Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-03 / 19. szám

D engeteg hajdan elvégzett mukáról be­szél a porta. Végében a kifullasztott gőz­malom, közepén a ma is szilaj téglaistálló, mellette a kút — köpottyantástól lustán csobbant —, elöl meg a tágas családi ház, amely a feleség szüleitől maradt. Bár nem üres, mindkét lakója annak mondja, mert kiröppent mindkét gyermek. A 33 éves Erzsikét főiskolai városában érte utol s vitte magával keleti tájakra a szerelem, az évvel fiatalabb László a járási székhelyen él fele­ségével és gyermekével. Az udvaron álló fóliának ők a gazdái. Három unoka van, s ahogy a két nagyszülő szavaiból kihallható volt, örülnének, ha többet lennének itthon. Miközben tudják, vágyakozásuk majdnem reménytelen, hiszen gyermekeiknek és unokáinak odahaza is kötelességeik van­nak. Marad hát a tanítás, a férjnek pedig, aki már nyugdíjas, a vadászat. Na és a képzőművészet. A festészet által igyekszik megvalósítani a megvalósithatatlant, ébren tartani azt az ábrándot, hogy ő képzőmű­vész is lehetett volna. Tavaly volt a 45. érettségi találkozója Blaha Lujza városá­ban, s azon is felidéződött Holéczy Miklós tanár úr neve és szavai: „Fiam, neked képzőművésznek kellene menned." De az érettségi évében háború volt. Forgalmistá­nak ment hát a MÁV-hoz, s itt, Rimaszé­­csen (Rimavská Sec) dolgozott több mint két évet, mígnem negyvennégy őszén bevi­­ték katonának. Aztán az amerikai fogság, majd a nehéz esztendők, mígnem 1950- ben, amikor ezen a tájon is megnyíltak a magyar iskolák, eljöttek hozzá a partizá­nok, mert akkoriban ők álltak a hivatalok élén, nincs-e kedve tanítani. Kinevezték az ajnácsköi (Hajnácka) iskola igazgatójának, de már ötvenkettőben itthon volt, a szülő­falujában, ahol nemcsak hogy minden gye­reket, de minden szülőt is ismert, s tudhat­ta, melyik kölyök mennyire föltarisznyázot­­tan lép a tudás fellegvárába. 1951-től 55-ig a Komensky Egyetem magyar-törté­nelem szakán szerzett tanári oklevelet, majd decemberben megházasodott. 1956 lanuárjának elején áthelyezték Csornára, onnan Várgedére (Hodejov), mígnem hat­vankettőben véglegesen hazatelepedhe­tett. Felesége 1969-ben levelező tagoza­ton végezte el a nevelönőit, de már jóval előtte tanított. Az idén szeptemberben kezdődő tanév lesz életében a huszonötö­dik, egyben az utolsó, amit kis elsősökkel és másodikosokkal végigcsinál, utána nyu­gállományba vonul. Bár ő maradna, mert ha egyebütt olykor-olykor vannak is, az iskolában soha nincsenek keserű percei. Az az ő szívbéli tartománya, amiként férje. Rigó László territóriuma most az erdő, a hepehupás gömöri határ, amelyben egyre kevesebb az apróvad, pusztítja őket a vegyszer. Az egyensúly felbomlásáról Er­zsébet asszony is szól azáltal, hogy szapo­rodik azon gyerkőcök száma, akiket a csökkentett követelményű osztályokba kell tenni, mi több, a falu szívében még egy kisegítő iskola is működik. Persze, ezt az egyensúlybomlást már én mon­dom ki. Ök inkább arról beszélnek boldogan, hogy nagyon sok olyan diák van már, akinek a szüleit is tanították, akik főiskolát végeztek, s ez meglátszik a gyere­keiken is. Az otthoni foglalkoztatás minden esetben kitűnik, amiként az is, ha az iskolá­ig szellemileg magára utáltán tengődött a gyermek a családban. Ha egyáltalán csa­ládnak lehet nevezni az olyan kisközössé­geket, amelyekben a betevő falat és az egészségre ártalmas élvezeti cikkek meg­szerzésének gondján kívül aligha vállalnak magukra a szülők egyéb gondokat. Ez főleg a cigány családokra vonatkozik, amelyek­ből szép számmal adódik a mintegy 1 600 lelket számláló központi községben és kör­nyékén. A mintegy 550 diákot számláló vegyes iskolába — mert van benne alsó tagozaton két összevont, a felső tagozaton négy önálló szlovák osztály — tizenhat községből járnak gyerekek. A szövetkezet ott segít nekik, ahol tud, most például nyolc tanterem hozzáépítésében. Persze, a tanító néni azonnal közbeveti, hogy a ci­gány gyermekekben ugyanolyan a tettre­­készség, az elszántság, mint a többiekben, s arról sem ök tehetnek, hogy a dolgokat nehezebben tudják fölfogni. Nála ezek a gyermekek ugyanolyan nyíltak és kedvesek, ugyanúgy vágynak a tudásra és a szeretet­­re, mint a társaik. Főként a szeretetre. Egy ilyen iskolában a pedagógusnak kissé a szülő szerepét is vállalnia kell. Az már más kérdés, hogy a tizedik évük után, a ka­masszá érés küszöbén némelyikük szinte fékezhetetlenné válik. Ennek hallatán tehe­tetlenül egymásra néznek, mintegy mege­gyezve abban, hogy az iskola jó családi háttér nélkül nem sokat tehet a gyermek magaviseletét, tudásvágyát, jövőképét ille­tően. És még mindig rengeteg szülő van, aki azt várja az iskolától, hogy pótolja az