztak, beszélgettek. A városban dolgozókkal jobban megértették egymást, mint a summázókkal. Munkából jövet, munkába menet eleinte csak pusmogtak, sugdolóztak Ágnes háta mögött, majd nyíltan kinevették, féleszű bolondok tartották, aki idejött megszakadni, ahelyett, hogy otthon a magukén dolgozna. Ágnest zavarta füttyögésük, cöccögésük. Néha igazat adott nekik, belátta, aki féleszű, az megérdemli sorsát. Akinek esze volt, haza menekült, ő meg esténként elücsörgött az üres üvegház oldalánál, gombolyítgatta életének, érzékenységének első szerelmének, csalódásának öszszecsomósodott kusza szálait, rághatta a kenderkócot, ami megkeserítette szája ízét. Istenke égboltja mindenütt egyforma, a csillagok is mindenütt ragyognak, ezért hát Ágnes itt is gyakran megleste a holdat, a denevérek sebes röptét, az augusztusi égen fénylő csillagtengert. Tizenötödik születésnapját, amihez a tücskök szolgáltatták a zenét, magányosan ünnepelte. Szívében csendes békességet, majdcsaknem megelégedettséget érzett, most nem bánta, hogy ott van, pedig végtelenül fáradt volt. Nem csoda, tavasszal mákot, répát egyelt, térden állva rótta a végeláthatatlan sorokat, azzal még csak megbirkózott, de a dohány kapálásánál a hatalmas kapa elnehezült markában, délután le-lemaradt, ami nagy baj volt, mert lába-a földet rúgta, vizsgálgatta, vajon nemcsak felületesen dolgozik-e Ágnes, de meggyőződött róla, hogy bizony nem. Akkor már nagyon bánta, hogy nem fogadta be a csoportjába. Ágnes meg érezte, hogy maguk közé fogadták, megszerették bátorságáért, ügyességéért, s ez jólesett neki. — Már nem tart soká, Ágnes, rövidesen indulás haza — biztatgatták. A rövidesen csak nem jött. Reggelente zúzmara, gyenge fagy ült meg a földeken. Keze kivörösödött, elgémberedett, de sarlója szaporán nyeste a répafejeket. Munka közben biztatgatta magát, hogy ne lássák kínlódását. Amint végeztek a répával, várt rájuk a nagy krumplitábla. Lábuk meg-megcsúszott a nedves latyakos talajon, elestek, olyanok voltak, mint a sárban hempergő állatok. Ruhájukat nem tudták kimosni, örültek, ha megszáradt. Ágnes alig bírt este ágyában megfordulni, a fűtetlen helyiségben vacogott a foga a hidegtől, a kimerültségtől a lópokróc alatt. Lefekvés előtt minden nap imádkozott, úgy, ahogy azt gyermekkorában megszokta. Bizalommal, reménykedve kérte a mindenhatót, változtassa meg otthon életüket, ültesse el benne a szépség, a jóság, a szeretetet csíráját, fordítsa felé újra Gáspár szívét, hogy őt szeresse, ne Reginát, forrón fohászkodott, ne fogjon rajta se átok, se rontás — úgy legyen, ámen. Az ima megnyugtatta, s békés szívvel, nyugodtan elaludt. A remény tartotta benne a lelket, erősen hitte, hogy a könyörgése meghallgatásra talál, meg kell változni körülötte valaminek, ami a békét, nyugalmat hozza, különben földönfutóvá válik. Reménye, hite jókedvűvé tette. Hullhatott az ónos eső, fújhatott a szél, egész nap énekelt, vidámsága a többiekre is ráragadt, s ez megkönnyítette munkájukat. Munkájuk olyannyira elhúzódott, hogy már a november is kopogtatott, de ők csak mindenszentek után indulhattak haza. Nagyon boldog volt. Jussa négy mázsa búza és vagy ötezer korona. Nagy volt a készülődés, felültek a lovasszekerekre a zsákok hegyébe, örömükben daloltak, énekeltek, mit sem törődve azzal, hogy permetezett az eső. (folytatjuk) nő 14
