Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-20 / 43. szám
nem szükséges beszélni, az nem vita tárgya. De az önök által ajánlott aggregát igenis az, és a szakembereink nemcsak megmondhatják, hanem kötelesek is megmondani a véleményüket róla. — Már megmondták — nevette el magát kényszeredetten a vendég. — És ön természetesen ismeri a következtetéseiket. Ez pedig az évi munkánk halálos ítéletét jelenti: nyakunkon az október, és fizikailag nem leszünk képesek átdolgozni a tervrajzot ebben az évben. — Nem szabad átdolgozni. Újra kell tervezni a nulláról indulva. — És ezt egy vezető mondja! — kiáltott fel teátrálisan Igor Antonovics. — És a terv? A kötelezettségek? A munkaverseny? A prémium, a tizenharmadik havi fizetés, az új technika bevezetéséért járó pénz? Ön egyetlen tollvonással mindentől megfoszt bennünket! — Elnézést — mondta a házigazda —, segítenem kell a feleségemnek. Szergej Alekszejevics úgy gondolta, hogy megszabadult a kellemetlen beszélgetéstől, de Nágya nagyon jól ismerte Goga bulldogtermészetét. Mindig elérte, amit akart, öt is csak azért szerezte meg, mert kellő makacssággal rendelkezett, amelynek nehéz volt ellenállni. Most is várakozóan helyeselt, végighallgatta a város nevezetességeinek felsorolását, s miután ittak valamit, fölnevetett, mintha akkor jutna eszébe valami : — Rájöttem, mi az elutasítás igazi oka, Szergej Alekszejevics. Az aggregátunk olyan pontosságot igényel, amivel maguk nem akarnak bajlódni. — Az önök aggregátja a múlté — mondta az igazgató élesebben, mint szerette volna. — A plénum határozata önöket kötelezte valamire, önök pedig nem sokáig törték a fejüket, lekoppintották egy nyugatnémet gyártmányt, s még csak meg sem próbálták kideríteni, miért hagyták abba maguk a nyugatnémetek a gyártását. Ha a kutatóintézetnek szüksége van az erre vonatkozó tájékoztatásra, munkatársaim akár holnapra elkészíthetik. — A kutatóintézetnek legkésőbb a következő év januárjában el kell kezdenie a termék gyártását — mondta halkan Igor Antonovics, és közben mereven Nágyát nézte. — Készek vagyunk írásban kötelezettséget vállalni a termék tökéletesítésére, de a gyártást már ebben az évben meg kell kezdeni, különben az egész programunk füstbe megy ... Te jóisten, miért néz így rám? — Nágya lesütötte a szemét, aztán ismét felnézett, és szeme ismét találkozott a férfi fixírozó tekintetével. Egy pillanatra elfogta a rémület, de erőt vett magán és elmosolyodott: — Ezt a salátát még nem kóstolta meg, Igor Antonovics. — Köszönöm, nagyon finom. — A vendég szárazon és feszülten beszélt. — Jövőre a főnökünk betölti a hatvanat: szép kis jubileumot készít elő neki, Szergej Alekszejevics. — Értse meg, Igor Antonovics, ez lehetetlen! — A házigazda félredobta a gyűrött szalvétát. — Gyártásra bocsátani egy olyan konstrukciót, amelyről eleve tudjuk, hogy rossz, csak azért, mert az ön főnöke hatvanéves lesz, már megbocsásson, de ez... Ez erkölcstelen. .— — „Erkölcstelen"? — húzta el a szót a vendég, mintha csak a hangzását figyelné, és váratlanul elmosolyodott. — Önnek is az a véleménye, Nagyezsda Vasziljevna, hogy ez erkölcstelen ? — Elnézést, de nem követtem a beszélgetésüket — mondta Nágya gyorsan felállva. — Ha megengedik, kicserélem a tányérokat. Gépiesen járt-kelt. Minden erejét igénybe vette, hogy ne piruljon el. A füle csengett, a szeme előtt minden összefolyt, de sikerült, nem pirult el; és akkor meghallotta Igor Antonovics hangját is, aki mintha már nem akarta volna rábeszélni a házigazdát, valami egészen másról fecsegett; könnyedén, szabadon beszélgetett, és úgy fordult feléje, mintha ennek semmi jelentősége se volna: — Szergej Alekszejevics említette, Nagyezsda Vasziljevna, hogy ön Moszkvában a színművészeti főiskolára járt. Nem ismerte véletlenül Nyikolaj Mironovics Kudrjasovot? Nem? Sajnálom, mert ez a „Kolja papa" — ahogy az utolsó szerelme nevezte — igen érdekes figura ... Úristen, mégis van csoda: megszólalt a telefon, és Nágya kirohant az előszobába. „Miért? Miért