ő mulasztásait. Csakhogy a szülő példaadása pótolhatatlan. Aztán Erzsébet asszony ar­ról szól, az első két osztályban miért a szlovák nyelv a legnehezebben elsajátítha­tó tantárgy. Az óvodából 200 szóval kelle­ne jönniük és minden évben ugyanennyivel szaporítani a készletet, kifejlesztve közben a mondatalkotó készséget. Csakhogy az ilyen színmagyar környezetben ez nem na­gyon megvalósítható. A gyermek csak az órán hall szlovák szót, azt is csak huszon­két és fél percig, mert az óra másik felét a zenei nevelésnek kell szentelni. Amire ez az idő szintén kevés. Az elsős és a másodi­kos szlovák tankönyv szerintem jó, ám nem azokra a vidékekre, amelyeken a gyerme­kek csak magyar szót hallanak. Ide egysze­rűbb, kevésbé bonyolult tananyag kellene, annak ellenére, hogy a szerzők többször feltüntették, a pedagógus a könyv azon anyagával foglalkozzon többet, amelyiket megfelelőbbnek találja, ugyanakkor tan­rend szerint kötelesek az egész könyvet átvenni. Másik probléma az olvasás, de főleg a cigánygyermekeknél. Töpreng is ö nemegyszer, hogyan, milyen módszerrel hasson rájuk. Nem véletlen, hogy Rigó tanító néniről az járja, amikor a kollégái már otthon főzik az ebédet, ő még mindig a tanáriban ül. Néha tizenkettő előtt végez, de csak fél kettő körül ér haza, mert előkészületi munkákat végzett másnapra. Egy évvel a nyugdíj előtt ugyanolyan lelkiis­meretesen és alaposan, mint a kezdet kezdetén. Mondja is a férje, mennyire sze­retné, ha olykor-olykor nyolc-tíz kezdő pe­dagógus beülne a felesége óráira, s látnák, hogyan, mekkora szívvel dolgozik a gyer­mekeivel, utána pedig együtt mennének a tanáriba, megtapasztalni, mi is az az előké­szület. Ezek után nem csoda, hogy amikor a vidéki pedagógus hitvallásáról faggatom, a tanító néni így válaszol: „Megkülönbözte­tés nélkül kell szeretni a gyerekeket, és nagyon kell szeretni a pedagógusi pályát. És nem elég lelkiismeretesnek, türelmesnek is kell lenni. A gyermek akkor szereti meg az iskolát, tudásvágyát akkor oltja őszintén. teljes akarattal, ha megszerette a tanítóját. Ha azért tanul, hogy a tanítójának örömet szerezzen, hiszen ő még nem tudja, ahogy néha a gimnazista sem tudja még, hogy magának tanul. Ha ez nem sikerül, ne a gyerekben, magunkban keressük a hibát. Hiszen minden gyermek más, mi meg, hogy kevesebb munkánk legyen, ugyanazzal a kulccsal akarjuk megnyitni a különböző kul­csokra nyíló zárakat Ahány gyermek, annyi jelenség, ezt mondhatom csak pedagógusi krédóként."És a férj vidáman elismeri fele­sége állítását. Hallottam, ez a vidámság sok esetben tanítványaira is átragadt, a helyi szövetkezet elnökétől, a mérnökökön, dolgos munkásokon át a fővárosban élő szlovákiai magyar költőkig, akik közül so­kan az ö tanítványaik voltak. Kimutathatat­lan, hogy a sok irodalmi rendezvény, ame­lyet Rigó László szervezett, milyen nyomot hagyott a mára felnőtté lett emberi lelkek­ben. Az azonban biztos, hogy hagyott, amiként engem is megérintett, ahogy föl­idézte Vörösmartyt: „Előttünk egy nemzet­nek sorsa áll. / Ha azt kivittük a mély sülyedésből / S a szellemharcok tiszta suga­ránál / Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk térvén őseink porához: / Kö­szönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!" Bár ő nem jelezte, hallván öt arra gondoltam, a sorokkal életét, életü­ket is summázta. Mégha mindketten saj­nálják is egy kicsit, hogy elröppentek az évek, kiürült a ház, távolodik tőlük a gyer­mekzsivaj. Ahogy az unokáknak készített homokozó fölött állnak, megráz a feleség szavainak boldogság- és szomorúságtölte­te : „Azt hiszem, egész életemben nem dol­goztam, mert nekem nem a munkám, ha­nem életem volt a tanítás. Sajnálom, hogy nyugdíjba kell mennem." A fotografálás után sután egymásra mosolyognak, s az áramkörüket képező megértés előrevetíti csöndes jövőjüket. A gyermekeikre és az unokáikra való örökös várakozásban élve tesznek-vesznek majd a portán, böngész-AHANY GYERMEK, ANNYI JELENSÉG nek számottevő könyvtárukban, s míg a nagymama az unokáknak csomagol vala­mit, mert éppen útra indul hozzájuk, addig a nagypapa az évekkel ezelőtt megszere tett és azóta rendszeresen látogatott zebe gényi müvésztelepre gondol, vagy éppen fest. Festi azt a frissen szedett mezei virágcsokrot, amely nemcsak a gömöri táj hoz és a szülőföldhöz, de a kedveshez való hűséget is jelzi. Nem egy festményét neki festette. Na és a célból, hogy kielégítse szépérzékét. Mert újból Vörösmartyval szólva: „Mi dolgunk a világon ? küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak." SZIGETI LÁSZLÓ Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN A Rigó házaspár nő 17

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom