Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-02-09 / 7. szám

— Sajnos, elöregedett nálunk a lakosság — mondja Végh Vencel, a helyi nemzeti bizottság fiatal elnöke. — A legtöbb gondunk éppen emiatt van. Elköltöztek a fiatalok, mert egy időben nem lehetett itt építkezni. Most már lehetne, de most meg nincs, aki építsen. Mi vagyunk az úgynevezett többi község a járásban. Nálunk még mindig csak külön engedéllyel, kivételesen építkezhetnek azok, akiknek van telkük, vagy nekünk, a nemzeti bizottságnak van, s azt eladjuk. De hogy például kerteket vegyünk el, s új utcát mérjünk, azt nálunk ma sem lehet. Hát ezért mentek a fiatalok, ki Sárosfára, ki Somorjába. Épít, vagy lakást vesz. Korábban arra is volt példa, hogy a saját telkén nem építhetett az illető, egészen a kerületig kellett elmennie a panaszával.

A _ eredményt szépen mutatja az aláb/ \c. bi adat is: Tárnokon összesen 157 házszám van. A lakóházakból 23 nem állandóan lakott, nyaraló. Vidékiek, főleg fővárosiak tulajdonában. A jelenség jól ismert máshonnét, más vidékekről is. Csakhogy míg az illetékesekig eljutott ennek a hátrányos következménye is, amíg megszületett többek között néhány újabb rendelet — például a lakóházállomány védelméről —, addig sok kedvező adottságú falu elnéptelenedett. Az aktív munkaképes korban lévő lakosság elment máshová, ahol nemcsak hogy nem akadályozták, de még segítették is a megtelepedést, az otthonalapítást. Mert az építkezési tilalom együttjárt egy sor további lehetőség megvonásával. Tárnokon ma sincs közművesítés, nincs vízvezeték, nincs gázvezeték, elöregedett a bolt és a kocsma épülete, megszűnt az iskola. Egyetlen szerencséje a falunak, hogy a földrajzi fekvése nem változott. Továbbra is közel van a városhoz, Somorjához, de még Bratislavához is. És mert a fővárosi nagyvállalatoknak érdekük, hogy dolgozóik időben, pontosan és megbízhatóan bejussanak naponta a munkahelyükre, Támok és Bratislava között sűrű az autóbuszjárat. Óránként mennek a buszok. S akinek szerencséje volt, s jutott mégis lakása szép falujában, az napi 30 km kétszeri leutazásával akár a fővárosi munkahelyek között is válogathat. Mert a faluban természetesen — az úszori állami gazdaság telepén kívül, ahol 37 tárnoki dolgozik —, gyakorlatilag nincs munkaalkalom.

A _ iskola gondja ugyancsak lényeges, /»ti Volt. Mert ugye, sokféle állapotot meg lehet szokni, s lehet hozzá alkalmazkodni!

— Engem 84-ben választottak meg a nyugdíjba vonult elnök helyébe. Dudás elvtárs, a járási nemzeti bizottság elnöke első látogatásakor azzal jött nekem, hogy hát te jónak látod, hogy megszűnt az iskola? Dehogy látom jónak, de én már semmit se tehettem.

82-től nincs iskola a faluban. Szarvára járnak a gyerekek, a macháziak Légre (Lehni' ce), illetve azok a szülök, akik még „válogatósabbak", naponta Somorjába utaztatják csemetéjüket.

— Lett volna még gyerek, legalább egy osztályra való 82-ben is. A nagyobb baj az volt, hogy maguk a szülők nem tudtak megegyezni, a fele magyar osztályt akart, a fele

Hét gyereket neveltek föl

szlovákot. Kettő már nem lehetett, így aztán egy se lett. Persze, sokan már azelőtt is Somorjába járatták a gyereket. Meg felépült Szarván a nagy iskola, végül az szippantotta el őket.

A volt iskola épületében most a falusi könyvtár és az óvoda „lakik". A tanító néni, Csémy Valéria takargatja, babusgatja a tényleg alig pár szem gyereket. A többi most éppen hiányzik, bárányhimlő- meg mumpszjárvány van. Ha teljes a létszám, a macháziakkal együtt összesen 25 az óvodás. De ő még emlékszik arra az időre is — nem volt több, mint 10—15 évvel ezelőtt —, amikor 15 elsőst küldtek az iskolának. Az idén 5 lesz. Abból egy a légi magyar tannyelvű iskolába, kettő Somorjába szlovákba, és kettő Szarvára, magyar tannyelvű iskolába kerül szeptembertől. Kevés gyerek közül kevés akad, aki a pedagógus lelkének igazi örömére, később dicsőségére van. A többől természetesen több.

