Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-29 / 40. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1717. szeptember 24-én született Horace Walpone, angol író. Szeptember 25-e a halláskárosultak nemzetközi napja. 1897. szeptember 25-én született William Faulkner amerikai író. . 1907. szeptember 25-én született Robert Bresson, francia filmrendező. Szeptember 27-e a csehszlovák vasutasok napja. Szeptember 28-a a turizmus nemzetközi napja. 1817. szeptember 28-án született Tompa Mihály magyar költő. KÖNYV A francia felvilágosodás A XVIII. századot gyakran nevezik a fény századának, s noha ez a megjelölés némileg túlzó, mégis vitathatatlan igazságot fejez ki: az 1700-as évek arculatát valóban a felvilágosodás határozta meg, az az egész Európára kiterjedő szellemi mozgalom, mely a „sötét" középkor hosszú évszázadai után következő új korszak jövetelét hirdette és készítette elő. A felvilágosodásra várt a feladat, hogy szembeszálljon és szakítson a feudalizmus reakciós ideológiájával, a haladás kerékkötőjévé lett egyházzal, a bigott vallásossággal és harcot indítson a társadalmi rend megváltoztatásáért, a gazdasági korszerűsítésért, a tudomány s a műveltség terjesztéséért, az ember elidegeníthetetlen jogaiért. Képviselői és hívei nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint az ember szabadságának kivívását, boldogságának megteremtését; humanisták voltak a szó legnemesebb értelmében, akik merészen bírálták az önkényuralmat, a papok világi hatalmát, a társadalmi igazságtalanságot, a gondolkodást gúzsba kötő s a megismerést gátló dogmatizmust és konzervativizmust. Az eszmék síkján vívott harcuk 1789 világraszóló forradalmához vezetett, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavának megvalósításáért küzdő tömegek élén az ő követőik álltak. A felvilágosodás Franciaországból indult ki s itt volt a legsokoldalúbb és a legmarkánsabb. Köpeczi Béla müve megismertet bennünket létrejöttének-körülményeivel és előzményeivel. bemutatja a XVIII. századi Franciaország társadalmát, gazdaságát, kultúráját, lakóinak mindennapjait, életkörülményeit, miáltal közel hozza az olvasóhoz a kort, elsősorban pedig megvilágítja az eszmék és a valóság kölcsönhatásának folyamatát, a felvilágosodás hatását a szellemi és társadalmi élet különböző területeire. Ez a befolyás hosszú időn keresztül rendkívül nagy s meghatározó jelentőségű volt; Voltaire, Rousseau. Diderot és társaik ma is elgondolkoztató és eleven szellemi Írásai nagymértékben hozzájárultak a feudalizmus végleges vereségéhez. a polgári rend győzelméhez s ösztönzően hatottak számos európai ország haladó erőire — elég itt utalni Bessenyeire, Kazinczyra, Csokonaira, a magyar jakubinusokra. A szerző figyelme mindenre kiterjed; könyvét túlzás nélkül nevezhetjük művelődéstörténeti szintézisnek, melyből megismerjük a korszak főszereplőinek, kiemelkedő vagy kevésbé jelentős gondolkodóinak filozófiai nézeteit, erkölcsi felfogását, természettudományos világképét, történelemszemléletét, az uralkodó bölcseleti irányzatokat és gazdasági elméleteket, a korabeli irodalmat, színházat, képzőművészetet és zenét, de az iskolaügyröl is éppúgy szó van itt, mint a könyvkiadásról vagy az építészetről. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az a fejezet, amelyből megtudjuk, miképp próbálták a forradalom idején a gyakorlatba átültetni a felvilágosodás eszméit — ennek a kísérletnek volt az eredménye az „Emberi és polgári jogok nyilatkozata", a köztársaság kikiáltása és az 1793. évi alkotmány. Kétségtelen: a francia felvilágosodás nemcsak e nagy múltú ország, de az egész emberiség történetének legszebb fejezetei közé tartozik. Kiváló írók, gondolkodók és művészek sora élt és alkotott ekkor: FSron és Chénier képviselte a költészetet, Lesage, Prévost, Cazotte a prózát, Beaumarchais a színmüírást, Condorcet. Holbach, Helvétius a filozófiát, Fénelon. Meslier s Montesquieu neve fémjelezte a politikai gondolkodást, Boucher, Watteau, Fragonard és Chardin reprezentálta a festészetet... E kor csodálatosan gazdag örökséget hagyott ránk, melyet sajnálatos módon csak töredékesen ismerünk. Köpeczi Béla kitünően megírt, érdekfeszítő. gazdagon illusztrált és nálunk is megvásárolható könyve rendkívül értékes hozzájárulás ezen örökség igazi birtokba vételéhez. (Akadémia) G. Kovács László FILM Reflektorfényben Elie Chouraqui rendező francia—kanadai koprodukcióban készült egy és fél órás filmje — sokat sejtető címe ellenére — fölöttébb hétköznapi. Nemcsak témáját illetően. Szerelmi történet, sőt. ha jól meggondoljuk, akkor szerelmi háromszög. (A kétségeket ez irányban az egyik főszereplő passzív jelenléte. illetve jelen nem léte okozza.) Az asszony jóval idősebb a férfinál, hogy „haladjunk a korral", mert most ez sikk. Szóval, nemcsak a témája banális, de a kivitelezés, a külsőségek sem hoznak valami lélegzetelállítóan újat. Semmiképp sem menekülhetünk ugyan attól az érzéstől, hogy ezt már láttuk valahol, viszont — a filmbe szőtt kellemes humornál fogva — szórakoztató alkotást láthatunk. Margaux (Catherine Deneuve), egy művészeti szervezőiroda elegáns igazgatónője egy nap egyedül marad két gyerekével. Amerikai férje visszamegy New Yorkba, mondván: valami nem stimmel a házasságukban. Az asszonyt ez enyhén szólva kizökkenti a mindennapi kerékvágásból (vele együtt a néző sem kap a helyzetre magyarázatot), de aztán — úgy, ahogy annak előtte — megint rengeteget dolgozik, új szerződéseket köt, koncerteket szervez. így ismerkedik meg a nálánál jóval fiatalabb zenésszel (Christophe Lambert), aki társával együtt valahol igencsak a zeneszerzői és énekesi pályája kezdetén áll. Ráadásul pechje van. mert az a típus, akit a szerelem „lever". Elhanyagolja a munkáját — pontosan akkor, amikor rá kellene kapcsolnia. Meg is bomlik a barátsága a társával, aki aztán nélküle kap szerződést. Közben Margaux gyerekei szenvednek, mert utálják „a bácsit". A férj tudomást szerez felesége szerelmi viszonyáról, visszajön Párizsba, hogy — a maga szelíd módján — kézbe vegye a dolgokat. Természetesen „jól" végződik a film. mármint a család együtt marad. A végső kicsengése az, hogy Margaux valóban csak a magányból kereste a kiutat, szó sem volt valami mély, életreszóló érzésről. Az ifjú énekes meg egyedül marad szerelmi búbánatával; vagyishogy nem egészen, mert újból tud dolgozni partnerével. Kicsit zavaró a két főszereplő játékának kiegyensúlyozatlansága. Catherine Deneuve hibátlanul és a jó értelemben vett rutinnal alakit. Christophe Lambert viszont — akit a hazai közönség az eddigi „utolsó" Tarzanként ismert meg — még nem egyenrangú partnere, inkább ösztönös, mintsem tudatos filmszínész. Kedves és természetes volt Margaux kislányának a szerepében az azóta már nagylánnyá cseperedett Charíotte Gainsbourg. Attraktív történet a pop-zene világából — így a plakátok. Tényleg sok a filmben a reflektorfény; a pódiumon készült felvételek, dalbetétek teszik ki jó részét. De nem baj, mert a zenét Michel Legrand mester szerezte, aki igazán rátapintott a kor modern zenéjének lényegére. Friedrich Magda KIÁLLÍTÁS Szembesítések Kopócs Tiborról, a grafikusról már sokszor írtak. Oly sokszor, hogy amikor kereken tíz esztendeje festőként is bemutatkozott, grafikáinak tisztelői visszahököltek: hová tűnt a szürrealizmusba hajló, a valóságot nem másoló, hanem kitaláló, vagyis valóságot teremtő grafikai nyelv, hová lett Kopócsbói az absztrakcióra, az elvonatkoztatásra való készség? Akkor nem nagyon talált megértésre a vásznakat átfutó fauvista színvilág, a rajzos vonalvezetésű festmények sokak számára