emlegeti a régmúltat? És ö miért nevezte sokszor bolondozva „Szerjozsa papának" a férjét ?.. — Nem ment el még a vendég? — fecsegett közben a telefonba Lenka. — Nágya, Máskánál vagyok, ha valami van, csörögj ide. Nágya a rákényszerítette magát, hogy visszamenjen a szobába, és mosolyt erőltetett az arcára. Közben pedig rémülten találgatta, mit mondhatott még Goga, miközben ő Lenkával beszélt. — Igazi úr, életmüvész, nagy tudású ember, egyszóval képes volt elcsavarni a húszéves libák fejét — folytatta gondtalanul Igor Antonovics. — Neki ez játék volt, sport, önmegvalósítás: bárkinek a kezéről leütött egy lányt egy este. És képzelje el, ez a nők bálványa és sors kegyeltje ötvenéves korában olyan szerelmes lett, mintha tizennyolc éves volna. Szergej Alekszejevics udvariasan figyelt, de nem érdekelte a történet. Nágya rájött erre, s úgy örült mint egy kisiskolás. Hiába szövögeted a hálót, Goga, hiába: a házigazda meg se hallja, miről dürögsz. — ... Istennőnek nevezte a lányt. Valóban szép volt a fehér bőrével, csodálatos alakjával és azokkal a kisördögökkel a szemében, melyek mellett egyetlen férfi sem tud közömbösen elmenni. Kudrjasov pedig világhírű rendező, érdemes művész ... Jaj, de jól emlékezett Nágya arra a napra, amikor megismerkedett ezzel az emberrel! Nemcsak azért, mert nagyon biztosan számított a segítségére, hanem azért is, mert ez nagy presztízst jelentett: Nyikolaj Mironovics már azzal, hogy egyáltalán megjelent rövidke, eseménytelen életében, egy másik, egy magasabb, elit csoportba emelte át. Nágya elment abba a kávézóba, ahova a színész rendszerint benézett, el tudott hessegetni mindenkit, aki az asztalához akart ülni, s amint meglátta a férfit az ajtóban, elszántan integetni kezdett neki. — Mi van, kicsi? A fuldoklók integetnek így a tengeren az elhaladó hajóknak. — Pontosan az vagyok, fuldokló, és szörnyű lesz, ha a hajó elmegy mellettem. Legragyogóbb, ígéretes mosolyát öltötte arcára, és Kudrjasov az asztalához ült. Nágya szive valószínűtlenül gyorsan dobogott, de olyan egyszerűen és természetesen beszélt, hogy Nyikolaj Mironovics sem aznap, sem az elkövetkező napokon egy lépésnyire sem tágított tőle. — Nevetséges, de te vagy az utolsó szerelmem. S ez erősebb, mint az első, hidd el: amikor az elsőtől elválik, a férfi megőrzi a magabiztosságát, de amikor az utolsót elveszíti, mindent elveszít — az élet értelmét, az önmagába vetett hitet, a létezés örömét... (folytatjuk) GARAI GÁBOR Rapszodikus alkonyat Tárja már szárnyait az alkonyat. Itt lent a völgyben fakulnak az árnyak. Pirosló ködökben fürdik a nap A régi hegytetőre föl se látunk. Mi lesz itt, ha megsűrűl a homály, ha egymást is tapogatva keressük? Tegnap megint temettünk. Engedelmesen süppedt földburokba a test, mit mégsem elég jól szerettünk, elnéztük, hogy szenved helyettünk nyolc évig a reménytelenben; nem tettük, hogy megkönnyebbedjen. — Nem tehettük? Vigasztalón száll, vagy gúnyos-könnyesen a zsoltár: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm." Épp csak a váltunkról rebbent el az öröm, mint súlytalan madár, de végképp. És szűkölködünk és szűkölködöm. — Zárja már szárnyait az alkonyat. Azt zengjük, azt a zsoltárt, hogy: mint a víz, úgy kiöntettem, hogy: széthullottak csontjaim, és erőm, mint cserép, kiszáradt, és ebek vettek körül engem, és nyelvem ínyemhez tapadt, s halál porába fektetsz engem, és közel már a nyomorúság, s vérszomjas ellenségeim feltátották rám szájukat, akár az ordító oroszlán, és tulkok sokasága ront rám, és belső részeim között szívem megolvadt, mint viasz ... Mert ki tette ezt vélem. Ugyanaz, ki füves legelőkön nyugtatott el engem — s jólétben ringatott és kegyelemben? S mi szél fújta el Őt? Nagy útra készülök, nem kellene még húznunk az időt, s megtudnunk milyen fény világlott reánk, magunkkal vetve számot itt a ködben leszálló nap alatt, ebben a völgyben, hol a csúcs se látszik — mielőtt ránk borul az alkonyat? A vers közlésével a nemrég elhunyt Kossuth-díjas költőre emlékezünk.
