Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-15 / 47. szám

A ködök, a hideg szelek beköszön­tővel természetünk lassan megválik minden virágdíszétől. Igaz, itt-ott még fellelhető a kései szegfű néhány „edzett" virága, a száradó fű közt ott reszket még a százszorszép fáradt rózsaszín bóbitácskája, sőt egy-egy eltévedt tavaszi virág is ujranyílhat egy parányi időre, de a növények zöme már a télre készül. Ritkul a bokrok sűrű bogyódísze is, melyet jócskán megtépáztak az éhes mada­rak, vagy megérvén a földre hullot­tak, magágyat keresvén maguknak, hogy tavasszal kikeljenek. Csak a gyepürózsa pirosló csipkebogyói pompáznak kitartóan, a kökény lilás­­kék gyöngyei, a tiszafa bogyócskái. Ezek még sokáig nem búcsúznak az őket feldajkáló ágtól, itt maradnak a legnagyobb fagyokig, hogy táplálékot nyújtsanak a madaraknak a legzor­dabb télidőben is. A tengelicék a szárazán zörgő bogáncsokon tanyáz­nak, a cinegék a faágakon kopogtat­nak kúpos csőröcskéjükkel, keresve az áttelelésre megbújt rovarokat. A fák tarka díszü lombkoronáját mesz­­szire sodorják a hideg novemberi sze­lek utolsó, kitartóan kapaszkodó foszlányaikat reggelente fehér boj­tokkal borítja be a zúzmara. A virá gok ideje végképp lejárt, csak a kér tekben található ilyenkor már né­hány kitartóbb fajta. A többi növény már gyökereiben vagy hagymáiban­­gumóiban gyűjti erejét, évelő tövé­ben, hogy túlélje a hideget. A dúsan pompázó zöld levél fölösleges fényű­zés télen. Nem azért, mert megfagy­hat, hiszen eleven zölden pompáznak ilyenkor a fenyők és más örökzöldek is,'csakhogy a növény a leveleken át túl sok vizet veszítene, melyet a fa­gyos földből nem tudna pótolni, így tavaszra kiszáradna. Ezért aztán in­kább dísztelenül, észrevétlenül vé­szelik át a telet, hogy tavaszra újra kivirulhassanak. HELENA KHOLOVA BIOLÓGUS Fotó: Jozef Hlavácek

Next

/
Oldalképek
Tartalom