konvencionális felfogást tükröztek — nem az új keresését, hanem a régi felújítását. Ráadásul csupán portrékat állított ki, ami némelyekben azt a tévhitet is táplálhatta, hogy festőnk sematizálódott, mivelhogy festészete a témát helyezi előtérbe, az a kiindulópontja. Holott Kopócs festészetében — legyen az portré- vagy tájfestészet, csendélet vagy figurális kompozíció — nem a téma az elsődleges, hanem a festészet mint kifejezésmód. Mint nyelv, amelyet három erő irányit. hitelességét három erő — a színek, a vonalak és a tömegek — harmonikus viszonya adja. Bizonyíték erre a szeptember 11 -én nyílt tárlata, amelyen húsz év grafikai termése társaságában közszemlére tette mintegy hatvan festményét is. Magyarán: szembesít. Grafikai felfogását festői felfogásával. És bátran vállalja, hogy a dinamikus, ellentétekre épülő életünk kaotikus vonulatát mindenekelőtt grafikáival fogalmazza meg, míg a káoszból helyenként hidegen magasba emelkedő törékenységünket, esendöségünket, agresszivitásainkat és vágyódásainkat, létünk töredező, széthullóban levő harmóniáját. elsősorban festményeivel. Ebből adódhat, hogy az eszményiesités, az idealizálás elsősorban vásznain jelenség. És ha Kopócs festményeiben megvesztegethetetlenül a purizmus híve, ha festészetének „realizmusa" és grafikáinak elvonatkoztatása az egyensúly mértéke képzőművészeti világában, akkor ennek bizonyára oka van. Legfőbb oka, meglehet az, hogy úgy véli, ha festészetében az absztrakció tartományaiban tenne kirándulásokat (és könnyűszerrel tehetne, akár hatásvadászként), nem tenne egyebet dekorálásnál. Vagyis, egyelőre, feltehetően úgy érzi, festészetében az absztrakció dekorativ lenne. És ezt az érzést tisztelnünk kell benne. Annak ellenére, hogy láthatjuk, festészetére nagy súllyal nehezednek az évszázados hagyományok: a táj és az emberi arc megformálása. Hogy a konceptuális művészetet, a vele rokon minimal-artot, a performance-!, a fasizmust és a kortárs képzőművészet valamennyi olyan területét elkerülte, amelyet az „új szenzibilitás" hozott létre, annak többek között az lehet az oka, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján alkotó Kopócsnak csak alig néhány lépést kellett volna tennie ebbe az irányba, de számára nem ez volt az igazi kihívás. Hanem az ellenkező irány, az a festészet, amelyben a szín. a rajz és a valör viszonyából születik a műalkotás, mégha művészetileg-társadalmilag konvencionálisnak tűnik is a festészetnek ez a megközelítése. Legjobb festményein éppen a kontrasztos valőrök igazolják a tagadások ellenére fölvállalt fejleményt, azt a festészeti szemléletet, amelyet következetesen igyekszik megvalósítani. Az eddigiekből természetszerűleg kiderülhet, hogy Kopócs festményei egy bizalmas, következetesen alkotó személyiség megnyilvánulásai, ugyanakkor az sem feledhető, hogy Kopócs világa ezen belül rendkívül nyitott. Nyitottságának ismérve többek között az. hogy vallja, a Szép nem hierarchizálható. Az ember mellett az állatot, az ipari tárgyat, sőt, a látomást is a művészet világába emeli. Az esztétikai rendszerezés ugyanolyan igényével viszi vászonra az emberi arcot, mint a húsdarálót, a kiszikkadt báránykoponyát pohár társaságában. vagy egy újraértelmezett mitológiai helyzetet. És számára ez is a szembesítés egyik formája — akárcsak maga a kiállítás. Mert az ez, az életművet fölmérő, nagyméretű tárlat, amelyet a Nagykeszin (Veiké Kosihy) született, október elsején ötvenéves képzőművészünknek rendezett Komáromban (Komámo) a Szlovákiai Képzőművészeti Szövetség Nyugat-szlovákiai Kerületi Szervezete és a Duna Menti Múzeum. Az október végéig megtekinthető tártat egyik meglepetéséül bizonyára a festői életmű sokrétűsége szolgál, amit a 12—13. oldalon közölt válogatásunkkal szeretnénk alátámasztani. Szigeti László (nő?)
