Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-03-29 / 14. szám

Mi van akkor, ha a medvebocs mamája - férfi? Valentyin Pazsetnov doktor annak a Köz­ponti Állami Biorezervátumnak a munkatársa, amely a Kurszk és Lipeckoj közötti területen dolgozik a vadvédelemben. A rendkívül nagy­­tudású és tapasztalt biológus évekig foglalko­zott a barna medve életének tanulmányozásá­val. A közelmúltban a világon egyedülálló kísérletre vállalkozott: három medveboccsal, vállalva az „anyai" teendőket, élt együtt két évig a szabad természetben. Lássuk csak, hogy mit mond életének erről a kétségkívül legérdekesebb szakaszáról! Már régen foglalkoztatott a bocsok nevelé­se, dehát az ilyesfajta megfigyelésekre soha­­nem nyílik lehetőség. Végül is a véletlen jött segítségemre. Ugyanis már hosszabb ideje csellengtem egy lakott medvebarlang körül, s úgy történt, hogy egészen véletlenül, a saját ügyetlenségemnek köszönhetően, sorsdöntőén megriasztottam egy újdonsült medvemamát. A nőstény valószínűleg nagyon fiatal és félénk volt, talán az anyai ösztöne is igencsak gyen­gén fejlődött ki. Elmenekült s magára hagyta a bocsokat. Az ellenőrzésünk alatt álló erdőkben körül­belül százezer barnamedve él, s évente mint­egy kétezer még szopós bocs szokott „elárvul­ni". A túlélésre való kilátásuk nagyon csekély. S ha életben maradnak is, elvadulnak és veszélyes, agresszív felnőtté válnak. Ezeket senki emberfia sem meri megközelíteni és életüket álalában és eléggé korán a vadászok golyói oltják ki. A mi csoportunk célja az volt, hogy ezeket az elhagyott bocsokat ellássuk és megtanítsuk az életre természetes környezetükben. Nem sokat tétováztam, és hozzáláttam az „anyai" teendőkhöz. A három bocsot, alig háromhóna­posak voltak testsúlyuk körülbelül két és fél kiló, kivittem az odúból és elhelyeirtem őket a sátramban. Természetesen nevet is adtam nekik: Jasa, Tosa és Kátya. Egy hétig a sátorban tudtam őket tartani, s az étlapjukon egyelőre jó nagy adag tehéntej szerepelt, ame­lyet cumlis üvegből kaptak. Jó egy hét elteltével már nem tudtam őket benn tartani a sátorban. Erőnek erejével kiro­hangáltak a sátorból, és bizony cseppet sem törődtek velem, egyszóval fütyültek rám — a „medvemamára". Amikor már odakünn meg­mutatkoztak az első zsenge zöld hajtások, csökkentettem a napi fejadagot Mindhárman egyhamar minden nehézség nélkül rátértek a zöld kosztra, és azt is rögtön, ösztönösen tudták, hogy melyik hajtás fogyasztható, me­lyik nem. Ez a megkülönböztetés számukra egy pillanatig sem okozott gondot E korai kirándulásaikon a bocsok teljes biztonságban érezték magukat egyetlen élőlénytől sem fél­tek, akkor sem, ha az még egyszer olyan nagy volt is, mint ők. Csak amikor már némi tapasztalatra tettek szert tanulták meg, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyen­nek tűnnek. Ezután a vakmerő apróságok egy kicsit megkomolyodtak, éberen figyelték kör­nyezetüket s a legkisebb gyanús zörejre azon­nal fölmásztak a legközelebbi fára, ahonnét aztán semmivel, még a legkedvesebb nya­lánkságukkal sem lehetett lecsalogatni őket. Időközben munkatársaim között lábra ka­pott a fáma, miszerint én a medvebarlangban teleltem át Ez így nem volt igaz, hiszen kitünően felszerelt sátram sokkal kényelme­sebb volt. És a bocsaim is jól érezték magukat benne, miközben ki-kirohangásztak a hóba, megfürödtek olykor a fagyos patakokban. Igaz viszont, hogy a gyakori nagy fagyok az ő számukra is gondot jelentettek. Ilyenkor meg­hatóan védtelenek, riadtak voltak. Végül is csináltam nekik egy új odút amolyan földbe vájt üreget Ám ezért egyáltalán nem lelke­sedtek. Napokig köröztek a sátram körül, és azonnal fülelni kezdtek, ha a sátorból valami­lyen, akár a legcsekélyebb nesz is kiszűrődött. Én semmire sem reagáltam, úgy csináltam, mintha mélyen aludnék. Türelmemnek végre va/ahára meglett az eredménye, végsősoron ezt akartam elérni: a bocsok kénytelenek voltak munkához látni, s addig dolgoztak, míg végül is segítség nélkül, a maguk erejéből kinyitották a sátrat Ezzel bebizonyították, hogy a bocsok még viszonylag fiatal korukban már maguk is képesek gondoskodni maguk­ról. így hát szerencsésen kiteleltünk, s amikor megjött a tavasz, elkezdtünk közösen túrázni. Számomra ezek a túrák ugyancsak sok mun­kát adtak: fel kellett jegyeznem minden jelen­téktelen apróságot, mozgást egyszóval kivétel nélkül minden megnyilvánulásukat Megálla­pítottam például, hogy egy fiatal medve na­ponta több mint egy kilométert tesz meg föl s alá a fákon. És a három „grácia" jócskán megkurtította alvásom idejét, ugyanis feljegy­zéseimet éjszakánként pontosítottam, rend­szereztem. Mindem táplálékomat megosztot­tam velük, és időnként megkóstoltam azt is, ami csak nekik ízlett. Kizárólag növényi táplá­lékkal éltünk. De amikor elaludtak, s meggyő­ződtem róla, hogy mélyen az igazak álmát alusszák, nagyon csendben és óvatosan elő­vettem a konzerveket amelyeket a feleségem csomagolt a poggyászomba. Bocsaim nevelé­sének második évében már megengedhettem magamnak, hogy meleg levest egyek: addig ugyanis csak hideg ételt fogyasztottam, ne­hogy a „kicsinyeim" is hozzászokjanak a me­leg ételhez, mert aztán mihez is kezdtek volna nélkülem. Ez alatt a két éve alatt bizony alaposan lefogytam, de megérte. Bebizonyítottam, hogy megfelelő természetvédelmi területeken a bar­namedve „elárvult' kicsinyeit igenis életben lehet tartani. Tapasztalataim szerint ilyen kö­rülmények között egy ember /biológus, zooló­gus stb.) hét-nyolc elhagyatott medvebocsot tud megmenteni és felkészíteni a felnőt életre. Moszkovszkije novosztyi Fotó: archív (Valentyin Pazsetnov „Barátaim, a med­vék" című könyve nemrégiben jelent a hazai könyvpiacon a Príroda kiadóválla­lat gondozásában.) na 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom