Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-26 / 18. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Újkori bölcsek nyomában A „Régi magyar mondák", a „Magyar mondák a török világból és a kuruc korból" és több más színvonalas kötet után Lengyel Dénes közreadta az „Ókori bölcsek nyomában" szerves folytatásaként legújabb munkáját, amelyben az újkori bölcsek nyomába szegődik, hogy Machiavellitől Robespierre-ig. szépirók és filozófusok egész sorára kitekintve szóljon azokról a vezérlő elvekről, amelyek erkölcsi felfogásukat képezve útmutatást adtak mindenkinek, hogyan éljen az ember egy adott társadalom polgáraként. Ahogyan azt a szerző bevezetőjében is jelzi, nem a teljesség igényével vállalkozott feladata megoldására, csupán ízelítőt kíván nyújtani az európai erkölcstan történetéből; a korok legjellemzőbb szemelvényeiből válogat azzal a nem titkolt szándékkal, hogy főleg a fiatal olvasók érdeklődését próbálja felkelteni. A reneszánszból induló válogatás visszanyúl a társadalmi gyökerekig, rámutat a kor eszméinek új és folytonosságában még élő régebbi vonásaira. Néhány név a megszólaltatottak közül: Rabelais, Morus Tamás, Bacon, Descartes, La Fontaine stb. A reneszánsz felfedezi saját maga számára az embert. Ez a tény jelzi a kötet indulását, hogy a francia polgári forradalomig olyan jelentős gondolkodókat mutasson be, akikről mindenkinek illik tudni egyet s mást. A könyv erkölcsi fejlődésük útját is vázolja. Sok kor, sok nemzet fia kap itt szót, egyben azonban közös a sorsuk: az egész emberi nem érdekeit kívánták képviselni és szolgálni. S az igazi nagy gondolkodók nemcsak tanaikkal, hanem egész életükkel is bizonyítják, miképpen érdemes élni. A könyv végén a jegyzetek segítenek az idegen eredetű szavak, személy- és helynevek közötti eligazodásban. A portrékkal, rajzokkal gazdagon illusztrált kötetet haszonnal forgathatja gyermek és felnőtt egyaránt. A könyv a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó és a Madách könyvkiadó közös gondozásában látott napvilágot. ZSEBIK ILDIKÓ Mozaikok a magyar újkorból Van a kortárs magyar prózáirás egyik jeles alakának egy rövidke elbeszélés-remeke, amely alcíme szerint „albumkép a régi időkből". Nehéz elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikén este kilenc óra felé (tizenkét évvel azután, hogy a törököt végre sikerült kiverni az ország fővárosából), de azért bizonyos részietek elég jól rögzíthetők — vélekedik az író. Aztán „felölti" Kumria rác apáca kékesfekete darócból készült bő szoknya-köpenyét, dzsidaszigonyból kikalapált vaskeresztet akaszt a nyakába, szurkozott ladikkötelet övez a dereka köré. lábára kenderkócba csavart ormótlan fapapucsot húz, s a romváros törmelékei alól gyűjti kupacokba a színes mozaikcsempéket. Az elbeszélésnek akár napjainkban szorgoskodó „rác apácája" lehetne a neves régész és történészkutató, Zolnay László, akinek fönti című könyve tulajdonképpen ebből a korból tárja elénk a történeti folyamatoknak egyegy jellemző epizódját. Zolnay László az elmúlt évtizedekben jelentős ásatásokat végzett a budai Várban, felfedezései ismertté tették munkásságát külföldön is. Ezek a feltárásai, történeti és művelődéstörténeti búvárkodásai az újkori, török hódítások utáni Pest-Buda hétköznapi életének képeit villantják fel. Az én világom sorozatban megjelent munkája a török kor kezdeteitől a felszabadító