Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-08 / 37. szám
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL 24. Eleinte amiatt szorongott, nem tesz-e kárt magában édesanyja. Ezen az éjjelen azonban nem mozdult. Ekkor meg emiatt fogta el az aggodalom, .és ezt az orvos sem tudta eloszlatni, hiába bizonygatta, hogy egyik pillanatról a másikra felocsúdhat eszméletlenségéből. Harmadnapra csakugyan magához tért, és ettől kezdve rohamosan javult az állapota. az unokák. Olykor annyian zsúfolódtak össze a parányi lakásban, hogy mozdulni is alig lehetett. Mindenki ült, tehetetlenül, mintha a székéhez enyvezték volna. Gyula pincérkedett, s teljesítette a kívánságokat a pohár víztől a pohár whiskyig. Gábor a válság idején naponkint kétszer is benézett. Olyankor elhalkult a zsivaj. — Maga mit keres itt? — kérdezte tőle Franciska azzal a tréfásan-kacéran-kötekedőn sugárzó mosollyal, amelynek senki nem Az öregasszony a táskája után nyúlt, a termetéhez képest aránytalanul nagy, degeszre tömött táska után. Ebben őrizte, egyéb kincsei mellett, a gyerekeitől kapott képes levelezőlapokat. Mint a jósnő a kártyákat, kiterítette őket maga elé. Az utolsókat Míráék küldték Rotterdamból, Amszterdamból, Milánóból, Torinóból. — Ha Mirácskáék kaptak penziót, miért ne kaphatnánk mi is? — Nagyon örülök, hogy szegény Mírácska Még két nap, s egy derűs május eleji délelőttön Franciska és Gyula útra kelt a Balatonra. Útközben megállották egy autóscsárdában, részint, nehogy Franciskára útközben jöjjön rá a pisilhetnék, részint, hogy valamit igyanak és egyenek. Tágas, fürdőszobás, földszinti szobát kaptak az üdülőben, a franciaablak a parkra nyílt, a reggelit behozták, a beutaltak többsége kedvesen fogadta Franciskát. Akadt, aki meghívta feketére, elszívott vele egy <$^R c% A T@ S cE T T cE‘F<i Juliska barna szemű volt, Marika kék szemű, Juliska tartózkodó. Marika túláradó, közvetlen, sírásra, kacagásra egyformán kész. Valósággal beleszeretett Franciskába, a lábához ült, úgy becézgette, mint a gyerekét: — Csillagom, virágom... — mondta, és hol a kezét, hol az arcát simogatta meg. — Ne bolondozzon már — tiltakozott az öregasszony, akinek tetszett is ez a túlzott gondoskodás, ugyanakkor azonban szokatlan volt, s bajosan összeegyeztethető érzelmi szemérmességével. Együtt kávéztak, együtt cigarettáztak a balkonon, és együtt várták Gyula érkezését. Karlengetéssel fogadták. Ideje java részét az Intézetben töltötte, részint a maga munkáját végezte, részint a megbízója számlájára dolgozott. Este hat óra körül érkezett haza, s többnyire ugyanaz fogadta, operettek édeskés muzsikája, teljes hangerővel, minthogy Franciska hallása megromlott, ami helyet a zene hagyott a parányi lakásban, azt elfoglalta a két óriásnö. Egyik egyik, másik a másik sarokban, mindkettőjük arca tündökölt, büszkék voltak az eredményre, büszkék arra, hogy Franciska ismét fürgén jött-ment, ismét tréfálkozott, sőt zsörtölődött, ami a gyógyulás csalhatatlan tünetének számított. Egymás szájából vették ki a szót, miközben elbeszélték, mi minden történt a nap folyamán, milyen jó mondásai voltak Franciskának. A fürdőszobában napról napra ismétlődött ugyanaz a jelenet. Ahogy sora jött, Juliska vagy Mariska vitte be, hogy megfürdesse. A kádba a