Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-26 / 18. szám
Másnap az öcsém vitt el bennünket Nyitrára. hogy idejében ott legyünk. Természetesen ő is szabadságot vett ki erre a napra, mint a féljem is újra. Én szülési szabadságon vagyok, s mert másnap már nem tudtuk hova tenni a gyereket, vittük magunkkal őt is. Reggel fél hétkor hatodikok voltunk a sorban. Negyed nyolckor nyitották ki a boltot, ám a hölgy máris közölte, csak az első vásárlót szolgálják ki. a többiek bejelentkezhetnek más napokra. Ugyanis az előző nap délelőtt lehetett bejelentkezni mára, mondta, s így már van is kilenc vásárlójuk. Hát kérem, akkor én előhozattam a panaszkönyvet, és — életemben először — írtam bele néhány sort. Közben a hölgy azt mondogatta a féijemnek. bizonyára azért vagyok ideges, mert az egész családomat magammal hoztam. Autónk végül is lett. Komáromban (Komámo) vettük, tisztességes körülmények között. Tapasztaltabb ismerőseim azonban állítják, Nyitrán is kaphattunk volna mindjárt az első nap. ha beszélünk a „főnökkel”, a zsebébe csúsztatva „valamit”. Lehet, hogy igazuk van? IZRAEL RÓZSA, Stúrovo A változékony időjárás nem egy esetben megviseli az ember szervezetét. Ilyenkor gyakori a torokfájás, a nátha. Én még a télen kerültem a kór hatalmába. Nem tartózkodtam otthon, nem fordulhattam a körzeti orvoshoz. Gyógyszerre viszont szükségem volt, mert nélküle rosszabbodott volna az állapotom. A legközelebbi egészségügyi központ ügyeletes orvosához mentem segítségért. Dunaszerdahelyre (Dun. Streda). Üres volt a váróterem, a rendelőből sem szűrődött ki hang. Vártam. Majd köhintéssel jeleztem, hogy ott vagyok. Csakhamar egy orvosnő jelent meg az ajtóban. Indultam a rendelő felé. hogy a szobában elpanaszoljam bajomat. Az orvosnő azonban megelőzött. — Tessék, mi a panasza? — Erősen köhögök, fáj a torkom és náthás vagyok — válaszoltam. — Laza van? — Nincs. — Akkor holnap menjen el a körzeti orvosához — adta a tanácsot orvosság helyett. — De ő Bratislavában rendel, az utazás csak jobban megviselne — védtem magamat. — A lakhelyéhez legközelebbi orvos is adhat önnek segítséget — közölte és bezárult mögötte az ajtó. Ez a rövid „egyperces” jelenet megdermesztett. Lassan észhez térve, kibandukoltam a váróteremből. Aztán a felháborodás és a harag gyűlt bennem. „Visszamegyek és megmondom a véleményemet. sőt panaszt emelek ...” Fogadkoztam magamban. De könny futott a szemembe. Csalódtam az orvosban! Nem segített rajtam. Talán nem tartott elég betegnek, mert nem volt lázam? Vagy a köhintésemmel zavartam? A jelenet minden esetre arra utal. hogy „akármilyen” beteg ne forduljon ügyeletes orvoshoz segítségért. KUBIK KATA r MINDENFELE Senki sem akar megbetegedni, kiszolgáltatottá válni, s főleg az olyan betegséget szeretné mindenki elkerülni, amely szemmel látható változást okoz a szervezetben. Barátnőm olyan betegségben szenved, hogy gyógyszereinek hatására mondhatni, „megférfiasodott" a hangja. Ezt ő és közvetlen környezete már fel sem veszi, de más a helyzet az idegenekkel. Barátnőmnek egy nap találkozója volt a régi kolléganőjével. Úgy egyeztek meg, hogy egy presszóban ülnek össze megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat. Igen ám, de barátnőm kisfia megbetegedett. így a találkát le kellett mondani. Felhívta kolléganőjét, hogy egy másik időpontban egyezzenek meg. A vonal túlsó végén egy álmos férfihang jelentkezett. Barátnőm bemutatkozott és megkérte az illetőt — akiről feltételezte, hogy kolléganője férje —, hívja a feleségét a telefonhoz. A férj közölte, hogy felesége nincs otthon. Arra a kérdésre, hogy mikor hívhatná újra, azt felelte nagy mogorván, hogy hajnali háromkor. Barátnőm meghökkent, de udvariasan megkérte a férjet, adja át üzenetét, miszerint beteg a gyermeke, így nem tud megjelenni a presszóban. A férj nagy dühösen azt felelte, hogy ne a presszóba menjen, hanem egy — a nyomdafestéket nem tűrő — más helyre, és hagyja békén őket. Barátnőm gyorsan letette a kagylót, és csak később kapott észbe. Te jó ég. az a szerencsétlen azt hitte, hogy férfi vagyok! Most biztosan családi botrányt okoztam! — kesergett. Még másnap is folyton ez járt a fejében, de telefonálni már nem mert. Estefelé csengettek, s az ajtóban a kolléganő állt a férjével, aki egy csokor virággal nyomult be az előszobába. Bocsánatot kért, valóban azt hitte, hogy egy férfi telefonál, s azért mutatkozik be női néven, mert ugratni akarja öt... Rendeződtek hát a dolgok, de a barátnőm azóta valahogy viszoiyog a telefonálástól. BU6ÁR MÁRIA „Mit adjak?" Hőség. Tücskök ciripelnek. Az elhajított kenyeret hangyák marcangolják. Csaknem rájuk tapos egy futkosó gyerekláb. Kacsák hápognak, s ittlétük jeleitől foltos az aszfalt. Fáradt délutáni hangulat. Kerékpáron közeledik egy kalapos férfi, vázhoz erősített kasza kandikál ki lábai közül a kertjét öntözi valakit arcomra ül a leheletfinom pára. Az udvaron gyerkőcök Jürdenek. A kádban felmelegedett víz szökik magasba a kacagással. A kert végében álló diófák JÖlött látszik a templom tornya. Délután három óra. Harangoznak. Léckerítés. Két kéz. Kapaszkodó, idegenül gyűrött, apró; simogatását melegnek és bizonytalannak sejtem. Zárt kapu. zárt ablak, zárt ajak néz rám. Beesett szem. melynek színét nem tudom meghatározni. Kendős fej. Nyíló ajtó. Megállók. Köszönésemet mosolyogva fogadja. Bizonyára meglepi, nem ilyen köszönést várt el koromtól. Megkérdem öt. letelepedhetek-e a portája előtt. Áll mellettem akárha őrizni akarna. Remeg. Mintha nem tudna parancsolni apró kezeinek, repdesnek a levegőben, mint a kapaszkodót kereső fuldokló utolsó görcsös mozdulatai. Lábai megrogynak, amikor ott próbál megkapaszkodni. Melegem van. Kérdem öt. nincs-e szüksége segítségre. Mintha csak erre a kérdésre várna, beszélni kezd Arról hogy már évek óla beteg, arról, hogy ha az orvostudomány régen is ott állt volna, ahol most, akkor kutya baja tenne; arról hogy enni alig tud mindig leönti a ruháját, ha csak egy kis tejet iszik is; arról hogy évek óta egyedül él. Ragyogó szemmel büszkélkedik nyolcvankét évével, s én. mikor nem tudván mit kezdeni éveivel, kinyögöm, hogy szép kor, ügy’ néz rám szinte gyermeteg örömmel s nem kis büszkeséggel, mintha minden porcikája azt mondaná: úgy bizony. A csirkéiről beszél, ott szaladgálnak a lába körül most is; a hidegről, mert a melegről bölcselkedik. közben háta mögé rejtett kezeit a derekán összekulcsolja, mintha el akarná takarni, feledtetni