Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-22 / 39. szám
nem tehet eleget gyermekének érzelmi egyensúlyáért. És itt vetik be magukat az édesapák, mégha tudják is, hogy az anyai szeretet, az anya érzelemvilágának sugárzása pótolhatatlan. Már amelyik apa beveti magát, természetesen. Én sem vagyok híve annak, hogy az apa anyaszerepet játsszon a családban, mert meggyőződésem, hogy az apa feladata inkább a gyermek tudati világának az építése és testi képességeinek fejlesztése. Itt van például a mese. Nem biztos, hogy férfifeladat, én mégis felvállalom, mert pedagógus feleségemnek estefelé ezer más, halaszthatatlan dolga van: mosás, főzés, előkészület-írás stb. Ilyenkor én mesélek, amit különösen Attila imád. Háromféle mesét szoktam mondani. Az egyik: népmesék, történetek; a másik: saját, kitalált történeteim; a harmadik: viccek, de úgy is mondhatnám, miniszinjátékok, ezeket ugyanis sokat improvizálok, mert hát két korosztálynak mesélek egyszerre, s néhány fogalmat egyszerűbbel kell helyettesítenem, hogy a srác is „tudja fogni" a dolgokat. Ezek a mesélések természetesen gyermekeim fogalomkörét is gazdagítják. A szórögzítés legjobb formájának azonban az akciót, a mozgást tartom, amikor megelevenedjjak a tárgyak is. Ha nincs ilyen közös cselekvés, ha lerázom a gyereket, ha egyedül marad, akár a legdrágább játékkal, nemcsak nyelvi, hanem érzelmi világa is szegényebb marad. Hogyne lenne lelkiismeretfurdalásom akkor is, amikor fél hétkor próbára indulok, s a fiam azt mondja: „Apu, már megint elmégy?"! El. Mert mennem kell. Persze, akkor sem marad egyedül, hisz ott a testvére, vagy Marica. De ha olykor mégis, egy-egy órára, az sem baj, hiszen egyedüllétre is szüksége van az embernek. Lemondhatnék a rendecselekvésnek valamennyi formáját műveljük, éljük, bizonyítandó, mi is itt vagyunk, itt élünk. Azért is rendezek, hogy sugalljam, nem szabad lehetőségeinken alul cselekednünk, amelyeket közben bővítenünk kell, aktív jelenléttel a kulturális-művészeti szférában is. Elmondanám még, hogy amikor hangsúlyozom, mennyire fontos számomra a családom, a lányom és a fiam, mennyire természetes számomra, hogy magyar iskolába járnak, ezzel együtt és éppen miattuk fontos nekem az is, hogy színházat csinálok. Örökre meghatározó élmény, egyben példa számomra, amikor apám kirúgott egy illetőt, aki megpróbálta lefizetni őt, a hnbelnököt. Jó érzés volt tapasztalni ugyanakkor a feléje irányuló szeretetet és tiszteletet, amiként fontos volt az is nekem, hogy amikor ö beszélt, mindenki figyelt, mit mond. Hazudnék, ha tagadnám, hogy fölmerült benvagyok gyermekeimmel, hisz a holnapi életük minőségét meghatározó korban vannak éppen, a másik ok munkahelyi. Az Új Szó kulturális rovatában úgy alakultak a dolgok számomra az utóbbi években, hogy többet kell szerkesztenem; mások kéziratait gondozom, jóllehet, fő feladatomnak és örökké szeretett hivatásomnak az újságírást tartom. Bízom abban, hogy hamarosan jön egy, a hetvenes évekhez hasonló időszak pályámon, amikor újra többet lehetek a magyarlakta tájegységekben, amelyekről, sajnos, nagyon keveset tudunk. Múltjáról és jelenéről egyaránt. És ezzel publicisztikánkat, egyúttal önmagamat is minősítem. Publicisztikai irodalmunk, beleértve az ebben a műfajban megjelent köteteket is, egészében véve még mindig kezdetleges. Az erdélyi Beke György egyedül megcsinálta, amire honi sajtónk negyven év alatt nem volt képes. Őszintén, nyíltan és hullámhosszon valóságosan előadom. Mozgok, ugrálok, megjelenítek tárgyat, figurát; ha valaki látna, azt hinné, bolond vagyok. Ezek főként abszurd és groteszk tréfák, s talán mondanom sem kell, gyermekeim imádják őket. Sőt, szereplőivé válnak. Ezt rendkívül őszintén kell csinálni. Ha nem vagy ott, és a gyerek észreveszi, hogy nem élvezed a dolgot, csak pózolsz, akkor fabatkát sem ér. Persze, olvasok is mesét, de itt szintén zésről, ha úgy látnám, hogy a család, a gyermekek rovására megy; könnyen lemondhatnék, hiszen erre magam köteleztem magam. De bízom abban, hogy a gyermekeim érzik ennek közösségi