Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-05 / 15. szám
— Csak bólintsál, az is elég... Na ... Hirtelen Gáspárra gondolt. Micsoda gyönyörű szép napjuk volt. És most egy fejbólintással elrontsa ezt a szép napot? Nem, soha! Inkább meghal, de nem teszi! — határozta el magát De a rátapadó szemek sürgették, főleg az apjáé. — A tanító — makogta —, mit bíró bácsi? — Veled, tőled nem akart semmit? Mondják, még könyvet is kaptál... — Én a könyvet nem akartam, Angéla hozta utánam. — Helyes, helyes, ezt ő is mondta, és a többi ? — Minő többi?... Ha jó voltam, megsimogatott, ha nem, jól elnáspángolt ... — A bugyogódat nem akarta lehúzni? Csak bólintsál... Ez olyan ijesztőnek és nevetségesnek is tűnt előtte ... Hisz ami nincs, azt nem húzhatta le! Bugyogót csak a nagylányok viseltek, ő nyáron bugyogó nélkül járt, télen meg kezeslábast hordott. — Szóval, csak hallgatsz, vagy tagadsz. mert hazudni ugye!... Rettenetesen megijedt, mert érezte, a hazugság szégyen ... Apjához húzódott, karjába kapaszkodott... — Hát akkor itt is voltunk — vakkantott bele a csöndbe a kisbíró. De Zsuzsámra apja a szoba közepére állította Ágnest, leguggolt hozzá, kérlelte, faggatta, de Ágnes csak a fejét ingatta. — Kimehetsz — szólt hozzá a bíró, de ők még maradtak. Rövid időn belül azonban jó éjszakát kívánva elmentek. Szülei még sokáig beszélgettek a szobában, míg ő álmatlanul forgolódott a konyhai asztalágyban. Zsuzsánna képre tolakodott elé, aki talán tizenkét-tizenhárom éves lehetett, szép volt, fejlett és okos. De még mennyire okos! Lám, ő nem félt elmondani a történteket, és ha akkor nem sikongat, amikor a tanító szemtelenkedett, talán több is történik, minthogy elvesztette a bugyiját. Ágnest a hazugság rágta, de érezte, tudta, ha bevall mindent, megbélyegzik, cipelheti a szégyent, miként az anyja, akinek első gyermeke idő előtt látott napvilágot A hogyan, a miért senkit sem érdekelt, de a folt rajta maradt. Azon rettegett, ki mit mondhatott a bírónak. Még végiggondolni sem merte, mi lenne, ha büntelen bűne kitudódna. Ágnes most felállt. Szinte megkönynyebbülten szívta magába a friss levegőt mint aki túl van szégyenteljes emlékei nehezén. Gyermekévei szomorú emlékeitől azonban nem bírt szabadulni. Régi boszorkánytörténetek villantak fel agyában. Hányszor kísértették szellemek, holtak, rossztét lelkek bolyongásai, s az ördög, mely fekete kutya képében járt, olykor alakját képtét változtatva csalta lépre áldozatait. Kint a szabadban még este se félt csak éjszaka, a szellemek óráiban, akkor is csak addig, míg meg nem szólalt a kakas. Reggel gyakran ébredt káromkodásra, a szomszédék három fia feszegette az eget. Ilyenkor szívét összeszorította a félelem. Félt az emberek gonoszságaitól, rettegte a gyűlölködést, a viszálykodást a parázna beszédet, az egymás belének kigyúrását. Ezért szerette a zárda nyugalmát, a nővérek mosolyát, simogatását, szeretetét azt a kimondhatatlan valamit amit a zárda falai őriztek. A természetet is szerette. Szerette az állatokat, bogarakat, madarakat: szerette a felhőket a virágot, ezt a csodálatos, semmihez sem hasonlítható harmóniát. Jó volt mindenről megfeledkezve üldögélni a réten, a Nagyerdő alatt, ahol nappal madarak énekeltek, s ha lefeküdt, a kék ég takarta be vézna testét, este tücskök ciripeltek, és a hold ezüstös sugara simogatta. Egyszer a természet, ez a jó barát mégis megrémítette. Ugyanitt üldögélt akkor is, a terebélyes nyárfák tövében. Kora tavasz volt. s ő a néhány napos kislibákat őrizte. Hátát rojtos nagykendő takarta., míg a libák a hűvös szél elől a lúd alá igyekeztek. Mennyire szerette ezeket az apróságokat! Legszívesebben a saját testével melengette volna őket, ha az öreg lúd engedi. Az erdő szélén már virágzott a kökény. Két hófehér bokor közé préselődött egy csipkebokor borzasán, feketén. Ez a jót meg a rosszat juttatta az eszébe. A fehér a jó lélek, a fekete meg a rossz — gondolta. Addig-addig nézte, bámulta a kél bokrot, míg egyszercsak úgy tűnt, elindult felé a kökénybokor. Ágnes eszeveszett futásnak eredt, nehezen lélegzett, valami szorította a torkát. Hazamenni nem mert. meghúzódott hát az istállóknál, ott ácsorgóit egy ideig. Majd erőt véve félelmén, visszaindult kislibáihoz. Fogvacogva rótta az utat Ha leguggolt, a fák koronái alól rálátott az erdő. Szemét kimeresztette, s csodák csodája, a bokrok helyükön voltak. Óvatosan mind közelebb és közelebb merészkedett, végül visszaült előbbi helyére. Gyerekfejjel úgy okoskodott, ha a fehér a jó lélek, akkor fölösleges volt megrémülnie, hiszen nem a gonosz hagyta el a helyét, nem az iramodott utána... Ágnes elmosolyodott a rég történteken. Az erdő felé nézett, a bokrok most is ott sűrűsödtek, igaz. nem fehérbe öltözötten, csodás menyasszonyi tisztaságban, mint akkor, hanem a reménység zöld köntösében díszelegtek. Könnyű most ezt megmosolyogni, de akkor! Pedig akkor is csak a szél hajlítgatta az ágakat, de ő ezt nem tudta. Lázas agyában életre kelt a sok boszorkány- és szellemmese. s rémülten menekült a széllengette bokor elől. (folytatjuk) PAUL ÉLUARD Szemed íve Szemed íve szivemet körülzárja. Tánc és báj karikája. Idő dicsfénye, biztos éji bölcső, És ha már nem tudom, mit éltem életemben. Azért van, mert szemed nem látott mindig engem. Nap-lombozat és harmat-mohaágy, Illatos mosoly, szélfuvalma-nád. Szárnyak, világot fénybe takarók. Tengerrel, éggel megrakott hajók. Zaj zavarói, szín forrásai. Mindig csillagok almán fészkelő Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok. Ahogy a tisztaságtól függ a nappal. Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől, S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad. Rónay György fordítása NAGY ZOLTÁN RAJZA VICTOR TULBURE A szép lány Mint friss harmat a még le nem szedett gyümölcsön, akár a rét ma sarjadó virága, zsenge, szűz, — járása, mint a víz folyása sima völgyön, kivarrt ingvállán bukdosó galamb lepkéket űz. Mezítlen léptére a mák lángolva rebben, dusterhű ág fordul felé, amerre útja visz. Elveszti halk lélegzetét a szél a berken ... Utána fordítják fejük a szép virágok is. Fodor András fordítása nő 15
