Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-22 / 13. szám
Visszaült a helyére, ő is őrzi a maga titkát, és szégyellte visszapergetni az idő fonalát. Valami igazsága mégiscsak volt az apjának, aki gyakran mondogatta: kinek kell majd, ha felnő, az ilyen penészvirág?! Apja szerint a földeken dolgozni kell és nem álmodozni. Ágnes pedig ábrándos volt mindig, s az is maradt, bár szeretett volna természetétől szabadulni. A háború előtt szülőfalujában nem volt villany, rádió, a televízióról nem is szólva. Az ö képernyője a kék ég volt, melyen olyan, de olyan csodálatos dolgokat látott, hogy mindenről és mindenkiről megfeledkezett. Értette a felhők gomolygását, alakjuk változását, amint az egyik lefelé, a másik felfelé tartott, a legfelsők pedig úgy álltak mozdulatlanul, mintha az égre szögezték volna őket. Amíg a felhőket bámulta, állatai gyakran a lucernába tévedtek. Ilyenkor felfúvódtak, és árral kellett belőlük a levegőt eltávolítani. Istenem, de sokszor kikapott ezért! Sírdogálva rejtőzött a kert sűrűjébe, ahol Gyöngyi kutyájának panaszkodta ki magát. Viháncoló gyerekek rohantak el mellette, de nem ismerték fel. Két fonata fekete bársonyszalaggal felkötve; városi ruhát viselt, olyant, amilyet falujában parasztlányok még nem hordtak. Nagyon megörült, amikor egy nagyobbacska kislány mégiscsak visszasettenkedett hozzá. — Ó, hisz ez Ágnyis! — nézegette a kis Borika. Ágnes nem felelt. Félt, hogy köré csődül a gyerekhad. Mit, mit nem olvasott ki a kislány Ágnes szeméből, nem tudni, de odébbállt. Megzavarták. Óvatosan a fa déli oldalához húzódott. Deszkadarabot talált, azt egy kőre tette, és ráült. Talán tíz óra lehetett. Ágnes a nap felé fordult, hadd barnítsa le egy kicsit az arcát. Nyugalmat erőltetett magára, szemét behunyta. A napot hirtelen felhő takarta. Ágnes lehunyt szemmel várta, hogy tovább ússzon a felhő, s mikor nagysokára felnyitotta a szemét, Gáspár állt előtte, hátán permetezővel. Arcára mosolyt erőltetett, de mosolya mögött szomorúság bujkált. Mindketten hallgattak, egyik a másikra várt, hogy megszólaljon. Lehet, hogy nem is a felhő, hanem Gáspár takarta el a napot — gondolta Ágnes. Aztán valami furcsát vett észre a fiún. Csak nem a katonaságtól jött, hogy ilyen rövidre van nyírva? — villant át az agyán. — Hát igen — gondolta keserűen —, most már nézegeti, most még a fa mögött is megtalálja ... Bezzeg, míg otthon volt... Valaki éleset füttyentett. Gáspár öcscse lehetett. A fiú még állt egy pillanatig Ágnes előtt, aztán szó nélkül, lassan elindult az erdő felé. — Hát nincs visszaút? — kérdezte magától keserűen Ágnes. Istenem, milyen, de milyen szerelmes volt Gáspárba! A felismeréstől, hogy most is szereti, egésztestében megborzongott. Minden erejével igyekezett elhessegetni fájó emlékeit, de hasztalan ... (folytatjuk) CELSO EMILIO FERREIRO Levél feleségemhez Szerelmem, ne feledd, bizonyos szavakat manapság vétek kiejteni. Ajkadra e szókat soha ne vedd, velük ne gondolj, ne töprengj rajtuk, ne ízleld, ne magasztald, papírra ne vesd őket. . . Annál kevésbé kiáltsad. Asszony, hallgass rám, ne feledd: s bús. halálfejjel bélyegzett szót, szabadság, ki ne mondd. Ha igaz, hogy szeretsz, szádat soha el ne hagyja ez a dőreség. amelynek foga van. s akár a farkas, beléd mar. Óvakodj minden származékától, ha mégoly távoli s homályos is a szótári rokonság, \ miként szabadalmaztat, szabadkereskedelem, szabados, szabadkozik, szabadszáj úság. Mondd inkább: lánc. éljen, éljen. igenis uram, köszönöm. Isten fizesse meg. * S meglásd, boldogok leszünk! ASZTALOS LAJOS fordításai FEKETE ZOL FAN: Család ANTONIO TOVAR BOBILLO Más Szeretnék más lenni. Nem ez az agg, aki vagyok. Az a másik, ki ott lappang mélyen a tükrök megett, ahol oly idegenül s búsan, oly távolin tapogatózom. Szeretném megtalálni, felhőkön tömi át, erdőkön, nyomába szegődve lelkem délszaki zugába vonulni. Aztán magamra ölteni ezt a lényt s újra nekivágni. Szeretnék elébe toppanni az ismeretlennek, aki nem lehetek, messzire vetni kiszikkadt mostani énemet, s másikra cserélni. Nem tudom, hol rejtezik. madárban, lobodó tűzben, hamvakban van-e megírva; de más szemet akarok magamnak, s könnyeket világos gondokkal; tovaszökni e túlhajtott s végzetes aggály elől; vidáman szökni tulajdon gondolataim fülsértő zsibongásaitól, melyekből immár nincs kizökkenés. Üj bőrbe bújva tiszta lélekkel, vénámban friss vérrel feledésnek adni azt, aki most vagyok, ez az élőhalott. Szeretnék más lenni. Antonio Tovar Bobillo (1921—) és Celso Emilio Ferreiro (1914—) galego költők. A galegók Spanyolország északnyugati részén élő nemzetiség. nő 15
