Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-26 / 5. szám
Mireille Matthieu, a nagy francia énekes sztár menedzserét Johnny Starknak hívják. Azt mondják, mikor itt járt a Urán, addig nem volt hajlandó próbálni (természetesen, az énekesnő sem), míg elő nem kerítenek egy Horák nevezetű urat. Pedig minden gondosan elő volt készítve, technika, zenekar behangolva ... Mr. Stark azonban kötötte az ebet a karóhoz! Ö ugyanis, mint kijelentette, itt Bratislavában egyedül csak Mr. Horákot ismeri, vele állt telexkapcsolatban. „Én mindent Önnel beszéltem meg, akármi történik. Én itt csak Önt ismerem" — mondta, mikor végül előkerült Horák úr, aki mellesleg a Líra igazgatójával volt azonos. És Mr. Horáknak, Mr. Stark elveinek köszönhetően — arc arc ellenében, felelősség felelősség ellenében — addig ott kellett ülnie a teremben. míg csak Mireille Matthieu színpadon volt. Valahogy így csodálkozunk mi egy profi menedzser profi módszerén. A mi külkereskedelmi koncepciónk ugyanis a hivatalnok üzletkötőre épül. Teljesen mások a játékszabályok. — Nem föltúrnia, kiszimatolnia kell rátermetten a földerítetlen piacokat, hanem elsősorban kitöltenie kell elegánsan a papírhegyeharminc papír és minimum egy év. Ezért felelősség! Lényegében rengeteg ember kiutazása függ tőlem, és komoly pénzeket veszíthetnek, ha valami eltolódik. Eleinte még éjjel is fölriadtam, hogy, jaj, ezt elfelejtettem, azt a papírt! — Hogy kerültél ide? — Semmi különös ... Közgazdaságit végeztem, de nem akartam én soha közgazdász lenni. Fél évig állás nélkül voltam, egyszerűen nem találtam munkát, ami megfelelt volna. Végül fölvettek a kulturális minisztériumba a külügyi kapcsolatok osztályára — akkor így hívták — helyettesíteni. Aztán persze részlegről részlegre zsuppoltak, mindenütt helyettesítettem. Épp lejárt volna a szerződésem, mikor megkérdeztem az itteni főnöktől — munkám révén már ismertem —, hogy nincs-e náluk véletlenül hely. Akkor ment el innen, szerencsémre, a kolléganőm, férjhez ment Svédországba. Megkaptam utána az angolul beszélő országokat, s mivelhogy nem tudott itt senki magyarul. Magyarországot is. — Milyen nyelveket beszélsz? — Azt hiszem, az angolt és a németet egyforma szinten beszéltem, mikor nyolcvanháromban beléptem. A néme-Aki (majdnem) menedzser két, betartania szabályozókat! Nem az a baj, hogy nincsenek menedzsereink, hanem hogy nincs is rájuk szükség. Ezért a csodálkozás klasszikus esete! A következőben mégis, kedves Olvasóink, egy menedzsert szeretnénk bemutatni. Aki már csak azért is érdekes, mert nő egy köztudomásúlag férfiközpontú szakmában. Somogyi Katinak hívják és munkahelyi beosztása előadó. Járt már — hivatalból — Amerikában, Ausztráliában, Svédországban, Dániában. Az angolul beszélő országok és Magyarország tartoznak az ügykörébe a Slovkoncert külkereskedelmi osztályán, a komolyzenei részlegen. — Azt mondják, hogy a menedzser az az ember, aki sok mindenből keveset tud. Nyugaton például a menedzserek speciális képzettséggel rendelkeznek. Milyennek kell lennie az embernek, hogy ezt a munkát végezni tudja ? — Nézd, nincs ebben semmi ördöngösség, akinek két keze meg lába van, és ki tudja nyitni a száját, az tudja csinálni. Meg lényegében igazából nem is menedzseri munka ez, annyira meg van kötve a kezünk. Az ügyintézés is borzasztóan bürokratikus. Például: reggel kapok Pestről egy telefont, hogy estére kellene az Operába egy énekes. Meg kell írnom egy levelet a színházba, a minisztériumba (stb.), elvinni, jóváhagyatni. engedélyeztetni, nyugtázni, elintézni a formalitásokat, a kiutazási engedélyt (stb.), és csak akkor utazhat az énekes. Ha délelőtt telefonálnak, már el sem tudom intézni. A Slovkoncert igazgatója egy ilyen kérdésben egyedül nem dönthet... Ahhoz pedig, hogy valaki kimehessen egy nagyobb turnéra, kell egy minisztériumi jóváhagyás, még vagy tét most már jó pár éve nem használom, egy telexet biztosan tovább tartana németül megírni, mint angolul. Angolul a Duna utcai gimiben tanultam, németre meg magánúton jártam. Különben .. . egy év után mentem az első ügynökségi utamra az igazgatómmal, ahol „élőben" is használhattam az angolt. Hát azt soha el nem felejtem! Jártuk az ügynökségeket, ez Svédországban