Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-29 / 49. szám

-tíz évvel ezelőtt egy munkahelyvál- L toztatás előtt álló ember aligha vette volna komolyan fontolóra, hogy megpróbáljon a saját lábára állni. Manapság pedig már nem ritkaság, hogy azon törik a fejüket még a munkaviszonyban lévők is, hogyan tudnának „testreszabottabban" élni, dolgozni, hogyan tudnák a legjobban kamatoztatni képességeiket. S ennek érdekében kockáztatni is mernek. Elsősorban nem azt nézik, hogy rajtaveszthetnek a dolgon, hanem hogy profitálhatnak munkájukból, s hogy olyan munkából juthatnak nagyobb haszonhoz, amelyet szívesen végeznek, amelyben megmutathatják tehetségüket, kibontakoztathatják képességeiket. Megtervezik, mit, hogyan fognak csinálni, hogy megtalálják számításukat. Hyen szempontból is fontos, hogy megjelent nálunk a magánszektor, hogy megteremtődtek a kisvállalkozás jogi alapjai.

De vannak más szempontjai is a vállalkozásnak. Aki vállalkozik, versenyt fut az idővel és a konkurenciával, nem morfondírozhat hónapokig-évekig, hogy megtegyen vagy éppen ne tegyen meg valamit. Igazi rugalmasságra van szüksége, ha talpon akar maradni. Sőt, már az induláskor megszerezheti azt az előnyt, amelyről a régi népi bölcsesség is megfogalmazta a maga sommás véleményét, mondván: ki korán kel, aranyat lel.

„Stúrovóban butik nyílt, az Éva Szalon, hozzánk is megérkezett hát az első fecske" — mondta egyik ismerősöm, amikor megkérdeztem tőle, mi újság van náluk. Vásározó szövetkezetiekkel, piacozó készruhaárusokkal már korábban is találkoztam, magánboltot azonban még nem nagyon láttam. Talán mert mindenütt kevés a bérbe adható helyiség, vagy ha akadna, annyit kellene költeni az átalakításra, hogy ahhoz tőkéje csak keveseknek van.

Hogyan is csinálta hát az Éva Szalon gazdája. Molnár Éva?

— Korábban a népművelésben dolgoztam, tíz éven át. Jó munkám volt, szerettem azt is, a művelődési házban az amatőr művészeti tevékenység szervezése volt a gondjaimra bízva. Ott is kibontakoztathattam magam, s nem is lennék én butikos, ha nem Így alakulnak a dolgok ... Egyre sürgetőbben éreztem, hogy munkát kell változtatnom. Van ilyen, valahogy megromlanak az emberi kapcsolatok, elfogy a türelem a túl sok fölösleges csatározás során ... És már semmi nem úgy megy, mint kellene ... Munka után néztem. Hát egy érettségizett ember számára nincs túl sok lehetőség. Akkoriban sok szó esett arról, hogy nálunk is engedélyezik a magánszektort, én meg világéletemben szívesen terveztem ruhákat magamnak, szerettem a szép, divatos holmikat, érdekelt a lakberendezés ... Akkor merült föl bennem, mi lenne, ha belevágnék. Nem idegen tőlem a szakma sem, hisz édesapám szabó volt, megfigyelhettem a munkáját...

A családi háttér persze itt is fontos. Évának férje, két kis gyermeke van, ha a nagyszülők nem segítenének az unokák körül, bizony nem üzletasszonykodhatna. Pedig neki most minden percére szüksége van, hogy beinduljon a bolt. Mert azzal, hogy a fő utca egyik kis üzlethelyiségére kikerült a cégér, még egyáltalán nem indult be a bolt. Előtte — hónapokon át — rengeteg dolgot kellett intéznie. Kérvények, engedélyek, tárgyalások a helyi és járási szervekkel, hogy mit-hogyan kell elrendezni. Azután az emberek. Ki fog kézimunkázni, ki fog szabni-varrni, mert egyedül mindez nem megy. Helyre kellett állítani az üzlethelyiséget. Éva azt is férjével — meg a barátokkal — önerőből csinálta. Vakoltak, festettek, barkácsoltak, míg végül olyan lett a bolt, amilyennek látni szerették volna.

