Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-15 / 38. szám
BESZÉLGETÉS PETRÉCS ANNÁVAL, A MATESZ SZÍNÉSZNŐJÉVEL PETRÉCS ANNA, a Matesz komáromi (Komárno) társulatának színésznője huszonhárom éve került a színházhoz, közgazdasági érettségivel. Azóta egyszer, a hetvenes évek végén hasznosíthatta közgazdasági ismereteit, amikor két évre megvált a színpadtól és hivatalban dolgozott. ^ — Akkor tudtam meg, mi az adminisztrációs munka. Pokol. Mezőgazdasági felvásárló üzemben dolgoztam, és hihetetlenül lerobbantam. Megkezdődött a tánc a semmivel, az ismétlődésekkel, a reménytelenséggel. Mint egy meghibásodott tévé, hol kép-, hol hangzavarban voltam. Az egész élet volt a tét, milyensége és minősége, így nem csoda, hogy orvosom kijelentette: egyetlen mentségem van, a színház. Hát visszajöttem. — Nyilván hasonló sikerek reményében, mint amilyenek pályája első évtizedében övezték. 1964-ben berobbant színházi életünkbe, nemcsak a közönségnek, a kritikának is üdvöskéje volt. — Az emlékek nem nyújtottak védelmet, dehogy. Jelenidejü ember vagyok, színészként mi más lehetnék? Képtelen vagyok a múltból élni. Abból táplálkozni mégis csak balgaság, hogy a kezdet kezdetekor — pontosabban a szülésig — a kritika és a néző egyformán szeretett. Soha nem készítettem mérleget, mert az az öregedés legbiztosabb jele, mégis ki kell mondanom, ma már tudom, miért volt ez így. Akik szerettek, rajtam keresztül a szerephez kötődtek, nem a színészhez. A szerepet, s nem a belé fektetett munkát látták. Csakhogy ragaszkodásuk sokáig megtévesztett. Azt hittem, remek színésznő vagyok, holott az elismerések nem a munkámnak, hanem a szerepeknek szóltak. Ezen a területen ugyanis a néző lelke mélyén nincsenek merev válaszfalak. — Vagyis azt állítja, hogy éretlen színésznőként voltak nagyobb sikerei. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy a jó szerep kész siker, és közönségünkről, mi több, akkori kritikánkról is elárul egyet s mást. Hiszen most, amikorra beért... — Ne haragudjon, ez találó szó, ez a beért. Mert úgy érzem, a színész olyan, mint a bor. Amikor még must, kellemes, édes, mindenki szereti, reménykedik benne. Aztán ihatatlan, pocsék. Ám ha ezen túljut; abba az időszakba kerül, amikor már nemes borként fogyasztható. És ha kell, édes; ha kell, száraz, fanyar... — S hogy minderre rádöbbenjen, hogy mindezt végigélje, ahhoz az anyaszerepet is vállalnia kellett. 1974-ben szülte Henrichet. — Más utakon, de mindenképpen eljutottam volna eddig a felismerésig akkor is, ha nem szülök, de tény, hogy a szülés sodort ki a tinédzser-, mondhatni gyermekszerepek védettségéből, naiv ihletettségü világából. Csakhogy bizonytalan talajra kerültem. Évekig nem találtam magam, s bár szülés után egy évvel a Thália Színpadon újra bemutatkoztam, éreztem, hogy nem megy. Hazajöttem, ami nem is volt megerőltető, mert várt Henrich. Közrejátszott az is, hogy nem tudtam ugyanolyan arányban eleget tenni az anya- és a müvészszerepnek. Egy időre meg is nyugodtam, hogy Henrich miatt elhagytam a színpadot, mondván, első a gyermek, a többi csak kibeszélés, álarc, póz. Ma már kétszeresen tudom, hogy az az idézöjeles „művész", legyen színésznő, vagy bármi más, aki a gyermeknevelés elé „a szent művészetet", meg „az önmegvalósítást" helyezi, az önmagát csapja be azzal, hogy ő anya. Nem anya, csak játssza, hogy az. — Mindez 1978-ban történt. Emlékszem, akkor sokan meglepődtek váratlan visszavonulásán, suttogtak, találgattak. Ngm volt más választása? — Nem volt más, hívott a gyermek. Ráadásul, mint jeleztem, elbizonytalanodtam, nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy kinőttem a kamaszszerepekből. Henrich eleinte mindent pótolt. Remek hónapokat, éveket töltöttünk együtt. Az idő távlatából bátran kijelenthetem, pótolhatatlanokat. Nagyon mély kapcsolat alakult ki köztünk, ma is barátok vagyunk. Aztán hát munkát kellet vállalnom, és beütött a csőd. — Madam Crisbay. Mit mond ez a név? — Juj, az újrakezdést! Ezt a szerepet játszottam 1981-ben a Szent Péter esernyőjében! Micsoda kellemes érzés: ott a szerep nem fordult önmaga ellen. Teljesen új, más énemet hozta felszínre. Örömmel nyugtáztam azt, amitől évekkel ezelőtt még féltem volna: hogy már régi magamtól is különbözők annyira, mint másoktól. — Ez miben mutatkozott meg? — Például a szerep megközelítésében. — Ahhoz, hogy valaki érett színésznőként sikereket arasson, nélkülözhetetlenek a jó darabok és a még jobban megírt szerepek. — Hát