volt, és ajánlattuk, hogy kit tudnának szerződtetni. Megérkeztünk, s másnap tíz órára már vártak az egyik állami ügynökségen. Ott volt az igazgató, az aligazgató, meg még vagy tíz ember. Csupa férfiak, közöttük én az egyetlen nő. A hideg futkosott a hátamon. Nem volt mese, kezdődött a tárgyalás, én fordítottam. Na, valahogy lement! Mondjuk, szerencsém is volt, mert az egy nagyon jó év volt, tudtunk mit kínálni, sokan is jöttek hozzánk, volt hát miről beszélni. Ez volt a kezdet... Ami még forró volt: mikor a SLUK-kal kinn voltam, Pittsburghban háromszáz ember előtt kellett tolmácskodnom négy órán keresztül. Nem volt leányálom! Pedig az első héten csak a turnémenedzseren keresztül voltam hajlandó bárkivel is érintkezni. Míg egyszer csak rájöttem, hogy értem a pincért. Aztán persze, van, amikor nem sikerül. Például mikor Varchalékkal kinn voltam Ausztráliában és bementem egy magánügynökségre, az ügynök olyan klasszisokat mutatott — akiket ők közvetítettek ki —hogy lecsapott fülekkel elmentem. Ezt is el kell tudni viselni. Szóval... A lényeg az, hogy itt is a pénz beszél. — Mennyi a fizetésed? — Kettőezerhárom az alap, plusz a negyedévi prémium és ehhez jön még a háromszáz korona nyelvpótlék. Persze, a különböző utak is hoznak anyagi hasznot. — Hozzád tartozik az összes angolul beszélő ország előadóművésze, már komolyzenében. Ez mégis hatalmas territórium, sok az új név ... Tudsz benne egyáltalán naprakészen tájékozódni ? — Nem, ez szinte lehetetlen. Valójában a dramaturgiai osztály hívja meg a művészeket, vagyis ők döntik el, hogy kiket hívnak meg. De az egyetlen, aki a külföldéi név szerint kapcsolatban van, az igazgatón kívül én vagyok. A telex alá az én nevem kerül. Eleinte csak úgy írtam alá, hogy Slovkoncert, mígnem, már nem is emlékszem, honnan, kaptam egy fölszólítást, hogy tessék kiírni az üzletkötő nevét. Felemás dolog ez, mert döntési jogom nincsen, de az, ha „átmegy" egy út, kilencven százalékban mégis tőlem függ. Az első információk ugyanis hozzám érkeznek, aztán én szelektálok, válogatok, s nagyon is lényeges, hogyan fogalmazok, hogyan tálalom az egészet. — Mennyit érnek a mi művészeink a világpiacon ? Úgy értem, milyen az „árfolyamuk"? — Azt hiszem, úgy az átlagos középmezőnyben vagyunk. Ami azt illeti, viszonylag drágák, mert míg a lengyelek — és kitűnő művészeik vannak! — már húsz dollárért lekötik az utakat, mi harminckettő alá nem megyünk. Ami. akárhogy nézzük is, már egy szép napidíj! Amúgy rengeteg fiatal és tehetséges művészünk van, csak nem is kerülnek piacra, mert nincs róluk információs anyag. E nélkül pedig nem megy. Borzasztó hosszú az átfutási idő, háromnégy évbe is beletelik, míg egy információs anyag elkészül. Pedig ez a rugalmatlanság nagy veszteségeket okoz. Meg aztán... Az üzletkötésbe annyi sok, másfajta érdek is beleszól... — Na, most törvényszerű, hogy egy menedzser utazik, vagy nem ? — Éppen, hogy nem törvényszerű. Szóval, mikor Amerikában voltam a SLUK-kal, az ö útjukat én intéztem. Az amerikaiaknak teljesen természetes volt, hogy én fogom a csoportot kísérni, hiszen egyedüli voltam, aki kapcsolatban állt velük; az egész ügyintézésből az igazgatón kívül csak az én nevemet ismerték. Végül, mondjuk, sikerült, mert én mentem ki velük, de az első körben nem ment át a javaslat, úgy volt, hogy nem én megyek. — És milyen volt Amerika? — Csodálatos. Voltam már előtte is Nyugaton, de itt minden másodpercben éreztem, hogy Amerikában vagyok, anynyira más volt. Ötszáz-hétszáz kilométereket utaztunk naponta, bejártuk az egész Vadnyugatot, voltunk New Yorkban is. Hatalmas siker volt, és nemcsak a szlovák vidékeken. Az emberek kedvesek voltak, a táncosokat körülrajongták, persze kellemesek, szépek, úgy értem, fizikailag szépek ezek a fiúk, lányok; s ez Amerika szemében sokat számít. — És mi lesz a következő nagyobb út? — Most viszonylagos nyugalom van. A filharmónikusok vannak Japánban, egy-két kisebb akció, de lassan majd beindul. Igaz, tavaly épp ilyenkor mentünk Ausztráliába, abban a nagy télben! Ott meg plusz harminc volt. — Mi mást kívánhatnék végezetül, mint sok sikert! S még sok szép utat! NAGYVENDÉGI ÉVA Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ nő 17