háborúkon s a szabadságmozgalmakon át a magyarországi hűbériség végét jelentő 1848—49-es korszakig terjedő időket karolja át. Nagyszerű, élvezetes olvasmányt és számos fontos ismeretet nyújtanak Zolnay történetei, amelyek elsősorban az emberek életének egy-egy momentumát igyekeznek megvilágítani. Azokat az epizódokat elevenítik fel, melyek a történelemkönyvek száraz tananyagából rendszerint kimaradnak. Mert miként a szerző vallja: az élet. a történet — akár a várostörténet is — olyan dráma, melynek statiszták a főszereplői. Statiszták, s nem a hatalomnak azok a múló nagyságai, akik többet emlegetik az utókort, mint az őket. Kegyetlen pusztításokról, nagyszerű újjáépítésekről. cselszövésekről, korabeli vígságokról. pusztító járványokról, gyógyfürdői erkölcsökről és sok más érdekességről olvashatunk Zolnay könyvében, de nem maradnak rejtve előttünk az újkori századok progreszsziv folyamatai s azok mozgatói sem. A könyvet egyébként tizenhat oldalnyi képmelléklet is gazdagítja. (Madách könyvkiadó) BERECK JÓZSEF KIÁLLÍTÁS Konstrukciók és fikciók A kassai (Koáice) Kelet-szlovákiai Galériában bizonyára sokan csodálkozással nézték azt a fotókiállítást, amelyen tizenkét francia fotóművész kb. negyven alkotását mutatták be. Bár a fotóművész titulus többükre nézve félrevezető lehet, hiszen ők maguk sem úgy viszonyulnak a fotózáshoz, ahogy azt tájainkon vagy mondjuk a World Photo alapítványnál magszokták. Akad köztük olyan, aki a vizuális kifejezés leghitelesebb eszközének tekinti a fényképezést, de van olyan is, aki teljes közömböséggel viszonyul a fotózáshoz még ha él is vele. ha alkalmazza is. Annyit mindenképpen közösnek kell tekintenünk bennük, hogy mindnyájan kísérleteznek a fotóművészettel, keresik a masina, a filmsza- * lag és a vegyi bűvölmények lehetőségeit, határait. Arra a kiállított alkotásokból fény derülhetett, hogy a fotóművészet még nagyon a képzőművészet előszobájában tartózkodik. e helyenként szűk. helyenként tágas váróteremben, amelyben hol izgága önkeresőként, hol nyugodt, türelmes önismerökértt cselekszenek az érdekeltek. Ám nehogy valaki azt gondolja, olyan, vagy legalábbis hasonló fotográfiákat láthattunk ezen az április közepéig nyitva tartott tárlaton, amilyenekhez a hazai fotókiállításokon hozzászokhattunk. Egyáltalán nem. A közszemlére tett „fotográfiák" sem méreteikben, sem színezésükben nem azonosíthatók a hazai tártatokon láthatókkal, bár ami a témákat illeti... Nos, fölfedezhetők voltak rokon ízlések, szemléletek. Elég ha Bemard Faucon és a magyar Török László, Pascal Kéme és a cseh Jan Saudek színezett fotográfiáira utalok. A két pólus műszaki lehetőségei, persze, mások. A francia nagykövetség közreműködésével készült tártaton, amely a bmói Művészetek Háza után került Kassára, kizárólag nagyméretű „képzöművésziesített" fotográfiákat láthattunk; (a nagyméretű alatt nemcsak 230 X 127 cm-s. de 130 X 600 cm-s fotográfiákat is el kell képzelnünk). És nemegyszer ecsettel, egyéb anyagokkal is beleavatkoztak a fényképbe. Nehéz meghatározni, hogy a tizenkét — zömmel világhíres — kiállítóban mi a közös, azon túl, hogy valamennyien kísérleteznek a fotótechnika adta lehetőségekkel. Filozófiai szemléletük, létértelmezésük sokszor merőben különböző. De még a buja kuszaság és rögeszmeszerű elfojtottság. vagyis a fikció mögött (fölött) is ott húzódott a józan ész, a kereső racionalista