jelentőségét, s idővel majd azt is fölfogják, hogy erkölcsi kötelességemnek és belső ügyemnek tartom, hogy ezért a nemzetiségért ebben a formában is dolgozzak. Rendkívül fontos, hogy a közösségi-művészeti nem a kérdés, nem lenne-e hasznosabb egy-egy színdarab rendezése helyett megírni öt-hat jó cikket, amely az egész nemzetiséghez szól. Arról már nem is beszélek, hogy az anyagi haszonnal is járna. Nekem természetes, hogy a csoporttal vagyok. Szóvá tették már, az utóbbi időben kevesebbet publikálok, mint a hetvenes években. Ennek azonban nem a Poloska színpad az oka. Az egyik az, hogy többet magas irodalmi igénnyel kellene feltérképezni a csehszlovákiai magyar valóságot, minden vonatkozásban. Beke az egyik példaképem. Valahol bennem élt: követni öt, úgy cselekedni újságíróként, ahogy ö. Meg is kezdtem, úgy érzem, van néhány olyan riportom, amelyben ott vannak a nyomai a Beke György-i valóságlátásnak és -ábrázolásnak, dehát nem folytathattam. Évek óta félkész állapotban van a kötetem, a címe már meglenne: Messze van Helgoland. Mintegy hetven gépelt oldalnyi tárca, írói jegyzet, karcolat, amelyet ki kellene egészítenem. De valahogy a mindennapok elvisznek mellöle, itt-ott jut eszembe csak. Ebben persze az is közrejátszik, hogy nem vagyok egy módszeresen, tudatosan építkező természet. Sok minden érdekel, sok mindenben találok élményt. Így akarva- akaratlanul sok „világba" viszem magammal gyermekeimet is. Holnap dől el, jól cselekedtem-e vagy sem ... Hisz ők maguk is egy-egy külön világ, s rajtam, rajtunk kívül is annyi más hatás éri őket. SZIGETI LÁSZLÓ HRAPKA TIBOR felvételei Kihez forduljunk ? A. P. bratislavai olvasónk örökösödési ügyben kér felvilágosítást. Férjének három gyermeke volt az első házasságából, akiket olvasónk nevelt fel. Nekik együtt egy fiuk volt, aki meghalt, és hat gyermeket hagyott hátra. Férje a szüleitől egy kis telket örökölt, amit 1973-ban kisajátítottak, de a kisajátítási árat akkor nem kapták meg. Férje 1983-ban meghalt, s most a hagyatékában a 3 100 koronát kitevő kisajátítási vételár kerül felosztásra az örökösök közt. Olvasónk azt kérdezi, hogy nem őt illeti-e meg a pénz fele, s kell-e ebből a gyermekeknek (unokáknak) is kapniuk. Minthogy olvasónk férje a kérdéses telket a szüleitől örökölte, ez kizárólag az ö tulajdonát képezte, s nem vált a házastársak közös tulajdonává. Ezért a telekért járó kisajátítási vételár is csak olvasónk férjét illette, s halála után a hagyaték tárgyát képezi, s a törvényes örökösei közt kerül felosztásra. A törvényes örökösök körébe tar; tozik: az özvegy s az elhunyt leszármazottai — gyermekei, akik egymás közt egyenlő arányban örökölnek. * Az özvegy ugyanis szintén egy gyerekrészt örököl. A korábban elhunyt gyermek örökrészébe ennek gyermekei (tehát az örökhagyó unokái) lépnek, akik ezt az örökrészt szintén egymás közt egyenlő arányban öröklik. A fentiek szerint tehát az elhunyt férj örökségét az egész 3 100 koronát kitevő kisajátítási vételár képezi, amiből az özvegy és a négy gyermek (az örökhagyó első házasságából származó három gyermek és az olvasónkkal közös gyermekük) 1/5—1/5 részt örökölnek, illetve az elhunyt közös fiuk örökrészét ennek 6 gyermeke örökli (tehát mindegyik az örökség 1/30 részét). Olvasónknak csak akkor lenne a fele ingatlanért járó kisajátítási vételárra igénye a saját jogán, ha a telket a férjével közösen szerezték (vették) volna. A házassági vagyonközösség tárgyát ugyanis csak azok a vagyontárgyak képezik, amelyeket a házastársak a házasság tartama alatt közösen szereztek (vettek), de nem tartozik e vagyon körébe az, amit valamelyikük örökség vagy ajándék útján szerzett. Ez csak az ö külön tulajdonát képezi. Ebben az esetben a férje utáni hagyatékot csak az ingatlan kisajátítási vételárának a fele képezné, s ezt örökölnék a törvényes örökösök egymás közt egyenlő arányban, amint ezt fentebb megírtuk. Dr. BERTHA GÉZA Kérjük „Egy losonci gyár dolgozója" jeligéjű olvasónkat, írja meg nevét és pontos címét, hogy utánanézhessünk a levelében leírt ügynek. / (nőn)