habos fürdővíz, Franciska hálóingben, köntösben, a soros fürdető felé fordult, és barátságosan, de határozottan felszóllította: — Maga menjen ki. Néhány perc múlva kiszólt, ezúttal szerényen, halkan, szinte alázatosan: — Juliska (vagy Mariska), jöjjön be. — A drága! — lelkendezett Marika. — Egyem a lelkét, mindig maga akar fürödni, aztán mégsem mer belépni a kádba. Fél, hogy elcsúszik. Elvben a két asszony félnaponkint váltotta egymást, egyikük sem állotta meg viszont, hogy ne maradjon még egy-két órát a váltás megérkezése után. Hogy édesanyja ideje változatosabban teljék. Gyula idönkint meghívta Erzsókot vagy mást a régi barátnők közül, idönkint betoppant Edina a férjével, ök mindig előre jelezték látogatásukat, nem úgy bírt ellenállni. — Ebben a házban nincs beteg. — Én nem gyógyítani, hánem flörtölni jöttem — vette a lapot az orvos. — Csak nem velem? — Tegnap is flörtöltünk. Tán elfelejtette? Franciska megvonta a vállát: — Valami rémlik. — És mondja, Gábor — folytatta rövid szünet után —, hány évesnek néz maga engem ? Gábor már tapasztalta, hogy ha tíz esztendővel mond kevesebbet, sérti Franciska hiúságát: — Ötvennek — vágta rá szemrebbenés nélkül. — Az nem kor — jegyezte meg Franciska, majd hozzáfűzte —, na, annál azért egy kicsit idősebb vagyok. Bármily változatosan teltek órái, Franciska reggeltől estig a fiát várta. — Aztán nehogy későn gyere haza — intette reggel. Délután szemrehányón támadt rá: — Nem tudom, mit tudsz annyi ideig csinálni abban a hivatalban. — Pagonyinak dolgozom — válaszolt a kérdésre —, annak a mérnöknek, akinek édesanyját anyuka jól ismeri. — Van neked állásod. Nem szorulsz te Pagonyira. — Sok a kiadásom, anyuka. Azt a pénzt, amit Juliskának, Mariskána, Erzsóknak fizetek, meg is kell keresni. — Te Erzsóknak fizetsz? Ö pénzért jár ide? — Nem, nem — tiltakozott Gyula ijedten —, pénzt nem adok neki, csak ajándékokat, viszonzásképpen. Meg, ugye, meghívom ebédre, vacsorára, az is pénzbe kerül... — Én azt hittem ... Franciskát nem volt könnyű leszerelni, még hosszú ideig számoltatta a fiát. Végül elkomorodott, s mielőtt megszólalt, maga elé nézett: — Tudom, sok pénzedbe kerülök. De mit csináljak, ha nekem nincs pénzem? — Semmit, anyuka. Csak ne haragudjék, ha későn jövök haza. Olyankor pénzt keresek. El akarom vinni anyukát nyaralni, arra is pénz kell. A kissé hályogos szemek fölcsillantak: — A jugoszláv tengerpartra? Tudod, hogy oda vágyom ... — Attól függ, lesz-e hely a penzióban. utazik. Olyan nehéz élete volt — folytatta egy perccel később. Még egy hót, s már egyáltalán nem látszott valószínűtlennek, hogy Franciskát csakugyan elvigye nyaralni. Valószínűtlen gyorsasággal regenerálódott, és mint annak idején a kórházban, maga vette kézbe kezelése irányítását. Először a balkonon meg a lakásban sétált, csakhamar követelte, hogy vigyék le a kertbe. Majd az utcára. Hol Juliska, hol Mariska kísérte el. A játszótéren üldögéltek, szűrt fényben, fa alatti pádon. Előttük, mint a színpad: hinták, libikókák, különféle létraszerü szerkezetek, melyeken a gyerekek mászni tanultak, s valahányszor elértek egy vagy más fokot, hangos kiáltással hívták szüleiket, hogy részt vegyenek győzelmükben. Ezzel a látvánnyal Franciska sosem tudott betelni, a gyerekek nyüzsgő