— Sok mindenre szükség van még, de egyszerre nem megy. Két hónapja múlt, hogy nyitottunk, eddig nyereséget még nem könyvelhettem el, mert állandóan kell venni valamit. Az alaptőke hetvenötezer korona volt, november közepéig valahol a százezer körül tartunk, és kell még egy s más a boltba, mert például most még ideiglenes a fűtés, és télre így nem maradhat. De ha készen leszünk, és minden a rendes kerékvágásba zökken majd, úgy számolom, havi ötezer korona körüli jövedelmet hozhat a butik.

Kívülről ilyen a szalon

A berendezés is saját kezűleg készült

Éva még akkor kezdte intézni magánvállalkozása engedélyeztetését, amikor az illetékes hivatalokban sem tudtak mindig pontos választ adni arra, mire van joga. A kötelességeit pontosabban ismeri és ismerik a hivatalnokok is, mint a kisvállalkozásokhoz nyújtható kedvezményeket. Mára már tisztázódott, hogy a vállalkozó kaphat harmincezer korona vállalkozási hitelt, de ö ehhez még nem juthatott hozzá: A bankban nem ismerték az idevágó jogszabályt, így mint munkaviszony nélküli egyénnek, nem adtak kölcsönt. Az indulótőkéből hiányzó összeget hát a férje vette fel készpénzkölcsön formájában, nyolc százalékos kamattal, pedig egyáltalán nem mellékes, egy vállalkozás során milyenek a hitelfeltételek. Mint ahogy az sem mindegy, hogy kiskereskedelmi áron jut-e hozzá a maszek az „anyaghoz" — jelen esetben a méteráruhoz, a fonalakhoz, a rövidáruhoz —, vagy kap valamilyen árkedvezményt. S ez a kisvállalkozás egy további fontos szempontja : meg kell ismerni — méghozzá alaposan — az előírásokat, a jogokat és a kötelességeket, s meg kell tanulni gazdaságosan termelni. Megszoktuk, hogyha butik, akkor csillagászati ár. Nos, Évi butikja ebben az értelemben nem hasonlít azokra, amelyeket eddig ismertünk a szlovák fővárosból. Ö inkább olyan holmikat állít elő, és kinél eladásra, ami belefér az igényesebb konfekció fogalmába, s elérhető mindenki számára. Blúzok, divatos szoknyák, kosztümök, pulóverek, dzsekik, alkalmi ruhák. Legfeljebb négy-öt darab egy-egy modellből, hogy viselőjére ne köszönhessen vissza lépten-nyomon az utcán.

— Gazdaságos? — kérdezem a gyáriakra gondolva, akik arra panaszkodnak, ötezer darab alatt nem kifizetődő termelni.

— Muszáj gazdaságosnak lenni — mondja Éva. — Pontos előírások szerint kell az árakat kiszámítanom. Itt van ez az árjegyzék, minden varrás, minden gomb, patent fel van tüntetve benne ... De nálam nincs akkora rezsi, mint egy nagyüzemben. Én egy személyben vagyok vállalkozó, üzletvezető, ruhatervező, közgazdász és adminisztrátor. Meg anyagbeszerző is. Talán ez a legnehezebb. Kiépíteni a kapcsolatokat, hogy mindig

megkapjam, amire szükségem van. Az Otex boltjaiban nemigen tudok még vásárolni, mert az ő árukészleteikhez mérten túl nagyok az igényeim, s ha valamilyen divatos kelméből kapnak egy véget, nem adhatják nekem az egészet. A Rempo nagykereskedelmi vállalat üzleteiben meg nem számít komoly vevőnek az, aki tiz-tizenöt ezer koronáért vesz árut. Ott könnyen megkapja az ember, hogy az az igazi üzletfél, aki százezreket hagy ott... Mi az nekik, hogy ötszáz patent?! És egyáltalán nem úgy van, hogy bemegyek a boltba, és megveszem, ami kell. Nekem meg kell keresnem azokat az anyagokat, amelyek most divatosak, különben nem tudom eladni, amit megvarrattam.

Hetente három nap van nyitva a szalon, mi éppen szabásnapon jártunk ott, amikor Éva nem fogad ügyfeleket. Mégis be-benéztek, be-bekopogtak az ajtón, s Éva dolgavégezetlenül senkit nem küldött el. Volt, aki arra volt kíváncsi, hozott fonalból is kötnek-e pulóvert, másokat az érdekelt, méretre is varrnak-e. Éva egyiküket sem küldte el azzal, hogy nem, hogy itt csak készruhát árusíta-