Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-22 / 48. szám
CSALÁDI KOR akemberek állítják: a beszéd nem egyetlen eszköze a gyereknek, hogy bekapcsolódjon társas környezetébe. A 15—16 hónapos gyerek körbe indul a szobába, tekintetével végigkutatja az ismerős és kevésbe ismerős tárgyakat. Néha az anyja felé fordul, és egy-egy tárgyra mutat. „Ez mi7" — kérdi a mozdulat. „Könyv, váza" — sorolja a mama. A baba előrenyúl, - hogy megfogja a vázát. „Nem, nem" — módja a mama. A kicsi visszakapja a kezét. Jól ismeri ezt a szót, de meg kell győződnie, jól érti-e. tehát újra a váza felé kap. „Nem, nem"— hangzik újra, határozott, de kedves hangon; a gyerek ugyan nem érti, miért nem szabad, de mivel eddig zavartalan a kapcsolata a mamájával, hisz a tilalomnak. Ujját a szájába kapja, vagy elkezd szaladgálni, bármit tesz. ugyanazt jelenti: nem vihette végbe, amit akart, ezért automatikussá vált cselekvései közül előbukkan egy cselekvéssor, amely levezeti a helyzet feszültségét — a kívánság és tilalom érzései között keletkező feszültséget. (Ez a helyettesítő cselekvéssor nem csak a gyerekre jellemző, gyakran jelentkezik konfliktus vagy döntési kényszer esetén felnőtteknél is, mikor többnyire az étkezéshez vagy testápoláshoz kapcsolódó automatizmusok bukkannak elő: az ember a haját rendezi, a körmét rágja stb.) Egészen másképp reagál az a gyerek az ilyen helyzetre, akinek anyja túlságosan tilt, vagy ha a „nem, nem" dühösen csattan, mint az ostor. Ez a „nem"azonban nem a szabályt jelenti, hanem az anya elutasítását: „mennyi bajon van veled", „terhemre vagy." A gyerek tehát riadtan a vázához kap, és lerántja: nem azért, mert bosszút akart állni anyján az elutasításért, hanem mert a tiltást — annak túlzott indulati töltése miatt — nem tudja összekapcsolni a saját cselekvésével. Ugyanaz a szó mást jelent az anya és mást a gyerek számára. És bizony sokszor a gyerek érti pontosabban, mit is fejez ki, amit az anyja mond! Létezik egy harmadik típusú felnőttreakció is: amikor a gyerek a vázáért nyúl, az anya kedvesen rászól: „nem, nem", majd hosszasan magyarázkodni kezd a váza mibenlétéről és arról, hogy miért nem szabad hozzányúlni. Kétségtelen, a kicsi okos, és sokat tud, de mégsem úgy érti azt a beszédet, ahogy a mama gondolja! Számára az anyai monológ a következő érzelmi jelentést hordozza: „Nem tudom, hogy ezzel a döntésemmel mennyire avatkozom bele a dolgaiba, dönts te!" A gyerek tehát dönt (a szó szoros értelmében is). Mindhárom eset, melyet fölsoroltunk akár a szocializáció példaesete is lehetne. A gyerek meg akarja ismerni a szabályokat, és el akar igazodni környezetében, ahova beleszületett. A gyerek társadalomba való „bevezetésének", a szocializációnak a legfontosabb és talán a legtöbb érzékenységet kívánó területe: Hogy, mikor és hogyan állítsunk föl határozott, kevéssé módosuló szabályokat, pontosan előirt viselkedést, és mikor hagyjunk szabad választást, legalábbis a viselkedés egy megszabott tartományán belül. Vagyis, hogy mennyi és milyen szabályt állítsunk föl. hogy igazán segítsük a gyerek szocializációját, és hol van az a határ, ahol a szabályozás már nem segít, csak hátráltat, leszűkít és merevvé teszi a gyerek viselkedését? Nyilvánvaló, hogy szabályokra szükség van. és a gyerek igényli is ezeket. Ha nem állítanak neki elegendő szabályt, akkor kitalál magának, rituális cselekedetei lesznek — megteremti önnön szabályait. A gyerek ugyanis mindenképpen arra törekszik, hogy viselkedése eredményes legyen, azonban ezt az eredményességet nem tudja lemérni egy szabályok nélküli vagy nagyon kevéssé szabályozott környezetben. A gyerek kötődik a körülötte élőkhöz, azokhoz, akik gondoskodnak róla. Nemcsak megy utánuk, kapaszkodik beléjük, hanem viselkedésüket is lemásojka. Ezekben a kapcsolatokban kezdődik meg a beilleszkedés a társadalomba: a szocializáció, az emberré válás. A közvetlen környezet — általában az anya — közvetít a gyerek és a társadalom között. Az anyai dicséret vagy tiltás, engedélyezés, valójában annak a kultúrkörnek a normáit közvetíti a gyereknek, amelyikbe beleszületett. Mit várnak tőle ? Az anya—gyerek kapcsolatnak a formája nagyon eltérő lehet az egyes kultúrkörökben. így a különböző kultúrákban a gyerekek nagyon eltérő szociális tapasztalatra tehetnek szert. Joggal vetődhet föl a kérdés : melyik nevelési fonna a legjobb, melyik elégíti ki a legjobban a gyerek igényeit ? Melyik vezet el az aktív, kiegyensúlyozott személyiség kialakulásához? Nincs válasz ezekre a kérdésekre, legalábbis határozott recept formájában biztosan nincs! A gyerekek zöme minden kuttúrcsoportban (az egyik