jelenléte, amely a meglepőbbnél meglepőbb konstrukciókat létrehozta. Mintha még mindig érvényben lennének Reverdy 1925- ben leirt gondolatai: „Mind világosabban kiderül, hogy az új világot, melyet a régi helyett létre óhajtunk hozni, elsősorban a költők által képnek nevezett valami teremti meg ... A maga előre nem látható, váratlan mivoltában csakis a kép adja a lehetséges felszabadulás mértékét, s ez a felszabadulás oly teljes, hogy valósággal megrémít... Az idők folyamán talán éppen a képek erejével vihetők véghez az „igazi" forradalmak. Bizonyos képekben már benne rejlik egy földrengés magja." Félreértés ne essék, földrengés nem jeleztetett. Az viszont a tárlat végén világosabbá válhatott, hogy egyre szűkebbé váló világunkban a képzőművészeti — avagy a pontosság kedvéért —, fotóművészeti fabulációk nagyon is egyívásúak, nagyon is a lehetséges felszabadulás mértékéről vallanak Párizsban, Bmóban és Kassán, és az már egy másik kérdéskör, hogy a műszaki és anyagi lehetőségek korlátái különbözőek. Mert végső soron, az olyan típusú fotográfiák megalkotásához, amelyeket majdnem másfél hónapon át láthatott a kassai közönség, nemcsak szellemiek, anyagiak is fölöttébb szükségesek. (Képünkön Piene Mercier alkotaS3) SZIGETI LÁSZLÓ FILM A rózsa neve Aki olvasta Umberto Eco olasz esztéta, bolognai egyetemi tanár (a hatvanas években tűnt fel szakmai körökben a középkori kultúra és az avantgarde művészet kutatójaként) művét, „A rózsa nevé”-t, bizonyára rendkívüli várakozással és kíváncsisággal nézett elébe a regény filmváltozatának. A regény nyomán Jean-Jacques Annaud francia rendező forgatott filmet, mégpedig olasz— NSZK-beli—francia koprodukcióban. S az említett várakozás mellé nyilván még kétségek is párosultak, hiszen a terjedelmes, ötszáz oldalas, tudományos eszmefuttatásokkal teletűzdelt szöveget két óra látványába sűríteni aligha könnyű munka. A film hazai bemutatója is vitákat váltott ki, vajon Annaud-nak sikerült-e visszaadnia Eco gótikus freskóját, amely rendkívüli meggyőző erővel, mindamellett olvasmányosan festette meg a korabeli Európát megrázó vallási ellentéteket. s hogy lehetséges-e egyáltalán filmnyelvre „lefordítani" az eredeti művet. Erre vállalkozott négy forgatókönyviró: Andreow Birkin, Gerard Brach, Howard Franklin, Alain Godard, valamint a rendező. „A könyv és a film két különböző dolog — mondta egy nyilatkozatában a regényíró —. mindegyiknek más az alkotója, más a sorsa. A film nem ugyanarról szól. amiről a könyv. Részben igen, részben nem". A végeredmény pedig ennek megfelelő. A film a regénynek egyetlen fonalát képes követni olyanformán, hogy az alkotók egyfajta középkori kolostori detektivtörténetet kerekítettek belőle, amely krimiszerű és intellektuális izgalmakban egyaránt bővelkedik. Baskerville-i VHhelmus, tudós ferencesrendi „detektív" egy felső itáliai benedekrendi kolostor szerzeteseinek titokzatos haláleseteire kíván fényt deríteni. Mlhelmust Sean Connery, az egykori 007-es ügynök, azaz James Bond alakítója játssza kiválóan. Connery jó partnere Murray F. Abraham (Forman Salierije volt), aki a fanatikus inkvizitort. Bernardo Guit játssza. A filmet Tonino Delli Coli fényképezte, kulisszáit Dante Ferretti, Fellini híres filmépitésze alkotta meg. A film készítői — Így együttesen — eléggé szuggesztív és hibátlan alkotást bocsátottak ki kezük közül. FRIEDRICH MAGDA nő 18
