Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-20 / 43. szám

c$engo

üzenet

Nagy Emőkével, illetve alkotói munkásságával magam is csak akkor találkoztam először, amikor az érsekújvári (Nővé Zámky) kiállítás előkészítésekor nála jártam. Előzőleg annyit tudtam róla mindössze, hogy neves hazai szobrászművészünk. Nagy János lánya. Munkáit látva azonban rájöttem, hogy ennél jóval többről van szó esetében. Többről, mint egyszerű, öröklött, majd az iparművészeti szakközépiskola kerámia szakán pallérozott adottságról. Egészen pontosan egy önálló, mostanra már sajátos, egyedi arculatú, jellegzetes alkotó egyéniségről. A nö, a feleség és (a négy gyereket nevelő) anya szerepéből adódó kötelességek és gondok mellett vállalt és végzett, hosszabb-rövidebb (kényszer)szünetekkel és mindekori újrakezdésekkel kísért alkotói ténykedésről.

Ha közelebbről szemügyre vesszük ezt az alkotói folyamatot, két fő vonulatot különböztethetünk meg abban. Előbb a monumentálisabb, durvább felületű, természetes színű kerámia készítése foglalkoztatta. Nagyobb méretű, súlyos vázák, a lakás falába beépített állatfigura-sorozat tanúskodnak például erről az alkotói időszakról. Az utóbbi időben viszont áttért az apróbb, finomabb, glazúrozott használati kerámia készítésére. Használati kerámia; gyertyatartók, vázák, apró tálacskák, cukor- és hamutartók, s további megszokott és szükséges tárgyai mindennapjainknak, melyek azonban igencsak különböznek az ugyanezeket a célokat szolgáló, ám rideg, élettelen, ma már legtöbb esetben nem is emberi kézzel irányított gépsorokról lekerülő tárgyaktól, termékektől. E különbség érzékeltetésére engedtessék meg elmondanom egyetlen epizódot

Amikor első ízben jártam Nagy Emőkénél, éppen akkor szedett ki a kemencéből egy frissen égetett sorozatot a kiállításra szánt kerámiákból. A kiszedett agyag égetett még a kemence hőjétől, ám egy óra sem kellett hozzá, hogy a tűz elillanjon ezekből a tárgyakból. A kiállításon s azóta is, e tárgyakhoz közelítve újra érzi az ember azok kellemes melegét. Tudja már persze, hogy ez nem az akkori, a röpke órányi idő alatt elillanó kemencemeleg, hanem az alkotóművész, egy fiatal női, asszonyi kéznek és szívnek emberi melegsége, amely a legjobban abban különbözik az előzőtől, hogy tartós, soha el nem illanó, mindörökre megmarad ezekben a tárgyakban azok számára, akik emberi melegséggel közelítenek hozzájuk. Mert benne van ezekben a tárgyakban alkotójuk tudatosan vállalt vagy sokszor tudat alatt létező egyénisége, emberi mivolta, önmagának egy darabja. Benne van ezekben a nagybajszú, ingujjas parasztfigurákban, fejkendős női alakokban, az apró virágokkal (melyeket én a mesék soha pontosan meg nem határozható tündérró-