Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-19 / 17. szám
FERENCZY ANNA 7. A faluban hallotta, meg anyjától is nemegyszer, hogy apját szüléje rontotta meg még legény korában. Anyja egyszer nagy elkeseredésében a tormosi javasasszonyhoz ment segítségért. Az hosszasan nézte anyját, kártyát vetett, de semmi jóval nem kecsegtette. Valami füvet kapott tőle, ami állítólag Krisztus keresztjénél nőtt. Azt javasolta, varrja be a füvet férje ruhájába vagy kalapjába, ettől biztosan történik valami... Történt is. Anya férje kalapjának belső szalagja mögé erősítette a csodafüvet, és leste a hatást. Pedig a faluban azt tartották, csak az számit nagylánynak, akihez legények járnak, ha meg nem kelt el tizennyolctizenkilenc éves koráig, vénlánynak tartották. Nővére szép volt, erős, dolgos, bármelyik portán elfogadták volna. Ágnes volt is, nem is; nemigen számított. napon anyja ismét meglátogatta a javasasszonyt, elmondta a történteket, mire az így válaszolt : — Sajnos, fiatalasszony, nincs remény, a férjét valóban megrontották. — És nincs rajta segítség, jó aszszony? — Hajaj... hajaj,... nincs, nincs, a megrontó a megrontott dolgait elégetgezniük, vagy merre induljanak szüleik után, most semmit nem talált. Szivébe ismét belenyilallt a fájdalom. Megírta, mikor érkezik, mégse várta senki. Lehet, vissza is zavarják. — Ha visszazavarják, hát visszamegy — gondolta. — Fogja a cókmókját, és megy. Megy, de hová ?... mereven nézett maga elé, vajon jól tette-e, amit tett? Vajon ilyennek képzelte az ismeretlent? Istenem! mivé törpültek, mivé zsugorodtak gyermekkori álmai, vágyai! Mióta csak eszét tudta, szépen, tisztán akart élni, olyan fehéren, mint a virágzó kökénybokor... Az élet könyörtelen ; ha meg akarja vetni a lábát, keményen kell küzdenie, különben eltapossák. Hirtelen úgy érezte, becsapták, kijátszottál akkor is, most is. Vergődhet, tépedarat, akinek vigyáznia kell, nehogy a sas karmai közé kerüljön. Egyre jobban erőt vett rajta az apjától való félelem, s mégis úgy dönzott, hazamegy, lesz, ami lesz... Az asztagok mögött még mindig ott éktelenkedett a kényszersánc, amit a háború közeledtével ásott ki a falu aprajanagyja. Később a férfiak az erdő mély árkait szemelték ki, egyre mélyebbre vájták, és aládúcolták úgy, hogy harminc-negyven ember is megbújhatott bennük. Jó néhány ilyen bunkert ástak, biztos, ami biztos alapon. Itt bújtak meg veszély idején régen is. A bölcs öregek úgy mesélték, hogy már a török-tatár dúlások idején is az erdő Vasárnap ebéd után apjuk úgy, mint máskor, felvette ünneplőjét, fogta a kalapját, indulófélben odavetette Ágnesnek, hogy ő a soros az állatoknál. Még el sem mosogatták a déli edényt, kivágódott a konyhaajtó. Apja ledobta kabátját, belerúgott, tépte, forgatta, kiszakította ujjait, kalapját a földhöz vágta, azt mondta, félrehúzza a fejét. Csak úgy ordított. — Mit műveltél a holmimmal? — Én... én, mit műveltem volna ? — dadogta holtra váltan az anyja. — Hazudsz, hazudsz! De én most elbánok veled! Te, te, ha találok valamit... Az öltönyét darabokra tépte, belsejét is látni akarta, kalapja külső fekete szalagját leszakította, de hiába, semmi gyanúsat nem talált. Lassan lehiggadt, leverten, megszégyenülten maga kullogott az állatokhoz. Ágnes csend és békesség után áhítozva a templomba menekült. Litánia után egymásba kapaszkodva sétáltak a lányok. Barátnői nem tudták mire vélni szótlanságát, bánatát. Ő pedig azon tűnődött, talán Gáspárt is apja árnyéka riogatja el közeléből, ezért látja őt mind gyakrabban Reginával. Hogy fájt, milyen nagyon fájt ez Ágnesnek. És Gáspár, mintha csak megérezte volna, ezen az estén megleste Ágnest, és megint őt kísérte el egészen a hársfákig. Ott aztán Ágnes szépen arra kérte, ne menjen vele tovább, nehogy apja meglássa őket, hiszen tiltotta, hogy legények járjanak hozzájuk. Igaz, nővérénél már próbálkoztak egyszer hosszan, kitartóan kopogtattak, de amikor apjuk durván rájuk kiáltott, elkotródtak. Nővére szégyenkezett is, haragudott is, de hasztalan. Apja ellen semmit sem tehetett. te, bizony, bizony... így ez nehéz. Ha nem így történt volna, akkor csak-csak. Mert ha vízbe dobják a megrontott holmiját, a víz kivetheti, ha elássák, a földből előkerülhetne, de ha elégetik, arra keresztet lehet vetni. Kártyát ugyan nem vetett, de a pénzt azért elfogadta. Szegény anyja most már szentül meg volt győződve arról, hogy férjét valóban megrontották, különben miért viselkedne