Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-31 / 23. szám
Pár hete feszült figyelemmel várta a világ az utasokat megkínzó, figyelmeztetésképpen egy utast kivégző arab terroristák tizenhat napos alkudozásának kimenetelét a kuwaiti hatóságokkal. A húszas évektől számítva ez volt a közel háromszázadik gépeltérítés a világon. A terrorizmus ugyanúgy századunk produktuma, mint az atombomba vagy az űrhajó. A terrorizmus napjainkban rengeteg megválaszolandó kérdést vet föl. Kik a terroristák? Ki rejtőzik az álarc mögött oldalán gépfegyverrel, kezében bombával, pokolgéppel? Ki áll mögötte; önszántából cselekszik-e, vagy csak egy gépezet egyik fogaskereke? Tehát magatartását ki és mi vezérli? S a lélektanhoz kanyarodva; milyen az egyéni élményfeldolgozása ? A rablógyilkostól, akit a bankrablás során a pénz érdekel, nyilván megkülönbözteti merőben más célja: a terrosita a világ forgását kívánja megváltoztatni, vagy legalábbis az államhatalmat akarja aláásni. A rabló lenézi a terroristát, aki rögeszméivel, képtelen nézeteivel kompromittálja a „szakmát". A terrorista fölényesen megmosolyogja, egyben erkölcsileg megveti a rablót, akinek semmi baja az establishementtel. Különbözik a múlt századi anarchistáktól is, bár azok is fanatikusok voltak, de nem minden áron, viszont a cinizmus hiányzott belőlük. A mai lehetőségek és a lehetséges következmények új helyzetet teremtenek; ma, amikor a világegyetem — Umberto Eco szavaival élve — egy óriási sajtókonferencia, annak egyik napirendi pontját alkotják a terrorcselekmények. Közismert, hogy az egyéni terrort ma az állandósult társadalmi feszültségek és problémák, a nemzeti, vallási stb. identitás zavarai váltják ki többek között. Ugyanakkor ezek az okok nagyon változatosan hatnak és különbségek vannak az egyes terrorista csoportok között, de még csoporton belül Valahol... fOlaszországban, Libanonban, Dél-Amerikában stb.) is. Mindenesetre jellemző, hogy a terrorista és csoportja úgy gondolja: a szükséges társadalmi-történelmi változásokhoz az ő és a hozzá hasonlók erőteljes egyéni fellépése vezet el. Ehhez persze kell a rutin, a terrorista életforma elsajátítása, s az ezzel járó teljes azonosulás, melyben óriási szerepe van a mindenhatóság élményének (én vagyok, mi vagyunk a világ urai). Mert hiszen a terroristákat figyeli az egész világ, mindenki tőlük függ, ők, a magányos hősök mutatják meg, hogyan lehet az események és az elvetett gépezet fölé kerekedni! Ugyanakkor nem baj, ha az akció terve nem az egyéntől származik, hanem olyanoktól, akiket a konspiráció szabályai szerint nem ismerhet. Tíz évvel ezelőtt, 1978-ban az olasz Brigate Rosse (Vörös Brigádok) elhurcolta és brutálisan meggyilkolta Aldo Morót. Az olasz történelem szégyenfoltjának is nevezett eset néhány részletében máig is felderítetlen maradt. Az „ügy" anyagát a „Moro-bizottság" (a miniszterelnök elrablásának körülményeit kivizsgáló parlamenti bizottság) nyolc kötetben foglalta össze, az üggyel kapcsolatban azóta két bírósági eljárás folyt le, Moro meggyilkolásáról újságcikkek ezrei és 12 könyv jelent meg. És elkészült, bár jó pár évvel az esemény után, a róla szóló film. „A Moro-ügy"-et a bőséges dokumentumok alapján Giuseppe Ferrara rendezte, aki többek között a maffiáról, az amerikai titkosszolgálatról, Palermo rendőrfőkapitányának. Dalia Chiesa tábornoknak és feleségének meggyilkolásáról is forgatott filmet, megcáfolva a korábbi nézeteket, véleményeket, hogy lehetetlen filmre vinni a történetet. „A Moro-ügy" drámaiságát, komolyságát, társadalmi-politikai jelentőségét tekintve kétségtelenül túltesz az említetteken. A rendező és Mauro Berardi producer nehézségei a forgatáskor — a többéves előkészület ellenére — szinte áthidalhatatlannak tűntek, kezdve egy-egy jelenet számára szükséges lakások megszerzésétől, egészen a rádió- és televiziótársaságok archívfelvételeinek és más dokumentumoknak a megszerzéséig. Elszomorító ugyan, de valóban felteendő a kérdés: akarják-e tudni valójában az olaszok (és a világ), hogy mi is történt akkor, 1978-ban. Ferrara mindenesetre dokumentarista pontossággal, precizitással rekonstruál és tereget ki dolgokat. Eddig sem félt a legégetőbb politikai témáktól, s ebben az esetben is vállalta — a megfélemlítés ellenére —, hogy az egykor titkosként kezelt tényeket a világ elé tárja. Vállalta persze azt a legjelentéktelenebbnek tűnő kockázatot is. hogy tévedett, mert hiszen ez sem teljességgel kizárt. Hogy a rendező által közvetített gondolatok megtámadhatatlanok legyenek, a film forgatókönyvének (Armenia Balducci és Robert Katz munkája) minden sorát két ügyvéd vizsgálta felül. Elsősorban a kereszténydemokraták reakcióitól kellett tartani, bár pártjuk elnöke. De Mita elismerte, hogy Moro cellában írt levelei autentikusak, s hogy mindaz, amit Moro a filmben mond, 90 százalékban ezekből a dokumentumokból való. Úgyhogy ismét hallani lehet Aldo Moro hangját, amint ítéletet mond saját pártja, a kereszténydemokrata párt fölött, amely hagyta, hogy i terroristák sajat autójából vonszolják el Morót (jelenet a filmből)