Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-20 / 43. szám

A nagymama nem öregszik Jó hét éve annak, hogy örökbefo­gadtam a nagymamát. Apai ágról egyáltalán nincsenek, anyai ágról pe­dig csak villanásnyi emlékeim vannak arról a töpörödött anyókáról, akit kis­iskolásként nagymamaként szólít­hattam. Vagyis hét éve kimondottan kapóra jött az örökbefogadás lehető­sége. Miután megismertem öt (bár igazából mai napig nem ismerem), egy ideig minden alkalmat megragad­tam, hogy abba az Ipoly menti falucs­kába utazzam, amelyben megszüle­tett, megházasodott, gyermekeket szült majd irányított négy égtáj felé — s végül, egyedül maradt. Bár ez a kijelentés maga a pontatlanság, hi­szen csupán fizikailag maradt egyedül azon a paraszt portán, amelynek min­den zugát ismerte. Lélekben sohasem hagyta el magát. Talán ezért lehet fölényben azokkal a fiatalokkal szem­ben, akik idő előtt elaggottak, mert önmaguk terhévé váltak a sokataka­­rásban, a jóvátehetetlenségben, ab­ban, hogy nem fogták föl: a szeretet végcélállapot, amelyből nem kitörni kell, hanem örökös mozgásban megő­rizni azt. Persze, ezt a fajta fölényét sosem fitogtatta, mivelhogy nem is tudott róla; amiként a víz sem tudja, hogy éltető elem, ennek ellenére az. Nem szokott védekezni azzal, hogy te jó ég, megöregedtem, erre már nem futja. Nem tett ilyet soha, mert szá­mára egyetlen földi viszonyulás léte­zik: a család, s ami ezt fönntartja. Vagyis a szeretet és a munka, a csa­ládtagokhoz és a munkához való fel­tétlenül alázatos viszonyulás, amihez ö sosem volt öreg. Ezért is nem féltem őt semmitől. Bár egyszer mégis rendkívüli mó­don aggódtam érte. Vagy négy éve annak, hogy hosszú töprengés-kínló­dás után úgy döntött, elhagyja faluját, amelyhez majd hét évtizedig kimond­hatatlan kötelmekkel kötődött, el­hagyja, mert lányát déli, egyik fiát északi, a másikat nyugati irányba szó­lította a munka és a szerelem. Úgy döntött, középső fia városába költö­zik, az Ipoly menti fészekből egy csal­lóközi városkába, de kikötötte, hogy külön lakásba, mert sosem akart senki terhére lenni, ekként is példát mutat­va toleranciából. Szóval, akkor, négy éve úgy véltem, ezt az elszakadást a hetven évétől, szülötájától, nehezen vészeli át, hiszen közismert, hogy az öregedés fizikai folyamata többnyire lehetetlenné teszi az új fejlemények­ben való teljes részvételt, s a remény­­vesztettség testet-lelket fölzabáló messzesitésbe kezd. Bajlakodásának azonban még szemtanúja sem lehet­tem, amikor néha fölkerestem a leiké­től nyilvánvalóan teljesen idegen, ri­deg lakótelepi egyszobás lakásában, fültanúja meg végképp nem, mert so­sem beszélt az átállás lehetetlensége­iről. Igaz, akkor szomorúnak láttam, amikor maga előtt beismerte, hogy fürdőszobában lehetetlen kacsákat tartani, s idő előtt levágta őket. De még ekkor is lelkesen beszélt az új szomszédairól, új otthonának vará­zsáról, arról, hogy milyen emberekkel ismerkedett meg, hogy kinek a kertjé­be jár dolgozni, mivelhogy munka nél­kül ö nem bírja elviselni a mindenna­pokat. Én meg persze nem kutattam, hogy ez a lelkesedés milyen mértékig kompenzáció. Minek ezt tudni, mikor látható, hogy becsvágya kielégítését az új közegben is ugyanaz szolgálta, ami otthon: a családért, az unokákért való dologtevés, a mások iránt érzett részvét, s a néma, megfogalmazatlan szeretet. Nehéz megállapítani, mi rejlik érett­ség szavunk mögött, hiszen szerte a világon tizenéveseknek osztogatnak érettségi bizonyítványt. Nehéz ezt megállapítani, magymama érettségé­nek megmutatkozásáról mégis szól­nom kell, mert rendkívül tanulságos. Az ő öntudatlan érettsége abban mu­tatkozik meg — ki tudja, miféle tudás­anyag birtoklásának következménye­ként —, hogy az élettérváltásban nem a rezignáció, hanem az a mély ember­ség teljesedett ki, amelynek lényege, hogy egyetlen pillanatra sem támad önmaga ellen. Nem árt önmagának lemondással, beletörődéssel, közöny­nyel, nem esik áldozatául felgomolygó ellenséges érzéseknek, ami rendkívüli sebességgel öregít. Nagymama szót­lanul, türelmesen hadakozott minden ellen, ami a lét céltalanságát vetítette elé. Vagyis szerette önmagát; nem hagyta megingatni önmagát, hogy másokat is szerethessen. Talán ennek köszönhető az is, hogy nagymama nem búcsúképtelen. Annak ellenére nem az, hogy hetvenhárom éve elle­nére kifelé forduló, az a fajta társasvi­szonyt és kontaktust igénylő lelki al­kat, akinek egészséges a közlési igé­nye. Nem búcsúképtelen, mert egye­dül is tud lenni önmagával. Mert öreg­ségéhez hozzánevelte énjét, azt a bel­ső megfoghatatlant, amelynek észle­léséhez mindnyájunknak van ilyen vagy olyan mérőműszere, ezért is tud­hatjuk - láthatjuk - tapasztalhatjuk az ilyen nagymamákban, hogy az önmeg­­örző énnek végső soron a szeretet­­képesség a meghatározó tulajdonsá­ga. A szeretetképesség minősége, nagysága, kiterjedése. Bizonyára ezért mond oly gyakran hálát az életért... SZIGETI LÁSZLÓ A Szlovák Nőszövetség hetilapja XXXVI. évfolyam Főszerkesztő: PÁKOZDI GERTRÚD Helyettes főszerkesztő: NÁDASKYNÉ ZÁCSEK ERZSÉBET Szerkesztőségi titkár: HRTANNÉ ZSEBIK SAROLTA Grafikai szerkesztő: ORDÓDY DÉNES Kiadja a Szlovák Nőszövetség KB ZIVENA kiadóvállalata, 812 64 Bratislava, Nálepkova 15 — Szerkesztőség: 812 03 Bratislava, Leninovo námestie 12. Telefon — titkárság: 334 745 — Terjeszti a Posta Hirlapszolgálat — Megrendelhető bármely postahivatalban vagy kézbesítő­nél — Előfizetési díj negyed évre 36,40 Kcs. — Külföldi megrendelések: Posta Központi Sajtókiviteli és Behozatali Szolgálat — PNS, Ústredná expedicia a dovoz tlaőe, 810 05 Bratislava, Gottwaldovo nám. 6. Magyarországon terjeszti a Magyar Posta, előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőnél és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) — Budapest V., József nádor tér 1. Előfizetési díj: évi 180.—Ft — Csekkszámlaszám MNB 215—96 162 — A SUTI 6/28 engedélyével. Nyomja: Vychodoslovenské tlaciame, n. p„ 042 67 Kosice, Svermova 47. Indexszám:: 49 413 Kéziratokat és képeket nem örzünk meg és nem küldünk visszal Címlapunkon: Zuzana Or­­bánová. a bralislavai De­rer kórház gyorssegély­­nyújtási állomásának fő­orvosa. írásunk a 9. ol­dalon KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom