Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-08-04 / 32. szám

oz^ilva juz.Mi1- fametszete

GABRIELLA

Vajkai Miklós

Gabriella hiányát elnyomták a poros hétköznapok. Hát visszalopta magát oda. hová Bhorn nem érhetett el. Korábban linglitanglizások. árgus közelítések, tagadások. Kettős gyötrelem, s kettős könyöríiletlenség, mitől elhasználódottá válhattak. Pedig hajdan mennyire örültek egymásnak. Mint két kiátkozott. hajléktalan, kiknek megadott egymás szélámyékába húzódni. Később tagadni, elfogadni sem tudták egymást. A néhány esztendei közös létük így vált életbe kerülő sakkjátszmává. Ostobándi csatározások, győzködések, alantas visszavágások: annak tudatában, hogy a végérvényes vesztes iszonyatosan meglakol. Egymás felőrlésére rendezkedtek be. A pusztítás örömérzete igényükké vált. S csupán akkor, ha valamelyikük könyörületet emlegetve meghátrált, a másik szerelemmel teljes elégtételt érzett.

Kettejük közül Bhorn volt nyugodtabb. Dibdáb módon viselte Gabriella kifinomult ostromlásait. Sőt. néha humorérzékkel jelenítette meg párharcukat. Ezért meglepő, hogy egy idő után éppen a férti harcászatában mutatkoznak rövidzárlatok. Nem kellett páratlan megfigyelőkészség ahhoz, hogy Gabriella megállapítsa: Bhorn a végét játja. A nő — alacsonyka, csontsovány, sápadt teremtés — harcaik közepette szinte holdkórosként viselkedett. Most kéjérzettel kivárt Győztes volt már. Viszont nem lelt volna teljes örömet egy sápatag tucat-győzelemben. Szélsőségeset, személyéhez méltót akart. Nem sejtette, hogy sem önhibájából, sem pedig Bhorn ravaszságából, a végtiprás esélye sietősen szertefoszlik.

Nos, Gabriella visszasodródott a nemlét falai közé. Vissza a tehetetlenség honába, s az éveken ál annyi kint erőt ötletességet aktivitást csikaró párharc függőben maradt A nő életének utolsó pillanatában dühödt mosollyal nyugtázta sorsának hiábavalóságát Gabriellát befogadta a föld. Bhorn a soros föladatait végezte. Először is az elhunyt megmaradt holmiját közösítette ki: gabriellátlanítva a lakást. Cseppet sem esett kétségbe. Negyvennégy évesen csakis a gyengélkedők bizonytalanodhatnak el. SportolL Jó nevű szórakozóhelyekre járt. Alkalmi szeretőket igényelt. Ám az élet olykor megnyúlik, mint a rágógumi, és barátunk már nemigen lelt örömet az adok-veszek kapcsolatokban. Akaratlanul is Gabriellára gondolt. Kezébe ejtette sápadt félarcát.. Nem, nem szabad, hogy az elhunyt emléke lekösse. A gondolatok fonálösvényén még visszasuhanhat. . . Ám az újkori változás már elérte: vaskesztvűsen érte nyúlt, megragadta, gyömöszölte. Délelőttönként a munkájába menekült. Délutánonként mosott, takarított. S a korai lefekvések. Mióta a nő meghalt: villanyfénynél aludt. S úgy szenderedett el, hogy emlékképekkel elbarikádozta magát. Néhanapján felötlött benne egy téli epizód. Utazott, s félúton leszállt a vonatszerelvényről. A téli síkságon sem tanya, sem falu. sem város, csupán a tömpe havas fehérség. A moccanatlanul rideg sínpár, csillón, mint a késpenge. Egy örház volt ott a némaságban. Szende kert. Udvar. Az őrviskó és a sínpár közt talpig feketében mozdulatlanul — karcsú nő állt. Néma. élő felkiáltójel. Bhorn úgy érezte, hogy a legközelebbi szerelvény alá veti magát, viszont, ha a közelében marad: nem teszi meg. Mozgott, hogy kiegyensúlyozza az idegen hölgy tű-merevségét Amíg Gabriellával élt, gyakrabban eszébe jutott e mozzanat. És sokáig tartott, míg megérezte, hogy kettejük párharcának jelképeként is felfogható ... Viszont ama első időszakasz, mely Gabriellával kapcsolatos volt, különbözött a későbbi csúfondáros esztendőktől. Bhorn akkortájt Méliával élt, afféle szerződéses adok-veszek kapcsolatban. Mélia itt, Mélia ott. Mélia mindenütt: de

Bhorn Aurél hiányérzete évről évre nőtt. Mivel férfi volt, megküzdeni kívánt balszerencséjével. Egy napon az asszony faramuci levélkét nyújtott át. miközben kalandornak, liliomtiprónak bélyegezte őt. Családi torzsalkodás is származott ama küldemény miatt, melynek címzettje Gabriella volt.

