Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-22 / 39. szám
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL 26. Anya és fia karonfogva sétált fel és alá a Tofejiék háza előtti, lapos útszakaszon. — A Dunához vigyél, szívem. Rég nem láttam a Dunát. Egy darabig csendben mentek, aztán megszólalt az öregasszony, hangjában megadás, nem szemrehányás: — Elli nem szeret engem ... — Dehogynem, anyuka. — Sohasem szól hozzám, ha négyszemközt maradunk. Soha. Most is, hogy elment! Gyula belefogott a magyarázatba. Tudta, hogy érvei hamisak, szavainak nincsen súlya. Mialatt beszélt, világosan érezte, hogy édesanyja figyelme élkószál. A Dunánál megállóit, hosszan elnézte a hatalmas vizet. Hirtelen fordult el tőle, s a sétát olyan tempóban folytatta, mintha menekülne valami elől. Már kelt is volna fel. Gyula visszatartotta: — Nézd, akármilyen jól érzi magát most, mégsem hagyhatjuk számításon kívül, hogy Franciska állapota váratlanul rosszra fordulhat. Arra kérnélek, hogy ebben az esetben fordulj Juliskáékhoz, ami az ügy anyagi részét illeti... — Ne folytasd! Csak nem képzeled, hogy pénzt fogadunk el tőled. A drága Ciska mama gondozása éppúgy a mi ügyünk, mint a tied. Juliska vagy nem Juliska, minden körülmények közt gondoskodunk róla. Erről kezeskedem. Habár az utazással kapcsolatos esztelen és korszerűtlen formaságok tömérdek idejét elrabolták. Gyula gyakran kiruccant Dömösre, hogy elbeszélgessen édesanyjával. Időközben Edináékat Míráék váltották föl. Istennek hála, Franciska változatlanul jól érezte magát. szinte magába nyelte a táj békéje, nyugodalma, az álmos fűzfasorok a Duna mentén és a néhol ki-kivillanó víz. Orrán szemüveg, kezében újság, Franciska a tornácon ült, szokott helyén. Szemlátomást nem érdekelte, amit olvasott, a lapokat gyorsan forgatta, recsegtette, ropogtatta. — Kezét csókolom, anyuka! — kiáltott föl a kapuból. — Hát egyedül hagyták? — Nem kell engem őrizni — hangzott a kissé ingerült válasz —, nem vagyok én kisgyerek. — Kezét csókolom, Gyuszi bácsi. Én vagyok az ügyeletes. Míra néniék lementek a Dunára fürödni. Muci volt az, Edina legkisebb s egyben az anyjához leginkább hasonlító lánya, a hízásnak még az elején tartott, nem volt szép, csinos sem, de hamvas börü, kemény húsú, egyszóval gusztusos, különösen így, bikini-és felágaskodott, hogy kétoldalt megcsókolja a fiát, aki sohasem hajolt le elég gyorsan. — Csak menj, szívem. Csak menj! — szólt be a kocsiba. Sugárzg mosolya ott csillogott a szemében egész úton hazamenet. Szorongása enyhült, végleg azonban nem szűnt meg. A lelke mélyén árulásszámba vette, hogy elutazik. Valahányszor édesanyjára gondolt, ez a kép jelent meg előtte, ez a kép vetitődött eléje a repülőn, a szárazföldön, az óceánon, majd ismét a szárazföld fölött, szállodai szobájában esténkint, írás közben. Nap nap után köldött képeslapot Franciskának, színes lapokat, kevésbé színes szöveggel. Reggel elkapta az amerikai élet iszonyú sodra, beleszorult a feszültség satujába. Az otthoni nyugodt munkára úgy gondolt vissza, mint Ádám a paradicsomra, a kiűzetés után. Szállodai szobája magányában vetett szá! — Nagyon sürgős? — kérdezte másnap Ottó Gyulától, aki felhívta, hogy beszélni szeretne