igen. Talán a sok közepes darab az oka, hogy egyre több szépasszony-szerepet ruháztak rám, amelyekről pedig megvan az ironikus véleményem. Viszolygok tőlük, de azért igyekszem tisztességgel megcsinálni őket, mert már tudom, a színház hiába kollektív műfaj, egyedül magamban bízhatok. Szerencsére, az utóbbi időben egyre több karakterszerepet is kapok, és reménykedem, hogy a jövőben is akad majd néhány. Az eddigieket azzal zárnám, hogy reménykedem. Remélem, van még annyi időm, hogy bebizonyítsam: vagyok olyan jó színésznő, mint amilyennek pályám első évtizedében minősítettek. — Nemcsak a színpadon, a közéletben is tevékeny. Elnöke a társulat szakszervezeti bizottságának. Egyedül magamban bízhatok Ezután a rám bízott figuráknak próbáltam megtalálni igazi énjüket. Nemcsak az okozat, az ok is érdekelt, vagyis nemcsak az, hogy milyen a rám bízott figura, hanem, hogy miért olyan. És egyszercsak ráéreztem az úgynevezett kevésbé szimpatikus figurákra, a gonoszok, a rosszak igazságaira is, és igyekeztem tisztelni, megérteni őket. Valahogy a mélyre csúszott egzisztencia is érték lett számomra, ember, akinek sokkal értékesebbek a boldogság percei, mint a gondtalanoknak. Ehhez persze saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy az emberben felgyülemlett és elfojtott agresszivitás, a jogos és jogtalan indulatok, feszültségek a lehető legtermészetesebb módon vezetnek a tenniakarás testetlen vágyáig, az önfeladásig, a bezárkózásig. Elkomorulásom idején a közönytől a sajnálkozó és kételkedő pillantásokig, sok minden kisért. Aztán hát a Madammal újrakezdtem, és igazából akkor döbbentem rá, milyen irtózatosan nehéz munka a színészet. — A szakszervezeti elnök igazi villámhárító szerepkör, senkitől sem irigylem. Föntről is, alulról is be-becsapnak a villámok, s az elnöknek nemcsak hogy földelnie kell, de megoldást is kell találnia a problémákra. — Mint szakszervezeti elnök, hogyan értékeli az új színházépületet. Mi az, ami tetszik, mi az ami kevésbé, hiszen már van némi tapasztalatuk? — Ha már kérdezte, a problémákkal kezdem, amelyek elsősorban abból adódnak, hogy az épületben albérlők vagyunk. Néhány példát: megtörtént, hogy a próbát abba kellett hagyni, mert más akció volt soron. Vagy: főpróba alatt a másik helyiségben táncosok ropták a táncot. Sorolhatnám, de a lényeg az, hogy csak akkor használhatjuk az épületet, ha a tulajdonos, a Városi Művelődési Ház személyzete ügyeletet tart. Nekünk is van teljes technikai gárdánk, a szinpadmestertől a világítóig, de ők csak a gazdák felügyelete mellett használhatják a gépeket, berendezéseket. Olyanról nem is álmodhatunk, hogy a havi harmonogramban megadott időponton kívül máskor is próbáljunk, pedig nemcsak hogy a beugró próbákat nem lehet előre látni, de azt sem, melyik darabhoz fog kelleni plusz próba. Egy hónappal előre kell leadnunk, hogy a mi műszaki személyzetünk mikor igényli az ő műszaki személyzetüket, mikor van szükségünk színpadra. Sorolhatnám az apróbb ellentmondásokat, de mind csak illusztrálása lenne annak, hogy nem mi gazdálkodunk az épülettel. És most a pozitívumok, mert azok is vannak. Csodás, kétszemélyes öltözők, zuhanyozók, remek berendezés, jó színpad, kulturált nézőtér stb., stb., stb. És van egy klubunk is, de nem használjuk, mert nem érezzük magunkat igazán otthon benne. Pedig a színház otthonjellegét éppen a szinészbüfével ellátott klub garantálhatja, ahogy a többi színháznál. Mi mintha órára dolgoznánk, s amikor kettőkor letelik a próba, jön a lyukasztás. Nagyon kellene saját klub, ahová bármikor bemehetnénk, ahol megbeszélhetnénk a dolgainkat. — Az apró-cseprő mindennapi gondokat, mint egykor, a színház Fucík utcai épületében .. . — Úgy van. Ahová még a színészek gyerekei is örömmel bejártak. Én is örülnék, ha Henrich néha meg-megállhatna egy üdítőre, komoly párbeszédre. Mert néha még gyermek, néha azonban kimondottan felnőtt. És szereti a közösséget. Nem én neveltem erre. én nem akartam soha nevelni. Legfeljebb itt-ott. Mert a vele töltött rengeteg idő azt is megtaníttatta velem, hogy nem szóval kell nevelni a gyereket, hanem vele együtt kell csinálni a dolgokat. Az anya feladata az, hogy a közös foglalkozáshoz megtalálja az utat. Akárcsak a színházban, ahol a kolléga ne maradjon kolléga, hanem nőjön partnerré S én vele. Mégha tudjuk is, mint minden ember, végső soron a színész is magára van utalva. — Köszönöm a beszélgetést. SZIGETI LÁSZLÓ HRAPKA TIBOR felvételei (nő 17)