Itt voltak például a Tóth gyerekek. Az apjuk kőműves volt, de a hét gyerek közül hatot kitaníttatott. Zoltán Nyitrán (Nitra) végzett mezőgazdasági főiskolát, ő most a dióspatonyi (Orechová Potön) szövetkezet elnöke. Vilmos gyógyszerészetire járt. István Budapesten kertészetire, ő a patonyi szövetkezet főkertésze, Ferenc faipari mérnök lett, Somorjában dolgozik. Imre építész diplomát szerzett. Mari Somorjában érettségizett. Aztán vannak még egy Tóthék, Jancsi most végzett Budapesten elektrotechnikát, testvére még egyetemista Bratislavában. A harmadik Tóthéktól Tamás Nyitrára járt mezőgazdaságira. Tóth Laci meg Edit testvérek, gépész-, ill. vegyészmérnöknek tanultak ki pár éve. Lengyel Eta Nyitrára járt pedagógiára, korábban ugyanoda Cserge Terézia, aki most a szarvai iskola igazgatóhelyettese. Cserge Karcsi Padányban (Padán) a szövetkezet elnöke. Lengyel István most jár Moszkvában főiskolára. Csémi Laura építészetit végzett Bratislavában. Gál Anikó, Szabó Imre szintén a falu fiatal diplomásai. S ha valamelyikük még véletlenül itthon lakik a faluban a szüleinél, csak azért, mert éppen most vár lakásra Somorjában vagy Bratislavában.

— Ezeknek a gyerekei már nem hozzánk járnak — összegzi a tanító néni a gyors számbavételt. — Nincs mit csodálkozni, hogy az utóbbi években a tárnoki gyerekek közül továbbtanulók statisztikája korántsem olyan fényes, mint még a hatvanas-hetvenes években volt.

Tóthéknál az Új utcában ugyancsak kettesben maradt a két öreg. Hová ment a hét gyerek? Szerte a Csallóközbe, sőt a Felső-Csallóközbe. Mind hazajött a nagyvárosokból az egyetem, a főiskola után, de a faluban. Tárnokon egy sem tudott megtelepedni.

— Tíz évvel ezelőtt kértünk a gyerekeknek házhelyet — mondja az apa, Tóth Vilmos. — Nem kaptunk. Jóskának, Pistának, Imrének. Egy aztán Dióspatonyban épült, egy Gabcikovóban, kettő Somorjában. Imre még most is azt mondja, hogy ő tárnoki, annak tartja

Az idén öt elsős lesz

magát, a sportszervezet vezetőségében még most is benne van. A többi is, ha hazajön, még itthon játssza a focit. Volt régebben, hogy a tárnoki csapatban a tizenegyből öten ők voltak, a mi fiaink.

— Szép község volt ez valamikor — mondja végül Tóth Vilmos. — Volt itt élet. Minden évben játszottak színdarabot. A környéken például itt épült elsőnek kultúrház, harminc-harmincegyben. Pár éve igen szépen átépítették, de már nincs, aki benne működjön.

A kultúrház a falu legfrissebb történetében az első dicsőség. 85-ben kezdtek az építéséhez, 86 december 13-án átadták rendeltetésének. Egy millió és 873 ezer koronába jött összesen a régi átépítése és az új hozzáemelése. Ennek 30 %-át a lakosság dolgozta le társadalmi munkában. Tizenhárom hónap alatt. Hogyan sikerült ez?

— Minden szombat-vasárnap dolgoztunk — mondja az elnök. — Amikor nekikezdtünk, 96 kiló voltam, mire átadtuk 82 lettem. így sikerült. Na de kellett a falunak ez az.épület, hisz nem volt már hol egy gyűlést megtartanunk.

S hogy mennyire van most kihasználva az épület? Ki van. Mi több, még a konyhára, a falu konyhájára is hoz némi pénzt. Tavaly pl. összesen 28 ezer koronát, ami nem is olyan kevés, ha számításba vesszük, hogy a község évi költségvetése 101 ezer korona. Ennyi jön be az adókból stb. a nemzeti bizottság pénztárcájába, és gyakorlatilag ennyi megy el a közvilágításra, az óvoda fenntartására s a még további néhány rendszeres kiadásra. A 28 ezer koronából most alkalmanként egy-egy nagyobb vásárlást is megengedhet magának a falu. S hogy miből a 28 ezer korona? Hát a bérbeadásból. A tárnoki kultúrház a környéken az egyik legkedvesebb bérelhető lakodalmasház.

S mindebből csak annyi a tanulság — ha maradt még az is —, hogy szegény embernek se muszáj okvetlenül mindig vízzel főznie.

KOCSIS ARANKA