Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-15 / 47. szám
TAJOLO Tíz nap Szegényországban Június közepén, Rozsnyón (Roznava), a Sarló magalakulása 60. évfordulójának tiszteletére rendezett szemináriumon a Csemadok vezetői azt ígérték, hogy Balogh Edgár ősszel jön el hajdani tevékenységének színhelyére. Most, amikor ismert szociográfiai munkájáról szólok újbóli megjelenése kapcsán, leírhatom, "hogy az idei Fábry Napok vendégei között sem üdvözölhettük a romániai magyarság egyik vezetőjét. Pedig kiváncsi lettem volna Balogh Edgárra. Egyrészt azért, .miképpen nyilatkozik ma a sarlósokról a nagy visszhangot kiváltott szociográfiai mű szerzője, másrészt, hátha sikerült volna valamit megtudnom élő szóban arról, amit Balogh Edgártól és róla olvastam a Kritika utóbbi, számaiban. Ha eljött volna, vajon mennyit s mit mondott volna arról a valóságról, aminek ö és társai annak idején megszállott kutatói voltak? Mert a húszas, harmincas évek faluja szinte szinonimája volt a szegénység kifejezésnek. S ők, csehszlovákiai magyar főiskolások a nyomába eredtek ennek az állapotnak- Igyekeztek elfogulatlanul bekopogni a tiszteleteshez, keresztelőkről, esküvőkről, temetésről érdeklődtek. Beszélgettek földmunkással, napszámossal, a valamiből ebédet főzni akaró asszonnyal. A szegénységet akarták érezni testközelből, a nyomor reménytelenségét látni, s erről tudósítani. Gyalogosan barangolták be 1930 augusztusában Szegényország poros útjait. A szociográfiai kérdőívekkel, és naplófeldolgozásokkal induló tudományos munkát az 1932-ben felállítandó csehszlovákiai magyar szociográfiai intézet létrehozásával akarták megkoronázni. Négy csoportban tizennyolcán indultak ebben az évben az Ipoly völgyébe, Gömörbe, a Bodrogközbe és a Tiszahátra, hogy tanulmányújukon a népi kultúra sajátos megnyilvánulásait, a szomorú zsellérsorsokat mutassák aztán fel, valóságregényt írva a szlovenszkói és ruszinszkói magyarság nehéz sorsáról. A Sarló bízott a javulásban: tudományos módszerekkel akarta feldolgozni az utak eredményeit, megismertetni a magyar nép valóságos eredményeivel. Bíztak abban, hogy ezzel kialakul majd az új magyar értelmiség, mert a sarlósok egyik legmegrázóbb élménye a falusi magyar intelligencia sokhelyütt tapasztalt csődje volt. Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban című írása most a Gondolkodó Magyarok sorozatban jelent meg Szigethy Gábor sorozatszerkesztő előszavával és jegyzeteivel. A mű első ízben a Prágai Magyar Hírlapban látott napvilágot öt részletben. E mostani kiadás az ott megjelent szöveg szerint készült. Nem önszántából állt le akkor a sorozat az ötödik résznél. Két magyar ellenzéki párt határozata értelmében leállították a cikkek folytatását, s szerzőjüket kidobták korrektori állásából. Látjuk: nem volt könnyű dolga akkor sem Balogh Edgárnak. Ezért is hallottam volna szívesen tőle, mi is volt az, ami őt fiatal korában ezekre az utakra indította. Vajon miképpen vélekedik ma arról, hogy haza csak ott van, ahol jog is van. Mert ilyesmi bántotta őket akkor. Eszébe jut-e még az effajta gondolat Balogh Edgárnak? A MagvetőTíonyvkiadó gondozásában megjelent kötet nálunk is megvásárolható. AMBRUS FERENC ncei éjszaka szont, annyi erotikus film után, mint amenynyit a tv-ben, moziban láthatunk, bizonyára azok is más elbírálás alá esnek már. A Velencei éjszakában se több, se kevesebb az erotika, mint amennyi egy Tizian- vagy egy Tintoretto-képében van. A filmben a sztori szerint nem történik sok minden, ilyenformán szinte csodálatra méltó, hogy nem válik kimondottan vontatottá. Lehetséges, hogy éppen azért, mert a néző mai párhuzamokat j|ggg|pl benne felfedezni, s önkéntelenül^; felteszi a