vizsgálatsorozat tanulmányai például szenegáli, szudáni, görög, török, hindu parasztcsaládok szokásairól számolnak be) képes a beilleszkedésre az adott csoport körülményei között, úgy ahogy azt a csoport életformája megkívánja. Tehát a gyermeknevelési rendszerek egy adott csoportban jól működnek, nagy általánosságban megfelelnek a csoport életfeltételeinek. Az átmeneti társadalmakban viszont — éppen ebből eredően — komoly nehézségek támadnak a gyereknevelésben. Például a vizsgált ősi nagycsaládok a civilizáció hatására felbomlóban vannak. Minden erre vonatkozó vizsgálatban rendkívül sok, neurotikus, bizonytalan életvitelű személyt találtak az olyan családokban, amelyek például városról falura költöztek. Az új körülmények között a régi normák már nem működtek megfelelően, az új normákat viszont, amelyeket az új helyzet követeli meg. még nem sikerült kialakítani — hiányzik a szociális tapasztalat. Korunkban a régi, apai tekintélyre épülő nagycsaládi közösségek helyét a kis családi szerkezetek vették át. kialakult az úgynevezett nukleáris család: apa, anya, gyerekek. Nem csupán a természeti népeknél találjuk meg a családi életforma változását: a civilizált, magasan fejlett társadalmakban is folytonosan változik az életmód, csak éppen nem jól érzékelhető ennek a változásnak az iránya. Éppen ezért itt is eluralkodik a bizonytalanság, aminek szintén a gyerek az áldozata. Hiszen a szülök itt sem tudják, milyen norma- és értékrendet közvetítsenek gyermeküknek, nem tudják, hogy milyen „fegyverekkel” lássák el őket életük eljövendő harcaihoz. Pedig már a rossz, túlszabályozott értékrend is jobb. Taníts a szabályokra! mint a rend, értékek nélküli nevelés! Hol zárul tehát ez az ördögi kör, hol lehet megbontani ? Generációk adják át egymásnak a bizonytalanságot, az állandóság teljes hiányának az érzetét. Hogyan lehet olyan új elveket kialakítani a nevelésben, hogy a fölnövekvő generáció boldogabb legyen, nagyobb biztonságban érezze magát, mint szülei? Vannak erre bizonyos tendenciák. Egyes felmérések azt mutatják, hogy megindult egy változás. A század elején a mereven előirt szabályok, a szülök abszolút tiszteletére épült nevelési rendszer volt a jellemző. A húszas években kezdett a nevelés engedékenyebb lenni, a szülő jobban elnézte gyerekének indulatait; és ez a folyamat egészen addig erősödött, amíg a gyerek ..szabadságát” meghirdető nevelés (Benjamin Spock nevével fémjelezve) teljesen megfosztotta a gyereket a védelmező szülői irányítástól. A „szabad, nem korlátozott” gyerek tulajdonképpen magára hagyott gyerek lett! Ez az „antimódszer" talán egy másfajta társadalomban még eredményes is lehetne, azonban az így nevelt gyerek a jelenlegi civilizált társadalomba nem tud beilleszkedni. Nem helyes tehát, ha akár a felnőtt, akár a gyerek kerül a család középpontjába. Nem helyes az sem, ha a felnőtt a középpont, az ő kívánságai teljesülnek, ö az, aki fáradt, mert „sokat dolgozik", és a gyerek csak a felnőttnek, a szüleinek, a „tulajdona", aki ha alkalmazkodik a felnőtt igényeihez, akkor minden rendben van; de ha nem, akkor elutasítják. „Amíg az én kenyeremet eszed...", „pedig én mindent megteszek érted..." stb. szólamok.) Ugyanígy az sem helyes, ha a gyerek áll a család középpontjában, a szülők benne élik újra életüket, „javított" kiadásban. Egyre többet hangsúlyozzák az erre vonatkozó szakirodalomban, hogy a harmadik változat a követendő: tehát ahol van bizonyos szigorúság, határozottság a nevelésben, ahol a felnőtt irányít, de ahol mindenkinek megvannak a maga kötelességei és jogai. A család nem állandó statikus valami, hiszen a testvérek megszületésével megváltozik a létszáma, és ahogy a gyerekek nőnek, úgy változik a családtagoknak az egymással kialakított kapcsolata. Külső és belső behatások is folyamatosan változtatják a családi környezetet; egy egészséges családban azonban nem állnak ellen ezeknek a változásoknak, hanem mint szükséges dolgot tekintik ezt. A nevelésben éppen az a nehéz, de az a szép is, hogy nincs hozzá recept, állandóan a saját megújulásunkat, aktiv, gondolkodó részvételünket igényli. Ehhez értenünk kell a gyereket, törekvéseit, jelzéseit, éreznünk kell szándékait, és el kell hogy fogadjuk őt olyannak, amilyen! A gyerekkel való állandó együttműködésben lehet aztán kialakítani azt a nevelési rendszert, amely ennél és csak ennél az egy gyereknél majd sikerre visz. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a felnőtt szavai, jelzései, egyértelműek legyenek a gyerek számára, tehát ne legyen ellentmondás a szavak és a tettek között! Földolgozta; — néva — FOTÓ. Z. MINÁCOVÁ nő 10