úgy, ahogyan viselkedik. A régi öregek sokat tudtak mesélni az ilyesmiről, és hittek is benne erősen. Állítólag a megégetés volt a leggyakoribb és a leghatásosabb módszer a megrontásnál. De volt más is. Ha egy lány vagy legény szőrzetéből, hónalja szőrzetéből „egyebekből", bajuszából, hajából galacsint készítettek, azt pogácsába dagasztva, a kiszemelt legénnyel vagy lánnyal megetették, holtbiztos, hogy a rontás sikerült, s a szerencsétlen áldozat soha többé nem szabadult az átoktól. Ha azzala vízzel, amellyel lemosták a halottat, megöntözték haragosuk fáit, szőlejét, akkor a fák, a szőlőtőkék egytől egyig kiszáradtak; ha nem is abban az esztendőben, de bizonyos, hogy tönkrementek. Azt is mesélték, ha valakit boszorkánynak tartottak a faluban, s az meghalt, köténye szélét a koporsóhoz szögelték, ne járhasson vissza kísérteni a másvilágról. Ágnesen végigfutott a hideg, ahogy visszagondolt ezekre az ijesztő hiedelmekre. Vacogott a foga, pedig a nap delelőn állt. Talán mégiscsak jobb, hogy elmenekült hazulról; igaz, nem könnyű az élete, de mégiscsak jobb, mint otthon volt. Régen, amikor hazajöttek az iskolából, papirszeletet találtak az asztalon utasítással, mi mindent kell elvélődhet, keresheti a maga igazát. Mindenkinek sajátja az igaza, aszerint él, tesz jót vagy rosszat. De a valós igazság mégiscsak más, sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint bármikor is hitte volna. Az ő élete felgyorsult, okosan kellett lépnie az élet sakktábláján, meggondoltan, hibás lépést nem engedhetett meg magának. Az ábrándozásról, álmodozársól le kellett szoknia. De vajon ér-e valamit az élet álmok nélkül? Otthonát elhagyva korán megtanulta, hogy nem az ábrándok, a kitűzött cél elérése a fontos. Csak ezért érdemes harcolni, küzdeni, bármennyire is rögös, tövises a felé vezető út. De hát mi is az ő célja ? Menni akart mindenáron, valami mégis visszahúzza. Menni akart otthona fojtogató levegőjéből, ahol a fájdalom sokszínű fonala tekerödött lelkére, menekülni akart a szégyentől, durvaságtól, megaláztatások sorától, apjától, a rettegéstől. És menekülni akart az elmaradottság verméből, melyben boszorkánymesék riogatták éjszakánként. Csak el, el, minél messzebbre a sötétség, a trágya, a mocsok bűzétől... De hát akkor mit keres most itt, mi hozta haza? Talán anya, talán Gáspár... Gáspár ... Részben miatta fordított hátat a falunak. Attól rettegett, apja hozzáköti valakihez, és ez a valaki nem Gáspár lesz. Mind erősebben fonta körül a félelem hurka, bár érezte, tudta, ha rátekerődik is, szétrágja, mégha beletörik is a foga. Ha nem lehet Gáspáré, másé sem lesz soha. Megmenekült, mert elröpült, s apjának nem maradt rá ideje, hogy ebben meggátolja. Most nem az apja, hanem más, soksok rá leselkedő veszély riogatja, mint fészkéből kihullott tapasztalatlan mamentette meg a kis falucska lakóinak életét. Azt is emlegették, hogyan nyiszszantották le a katonák az asszonyok mellét, meg más hasonló borzalmakat. Karácsony körül már azon töprengtek, hová lehetne elásni, elrejteni, amit csak lehet. Volt, aki iegalkalmasabb helynek a trágyadombot tartotta, mások a rakásra hányt tűzifa alá ásták el dugig tömött ládáikat, megint mások pajtákba, istállókba rejtették vagyonkájukat. Bizony, nálunk is napirenden azon tanakodtak, hová dugják kevéske értéküket. Apjuk semmiképp sem akarta a szabadban elrejteni, végül is a szűk kamra mellett döntött. A szomszédok megneszelték a befalazást, egytől egyig bekönyörögték maguk, hálálkodón. A kamra dugig telt ruhaneművel, ezzelazzal. Amikor már mindent, ami valamit ért, behordtak a kamrába, apja a kamrát befalazta. Csak néhány tenyérnyi szellőzőnyilást hagyott rajta, mely elé egy öreg ágyat állított, a frissen meszelt falra meg színes tálak kerültek. Lassan közeledett a front és a húsvéti ünnepek. A szomszédok nap mint nap eljöttek, ott sopánkodtak, óbégattak, a holmijuk megrohad, megrágja az egér. Félelmük nem volt alaptalan. Akadtak olyanok, akik bátorságukat összeszedve éjnek idején széthányták a trágyarakást. Bizony a sok szőttes, törülköző, hímzett ing, a sok-sok ruha, szőrkendő, egész stafírung mind-mind tönkrement. És kárbaveszett az elásott vagy másképp elrejtett rengeteg kolbász, zsír, füstölt hús, élelem is. Addig-addig jártak nyakukra a szomszédok, addig óbégattak, míg apjuk — türelmét veszítve — egy reggel csákánnyal nekiment a befalazott kamrának. Eszeveszetten bontotta a falat. nő 14