vele. — Tudniillik ... Milyen nap is van ma ? Csütörtök . .. Délelőtt látogatás a budai Várban ... Ebéd Tótfalun a Pokol csárdában, hangzatos név, olcsó árak, a benzin nem számit, az ő kocsijukon megyünk oda ... Fekete a Silvanus teraszán ... Nem sorolom tovább. Megfelel, ha délelőtt felugróm hozzád? — Állok rendelkezésedre, Gyuszikám — toppant be a laboratóriumba Ottó, elegánsan, napsütötten, derűsen —, egy álló óráig a tied vagyok, sőt két óra hosszat, ha parancsolod. — No, hát annyi időre nincs szükség — tárta szét a karját Gyula, már az irodai szobában, kezében palack whisky és pohár. — Remélem, reprezentációs? Jobban esik, ha az állam vendége vagyok. Tudod, hogy oldottam meg a programot? Müncheni barátaink, mint amolyan alapos németek, mindenbe bele akarnak kóstolni. Gondoltam, a budai Vár megtekintésekor engem nélkülözhetnek. Egyik unokatestvérem felesége művészettörténész, megfőztem, hogy segítsen Mírának a kalauzolásban. Szervezés dolga minden. Egy presszóban beszéltem meg velük találkát, mert az ebédről nem akarok lemaradni. Gyula halkan beszélt, Ottó felváltva bólogatott és szürcsölt a poharából. — Hol itt a probléma, Gyuszikám? Hüttlerék visszautaznak Münchenbe, hogy a gyárukat igazgassák, mi meg tovább gondozzuk a drága Ciska mamát Dömösön, ahogy vállaltuk, egész nyáron át. Ingrid és Erik, a német barátaink szeptemberben jönnek, őket Pesten szállásoljuk el, hogy Franciskát semmiképpen ne háborgassuk. Ismét kiküldjük melléje Edinát a férjével. Utazz csak nyugodtan. Semmi gondod ne legyen, Benkő is erre biztatott. Nem? Látogatásai folyamán óvatosan hozzálátott, hogy előkészítse Franciskát. Előbb csak mint bizonytalan lehetőségről beszélt az amerikai útról, utóbb mint tényről. — Mit mondasz? — kapta föl a fejét az öregasszony. — Azt, anyuka, hogy csütörtökön elrepülök Amerikába. — Ezt nem mondhatod komolyan. Látszott, hogy a közlés most hatolt a tudatába, az előkészítés tehát nem járt a várt eredménnyel. Franciskát szinte megbénította a csodálkozás: — Az én fiam Amerikában? — Olyan messzi utazol tőlem ? — folytatta egy másodperccel később. — De ugye, viszszajössz? Aggodalma hirtelen támadt, s ugyanolyan gyorsan eloszlott a megnyugtató válaszra. — Akkor csak menj, szivem. De még látlak? — A gép délután indul, csütörtök délelőtt kijövök. Megvoltak a repülőjegyek meg a devizák, a tapasztaltabb utazóktól kapott jó tanácsok, a bőröndjét Elli csomagolta be. Elbúcsúzott az intézetben, hogy másnap már nem megy be. A lépcsöházban elfogta egy kollégája, már kapatosán, a névnapját ünnepelte, s mindenáron azt akarta, hogy Gyula is igyék az egészségére. Ellivel akarta tölteni az utolsó otthoni éjszakát. — Randevúm van — hárította el az erőszakoskodót, amilyen nyersen csak tudta. Elli nála aludt ezen az éjjel, reggel bevitte az intézetbe. — Szépen gondolj rám — búcsúzott az asszony, mielőtt belépett a kapun, még intett, ujjai lebegtek a levegőben. Gyulának összeszorult a szíve, össze a gyomra, már minden idegében tombolt a gyakorlatlan utazók hideglelése. A vezetés lefoglalta, aztán hogy kiért az országúira. ben, napsütötten. Leginkább a tekintete emlékeztetett az anyjára, a benne megülő közöny valahogyan a fényét vette fiatalsága