kérdést: annyira különbözünk a rene- IRzánsz emberétől? Hát, külsőségekben minden bizonnyal. FRIEDRICH MAGDA KfAUÜTAS Vladimír Vjatkin képvilaga Az olasz filmrendező, Mauro Bologníni harmincöt évvel ezelőtt kezdett filmezni. Főként híres irodalmi művek filmváltozatai fűződnek a nevéhez, például Stendhal A pármai kolostor, Dumas A kaméliás hölgy, Brancati A szép Antónió című alkotásai. Kritikusai szerint azonban jó szakmai színvonalat képvisel néhány társadalmi ihletettségü filmje is. Az 1986-ban készült Velencei éjszaka című filmjében elhagyta kedvenc korszakát, a 19. századot, és egy ismeretlen szerző 16. századbeli történetét vitte filmre. Bolognini eljátszik a reneszánsz színeivel, hangulataival és dekorációival. Teszi mindezt a képzőművész kifinomult érzékével (Firenzében tanult műépítészetet) és enyhe játékossággal. Története két gyönyörű asszonyról (egy özvegyről és egy férjezettről) szól, akik mindent megtesznek, hogy elnyerjék egy — a városban felbukkant — nem kevésbé gyönyörű szőke és ifjú idegen kegyeit. Egy pillantás az utcán, s itt a ..végzetes" szerelem' Angela. HANGI Fekete-piros az erett özvegy (Laura Antonelli) nagyon sokat kockáztat, hiszen a korabeli velencei szokások szerint a félrelépő nemes asszonyt, legyen bár özvegy, súlyosan büntetik: bebörtönzik, vagyonát elkobozzák. A józan észnél azonban sokkal erősebb a szerelmi vágya, no meg a tudata, hogy nincs már sok ideje, fiatalsága, üdesége tűnőben, szépsége hervadóban. Azt, hogy a szigorú reneszánszkori törvények ellenére is megtalálták az asszonyok a gyönyörhöz vezető utakat, bizonyítja, hogy nem csupán Angela, hanem riválisa, Valeria (Monica Guerritore) is eléri, amit a fejébe vett... A szőke ifjú pedig (Jason Connery játssza) ezen az éjszakán nem tud ellenállni ennyi gyönyörűségnek. Bolognini óriási súlyt helyez a korabeli Velence tökéletes megrajzolására. A lagúnák városában csak úgy lüktet az élet, persze, azért van itt ellentét is az özvegy díszes, de sivár palotája, a ránehezedő koncenciók terhe és az utca emberének szabadossága között. A Velencei éjszakát Bolognini úgynevezett erotikus filmjei közé sorolhatjuk, bár a testiséggel a rendező nem bánik öncélúan. Korábban, a hatvanas években sokan vádolták azzal, hogy megsérti a jóízlést. Ma vi-Újszerű a Hungaroton Hanglemezgyártó Vállalat néhány évvel ezelőtti kezdeményezése, miszerint a kortárs írók ne csak nyomtatott szövegeik révén legyenek jelen az irodalmi életben, hanem „élőszóban" is. Különösen szép gesztus ez akkor, ha a ma már nem élő alkotók szólalnak meg otthonainkban. jgy volt ez az Élőszóval címmel megje lent, Németh László néhány beszédét, felszólalását, emlékezését tartalmazó hanglemez megjelenésekor, illetve Zelk Zoltán és Nagy László verslemezével. Ezek a költők saját verseik' tolmácsolásával lehetőséget adnak a hallgatóságnak hangjuk és versértelmezéseik megismerésére. A magyarországi nagyközönség számára ugyancsak nem mindennapi alkalmat nyújtanak e szerzői albumok a határon túli alkotók megismerésére, hiszen a személyes kapcsolatok ritka lehetőségeiből származó hiányérzet pótlására szolgálnak. Ilyen hanglemez a legutóbbi Kányádi Sándor-album is. A romániai magyar költő megőrzött tájszólalása, a zamatos nyelv, már a lemez hallgatásának első perceiben igazi élményt ígér. Bár a lemez nem tartalmazza legújabb szívet szorongató verseit, a fekete-piros versek és a Krónikás ének odaátra ciklus néhány darabja így is megsejteti Kányádi költészetének jellemző vonásait, kötetről kötetre fokozódó elkeseredését, tragikus látomását. Fekete-piros versei közül is a „feketék", a reménytelenség hangján szólók kerülnek előtérbe a hanglemezen. Átérezve sorstársai