„Művész úr, magam sem tudom, hogy mit írjak, hogyan teszik ezt mások, tény, hogy tizenöt éves vagyok, és akárcsak ön. én is hiszek a művészetek küldetésében, hatéves

korom óta rendszeresen alkotok." És Bhorn úr sorai. A lassan felnövő Gabriella küldeményei. Év évre rétegeződött, míg végre személyesen is találkoztak. Valahol vidéken. Elnyűtt település elnyűtt vasútállomásán. Tél volt, mozdulatlan téli reggel. A gyereklány ott állt az őrház közelségében. Az orrocskáját törölgelte. S a férfi széles hetyke mosollyal:

— Gabriella?

— Igen, én vagyok az, művész úr. ..

— Tegeződőviszonyban vagyunk ...

— Nem zavarja, hogy tegezem ... ?

— Cseppet sem. Távol áll tőlem az öregség. Mint ahogyan te sem vagy még ... nagylány ...

— Hát nem.

— Mióta levelezünk, Gab?

— Tán két éve ..,

— Tán három éve. Gab . . .

— Három éve, művész úr. ..

— És...?

— Akkor csupán tizenhárom voltam. De nem tudtam elviselni, hogy senkim sincs ... A közelemben . .. meg ... minden ...

— Nos, így történt Ettől kezdve találkozgattak. Évek múltával Gabriella a férfié lett S most néhány esztendővel a nő halála után Bhorn a pressvári Nagykönyvtár archívumában reá lelt ama — időben távoli — irományokra. melyeket hajdan Gabriella vetett papírra, és ő, a Pressvári Képeshírek szerkesztője javítgatott szolgai alázattal. Ki életünk vásznán ekkora hiányt üt: azt feltétlenül szerettük is. gondolta Bhorn. Mint oly sok élő. most ő is útra kelt, hogy minden ama paravánnal találkozzon, melyek egykor tanúi voltak kettejük ilyen vagy olyan előjelű kapcsolatának. Vasúti peronok, hol titkon kujtorogtak.

— Jó így. Gab?

— Nagyon jó. Bhom.

Vidéken szétszórt pötty-pötty falvak.

— Beszéljünk másról.

— Úgy.

Teraszok. Színházak, kávéházak erkélyei. Nagyszerű dialógusok a képcsarnokban.

— Gab?

— Tessék?

— Itt vagy?

Elutazni. Sorsa: túlélni szeretteit és barátait. Végigdöcögni kettejük útján, éspedig Gabriella jegyében. Aztán megtérni. Bhorn Aurél visszalopta magát lakásának falai közé. A hétköznapok kártyalapjai közé. Az egyenletesen laza nappalok szférájába. És éjszaka, mintha a lezáratlan dialógus-láncolat kiteljesíthető lett volna. Bűnrészességet érzett Gabriella halála miatt. Akárcsak oly sokan. S amíg szunynyadt, újra és újra kezdeményezett: „Elmentem, Z.-be is elmentem ... Csakhogy újra szemléljem azt a klasszicista épületet, amelyre te figyelmeztettél... S az utcai freskók:

S.-ben . . . „És mondta, mondta a magáét. Úgy érezte, hogy Gabriella, az ő Gabriellája, hallja. S e monologizálások kellemet nyújtottak. Parttalan. könnyed létállapotot, mely időlegesen feloldja a nappalok feszélyeit. S ha egy-egy ilyen éjszaka után felébredt, szinte örömérzet kerített hatalmába, ha arra a fura kapcsolatra gondolt, amely keltejük közt kialakult. Behajózni az álom tengerébe. És beszélni, beszélni, beszélni vele. Igen, Bhom Aurél beszélhet hozzá, elmondhatja, mi újság idelenn, és ha nem kap is feltett kérdéseire választ, a lényeg, hogy Gabriella tudjon a földi dolgokról is.