élete, kiáltozása elfeledtette minden gondját, a testét gyötrő fájdalmakat: — Milyen édesek, milyen drágák! Csak néha komorult el az arca: — Szülik, szülik a sok gyereket, és nem tudják... A mondatot sohasem fejezte be. Ilyenkor nem a gyerekeket, hanem a durva szemcsés homokot nézte, a földet, amelyből vétetett. Bár rohamos javulása ellentmondott a zárójelentés borúlátó megállapításainak. Gyula nem mert egymaga dönteni. Előbb édesanyjától tudakolta, hajlandó lenne-e repülőbe ülni. — Veled igen. Uzoni azonban inkább valamelyik hazai akadémiai üdülőt ajánlotta, ahol kéznél az orvos, s végső veszély esetén kórházba szállíthatja. Jugoszláviában viszont... A megokolást, hogy a jugoszláviai út, mivel a szállodák zsúfoltak és nincsen hely, jövőre marad, az idén a Balaton mellé mennek, Franciska zúgolódás nélkül elfogadta. Az öröm, hogy édesanyja kedvére tehet, minden gondolatát elfoglalta, annyira, hogy meg sem rezzent nénje levlapjától, amelyen közölte, hogy „Oti fontos üzleti ügyei következtében a megbeszélt időre nem tudnak hazajönni", holott egyébként mindig feldühítette Míra megbízhatatlansága. A kérdéses lap Rómából érkezett, a következő Nápolyból, újabb hivatkozással Oti halaszthatatlanul fontos ügyeire, melyeknek „végeztével természetesen eleget tesznek vállalt kötelezettségeiknek". cigarettát, vagy melléje ült a padra, hogy a park fáiban vele gyönyörködjék. Gyula néha meghívta borozni a rokonszenvesebb beutaltakat, a szobájuk előtti vasasztal mellé ültek. Ahogy egyre több bor fogyott, úgy emelkedett a hangulat. Sztorik, viccek hangzottak el. nyomukban vastag hullámban áradt a kacagás. Franciska ritkán értette, miről van szó, nagyothallott, mindazonáltal együtt kacagott a többiekkel, sugárzón, boldogan. Mihelyt maga maradt, elfogta a nyugtalanság. Ebéd után két órát fekve kellett volna töltenie, így rendelkeztek az orvosok. Ezt a két órát szándékozott Gyula pihenésre fordítani. — Anyuka — járult elébe, akárcsak kisgyerek korában —, szeretnék elkéredzkedni. — Hova, szivem? — Amíg anyuka pihen, elmegyek egy kicsit. De csak ha megígéri, hogy nem mozdul ki a szobából. ' — Menj csak, szívem. Szelíden és álmosan adta beleegyezését. Gyula pedig kihajtott a strandra, úszott a Balatonban, napozott, két óra múlva hazatért, de édesanyját nem találta a szobában. Megint útnak indította a kifürkészhetetlen parancs. Mint utóbb kiderült, négy-öt szobába benyitott, néhány embert felriasztott délutáni sziesztájából, mig végre egy vállalkozó szellemű asszony vissza nem kalauzolta a szobájába. — Hát te hol voltál? — kérdezte szemrehányóan. Izgalmában enyhén reszketett, homlokát parányi, cseppekben kiverte az izzadság. — Ahogy megbeszéltük, anyuka ... Még egy próbát tett, minthogy az is balul végződött, más megoldást keresett. Felismerte a tünetet, a kéregnél mélyebbre azonban nem ásott, bizonyára nem is akart. Megállapította, hogy édesanyját nem szabad egyedül hagyni, el kell foglalni, mert akkor érzi magát jól, ha történik valami körülötte. Minthogy benne magában már elapadt, maga körül akar életet. — Csak meggyógyulnék már! — sóhajtott föl olykor. Ilyenkor Gyula gépiesen megkérdezte: — És, akkor mit csinálna, anyuka? Másodpercnyi szünet, majd mindig ugyanaz a válasz: — Jönnék-mennék. (folytatjuk)