léthelyzetét, hallva nehéz szíveik dobbanását, a költőt leginkább az keseríti el, hogy „én sem tudtam lábatok előtt az utat kikövezni". Ez a lelkiállapot hatja át sorait hol kimondva, hol kimondatlanul. A Krónikás ének odaátra című ciklus itt felhangzó versei elhunyt barátokhoz, pályatársakhoz szólnak, s a baráti beszélgetések közvetlen hangján árad a panasz a jelenbe, múltba és jövőbe egyaránt. Kányádi verseiben világosan érezteti a nyelvhasználat és a hagyomány szerves öszszetartozását. A piros és fekete színszimbolika tehát nemcsak a vér és a halál általános kifejezőeszköze, hanem a táncoló széki lányok népviseletének képéből kibomló nép és sors átfogó jelképe is. A lemez megrendelhető a prágai Magyar Kultúrában. ZSEBIK ILDIKÓ Vladimír Vjatkin napjaink egyik legismertebb fényképésze — nemcsak hazájában, hanem külföldön is. A megnyitón szívesen időzött ennél a témánál, arról beszélt, úgy érzi, egyike azon elsőknek, akiknek valóban megadatott az a szabadosság, hogy otthonosan mozoghat Párizsban, Amszterdamban ' ’t'ágjFáz Egyesült Államokban. Fontos dolgok kerültek előtérbe, ma már nem akadályozzák ^^.á^fiunkáját üres frázisok, fennkölt szólamok. Egyetlen viszonyítási alap van: a szakma,.és ii* ;,^z szerencsére kérlelhetetlen szempont. Itt nincs már helye — legalábbis nem a régi formában — az elkötelezettségnek. A színvonal beszél. Éppúgy dolgozik külföldi lapoknak, mint az APN-nek, ami bizonyára annak is köszönhető, hogy nem egy aranyérem, elismerés tulajdonosa. A World Press Photo '84 amszterdami kiállításán „A nagy balett kulisszái mögött" című képe egyaránt kiváltott elismerést és visszhangot. A Fotosport Riga '88-as kiállításon pedig az a javítóintézeti képriportja aratott sikert, amely a visszaeső ——^bűnösök világába Fígyelemre méltó alkotás a „Katona" című képe, melyről egy szinte még gyerek néz rám számonkérő értelmetlenséggel a szemében. Óhatatlanul eszembe jut az az interjú, melyet a Filmvilág 87/8. számában olvastam. S hogy érzékletessé tegyen a hangulatot, melyet a kép áraszt, hadd idézzek néhány sort Juris Podnieks lett rendező szájából: „És akkor egyszercsak bevonultatjuk őket Afganisztánba. Tizennyolc évesen. A játékpuska helyett igazi gépfegyvert adunk a kezükbe. Az eddig megszokott bizalmatlanság légköre után teljes bizalmunkat élvezik. Mindenre jogot kapnak ..Majd néhány sorral lejjebb ......gondosan megóvtuk őket a gondolkodástól, a döntéstől, csak egyet követeltünk meg tőlük: hogy ránk hasonlítsanak." Hasonló ihletetségű a „Jelena" és az „Agg" című munkája. Ezekben a képekben az a közös, hogy emberi hitvallásról árulkodnak, állásfoglalásról, olyan látásmódról, mely a szépet keresve a harmonikus elrendezésű képeken nyugtatja meg a szemét. A következő csoportba azok a képek sorolhatók, amelyek már nem csak ennek a szándéknak köszönhetik létrejöttüket, melyeken már erőteljesebben ott van a profeszszionalista fotóriporter kézjegye. Megrázó erejű képek számolnak be a vakok atlétikai versenyeiről, Csernobil drámájáról. Aztán van itt egy fotósorozat Nemszadze doktorról, amely a World Press Photo kiállításán 1986-ban Amszterdamban aranyérmet nyert, számomra mégis ezek azok a képek, melyekkel — ha nem is mindegyikükkel — nem tudok mit kezdeni. Megvallom, fenntartásokkal szemléltem ezeket; úgy érzem, nem hiányzik belőlük a hatásvadászat, a megdöbbentés szándéka. S bár a kiállítás valóban tagoltnak tűnik, kénytelen vagyok aláhúzni, hogy a „nem egységes" kifejezés mégsem pontos, hiszen bármelyik képen, látatlanul is ott van ennek az embernek a kézjegye, vallomása, vagy ha úgy tetszik: filozófiája. A kiállítást a fővárosi Pohranicník mozi kiállítótermében láthattuk. MÓROCZ MÁRIA nő 18