akarná velem betegségét, amit ha nem is terhesnek. bizonyára kínosnak érez mások előtt. A fiairól beszél — Két fiam volt — mondja. — Az egyik itt lakik a faluban, nem messze innen, a szomszéd utcában. Időnként ö segít. Bevástírol. meg aztán a ház körül is kell ezt azt tenni. Tudja, a segélyt is ö veszi át helyettem. Nekem nem adják a kezembe, de jobb is így. Azt is szét tépném, ha rámjön . .. — A másik Jiam rendes ember volt. Két éve meghalt. Ezt a házat is ő építette — mutat a hatalmas építményre, mely mellett az ő nádfedeles házikója kulipinivónak tűnik. A vakolás még hófehér. — Ügyszeretett a fiam dolgozni! Szinte mindent maga csinált, meg hétvégén a haverokkal. Az emberek is azt mondták, hogy aranyból van a keze. — Városi nőt vett feleségül, meg akart neki adni mindem, csakhogy itt is jól érezze magát. Az asszony nem akart falun maradni, a fiam meg nem tudott volna mihez kezdeni a városban. Boldogtalan volt szegény gverek. Tudja, öngyilkos lett... Alig temettük el. a felesége már el is adta a házat, s hazaköltözött. Nem volt jó asszony... Nem szitkozódott, nem átkozódott. csak fáradtan megérintette halántékát, s ebben a mozdulatban annyi finomság, annyi törékenység volt, amely aztán elcsúszott kezének görcsös rángatózásán. — Most idegenek laknak itt. Ha kimegyek az udvarra, hallom a nyitott ablakon keresztül, amint beszélgetnek. Hallom a gyerekek csivitelését — megigazítja a kendőjét —, akár az én unokáim is lehetnének — Az a legszömyübb. hogy mindennap látom. Reggel, amikor felkelek és kinyitom az ajtót, ott fehérük a szemem előtt, nem tehet nem ránézni. Ha ránézek akkor meg. . . Este is, ha lefekszem, érzem, hogy ott van pár méterre tőlem, ott világit a sötétben, oda lehet menni, hiszen még nincs kerítés, meg lehet érinteni, meg lehet szagolni. — Hát így élek. Még tartom magam, s ha ez a nyavalyám nem tenne, még azt is mondhatnám, hogy egészséges vagyok, úgyhogy kihúzom még egy ideig. Talán. Az udvar mélyéről a kutyája fut hozzánk csaholva, félelmetes lármát csap az idegen tiszteletére, ő belenyúl köténye zsebébe, s kenyérdarabkát dob elé. Néhány perc múlva már csendesen ólálkodik lábunk körül a megvesztegetett állat. — Higgye el, rendes ember volt a fiam... — S én bizonyítani nem tudván, hogy’ mindent elhiszek neki. ostobán csak annyit nyögök ki, hogy aki ilyen szép, nagy házat épít fel. az biztosan nem fél a munkától, s az, aki a munkát szereti, az csak rendes ember lehet. Ennél nagyobb dicséretet nem is várt tőlem. Szó nélkül bólogat. Búcsúzóul egy képet nyomok a kezébe. Tiltakozik, szinte sírva, hogy ne adjam ezt neki. hiszen ö beteg, úgyis szét tépi; miért pont neki adom ?! ő nem tudja megfizetni, nem tud érte semmit adni... — A nwi napig él bennem a kép — fantáziám szüleménye —, látom őt szobájában az asztalnál ülve. összekulcsolt kézzel, amint a sötétségbe kintről kevés fény szűrődik, s megvilágítja a kél kezet az asztalon. Esteledik, mikor a falu halárába érek. Szemből a kalapos öregúr karikáz hazafelé méltóságteljesen; a kaszán még olt csillog a here zöldes leve. itt-ott harsányan levél terpeszkedik. Régi ismerősként üdvözöl. „Mit adjak?” — visszhangzik bennem azóta is az a mondat. MÓROCZ MÁRIA nő 7