ragyogásának. — Hát te hogy kerülsz ide. Muci? Legalább két éve nem találkoztam itt veled. — Parlagon heverek, Gyula bácsi — mondta hamiskás fintorral —, Bélát behívták katonának. Itt könnyebb elviselni a magányt. És könnyebb unatkozni. — Te unatkozol velem? — szólt közbe az öregasszony. — Ezt most hallom először. Azt hittem, jól megvagyunk egymással. — Én nagyon szeretem nanókát, de a vőlegényemet mégsem pótolja. — Az más, ha így értetted. Nemsokára megérkezett Míra és Ottó, vállukon fürdőköpeny, arcukon a nap heve. — Mehetsz, Muci — biztatta Ottó a lányt; ment magától, nem szorult sürgetésre. Nem szándékosan csinálta, de ahogy lefelé tartott, súlyos sonkái rezegtek. — Figyelemre méltó — kacsintott rá Ottó a sógorára. Mialatt Míra kávét főzött, az új sógor beszámolt Franciska állapotáról. Büszkén hangoztatta, hogy semmit nem romlott, inkább javult, bár az éjszakák nem múlnak mindig csendesen. Egyébként jóízűen eszik, ha lement a nap, sétál egy negyedórát, persze, valamelyikük elkíséri. Nem hagyják egyetlen másodpercre sem magára. — Láthatod — fejezte be az előadást —, semmivel sem maradunk el mögötted. Mira közben megérkezett a kávéval, s a csészéket töltögette, sejtelmes mosoly az arcán. Miután felhajtotta a feketét. Gyula felállott, hogy elbúcsúzzon. Franciska ragaszkodott hozzá, hogy a kocsiig elkísérje a fiát. Könnyen mozgott, hisz szinte súlytalan volt, óvatosságból azonban megkapaszkodott a fia karjában. — Egy hónapig nem látlak — sóhajtott föl, mot első ízben azzal, hogy valójában fukar kézzel mérte a fiúi szeretetet. Behúzódott a tudomány és az agglegénység csigaházába. Amíg Franciska jó karban volt, ritkán találkoztak, néha két hét is eltelt anélkül, hogy telefonon felhívta volna. Óriási a távolság, lassú a posta, természetesnek vette, hogy egyhamar nem kap hirt hazulról. A második hét után egyre nyugtalanabb lett a néger portás egyhangún ismétlődő közlésére. No letter today. Sorry. Megfoghatatlan, hogy miért nem írnak. Ez a körülmény visszaterelte gondolatait az előbbi mederbe. Edinát megtörték az anyagi gondok. Míra viszont sorozatos házasságainak terhét mindig Franciskára hárította. 'Segíteni tulajdonképpen neki lett volna kötelessége. Itt, a New York-i őrült szédületben fogamzott meg benne az elhatározás, hogy édesanyját magához veszi. Ilyesmi eddig meg sem fordult az agyában, fogalma sem volt róla, mit jelent együtt élni valakivel. Szándékosan vásárolt minilakást, hogy megóvja függetlenségét, elkerülje a házasságot. Valójában tágasságra, levegőre, mozgási szabadságra vágyott, nem szobákra, hanem termekre. Úgy döntött, hogy lakást cserél, ha kell, a kocsiját is eladja. Hiszen a próbát kiállotta, betegápolóvá nevelődött, és ha Franciska állapota ismét súlyosra fordulna, Juliskára bátran támaszkodhat. Szegény Franciska úgy megy egyik gyerekétől a másikhoz, mint Lear király. Ez az életmód nemhogy egy öregasszonyt, egy ereje teljében levő férfit is kimerítene. Mihelyt hazaérkezik, azonnal felhívja a nénjeit, és közli velük elhatározását, hogy ezzel mintegy kész helyzet elé állítsa önmagát, s meg se fordulhasson fejében a visszakozás gondolata. Ez az elhatározás megnyugtatta. Úgy érezte, minden rendben van. (.folytatjuk)