Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-07-21 / 30. szám
búcsút intünk a búsképű lovag, Don Quijote földjének. Átlépve a francia határt a táj még sokáig hasonló a spanyol vidékhez, de közeledve Marseille felé sűrűsödnek a gyárkémények, az ipartelepek és a nagy olajfinomitók, amelyek az egykori francia gyarmat, Algéria természeti kincsét dolgozzák fel. Kiszélesedik az autópálya, egyre sűrűbb lesz a forgalom s még egy jó órába telik, amig bejutunk a város szívébe, a régi kikötőhöz. A vízen hajókat ringatnak a hullámok, s fenn a hegyen a Notre Dame de-la Garde bazilika tornyát aranyozza be a délutáni napfény. Párizsból a Mistral expressz nyolc óra alatt röpíti ide az utasait a csaknem egymillió lélekszámú Marseille pályaudvarára. Innen a városközpontba vezető út a La Canabier látványos kirakatokkal teli utcájába torkollik. Szállodák, fényes üzletek, kávéházak, emberek és gépkocsik nyüzsgő áradata egészen a régi kikötőig, ahová az előbb érkeztünk. A parti sétányon vak koldus játszik kopott harmonikáján. Tovább barangolva az óváros és az arab negyed szűk sikátorain ás Franciaország Chicagójába csöppenek. Arrébb már a nagy kikötő rakparti városrészében, kopott szürke házak, hulló vakolatok láttán ráismerek Rejtő Jenő regényeiben lefestett kikötői kocsmáinak hangulatára, amelyekben a tisztaság nem tartozik a legfőbb erények közé. A kocsmák vendégei többnyire tengerészek, akik kerámia tányérból kanalazzák a kitűnő halikra levest. Ilyet csupán itt ehet az ember. Marseille kikötőjéből, amelyet „Kelet kapujának" neveznek, óceánjáró hajók indulnak Szuezen át az Indiai-óceánra, Afrika partjaihoz, vagy Gibraltáron át az Atlantióceánra. Gyerünk fel a hegyre, a város dominánsához a Notre Dame de-la Garde bazilikához, melynek tövéből elragadó kilátás nyílik a városra, kikötőkre, az If szigetére a tengerre, amelyben éppen most merül el a vörösen izzó nap! Az If szigetének egykori börtönébe A, ma motoros hajók viszik a látogatókat. Ifjúkori olvasmányom hősére, Dumas Gróf Monte Christójára emlékeztet ez a pillanat. Amikor olvastam, fejem fölött zúgtak az angol bombázók, vijjogtak a szirénák, háború volt, § nem hittem, hogy valaha is eljutok ide. DUSEK IMRE Barcelona — a Sagrada Família katedrális Barcelona — a Ramblas • * » .. és lön világosság!" A világ teremtésekor természetesen. Azelőtt káosz volt csupán és sötétség. A sötétség pedig — tudjuk — sok nagy bűnnek a leplezője. Ámde olykor felszínre hoz nemes igyekezetei is. Ilyesmi történt a közelmúltban Komáromban (Komárno), a Jókai Napok alkalmával. Ültünk a kultúrház nézőterén. .. Sokan! Telt ház, mert az előadás, amit látni kívántunk. ígéretes volt. Váratlanul kialudt a világítás... Azaz nem is olyan váratlanul, mert éppen aktuális lett volna, hogy megszólaljanak az előadást jelző harsonák, kigyulladjanak a rivalda fényei és megjelenjék a függöny előtt a szimpatikus fiatalember (konferanszié), hogy bemutassa zsűri tagjait Ahogy már szokás. . . Ám nem ez történt. Az történt, hogy kialudtak a vészkijáratot jelző piros lámpák is. Sehol fiatalember, semmi harsona, csak a nagy sötétség borult a várakozó nézőközönségre. Páran tapsolni kezdtek. Mint távoli fény a pusztában, felpislákolt néhány öngyújtó lángja is, mire valaki figyelmeztetett: „Kérjük a nyílt tüzet mellőzni!" Egyetértettünk az intő szóval, de kissé meghökkentünk. Hirtelen működésbe lépett krimikkel tömött fantáziánk. Máris el tudtuk képzelni, hogy valakinek tüzet fog a bozontos frizurája. Műanyag ruhája. Néhányan újra tapsolni kezdtek, ám a sötétség ettől nem szűnt meg. Ellenkezőleg. Képzelőerőnk kiteljesedett. Szabotázsra gondoltunk. Fejüket fekete női harisnyákba burkolt fiatalembereket láttunk. Túszoknak képzeltünk magunkat Az optimisták csupán földrengésre gyanakodtak. Nem csoda, annyi minden történik manapság a nagyvilágban! Az ember fantáziájának nem állja útját semmi. Ideje volt újra megnyugtatni minket. „Nincs komoly baj. Áramszünet van csupán. Az időjárás miatt elég nagy arányú, járásnyi terjedelmű. Az egész városra sötétség borult. A hiba kijavításához hozzákezdtek... Kérjük a közönséget, legyen nyugodt, várjon türelemmel." Türelemmel vártunk, nyugodtak voltunk... Öt percig! Tízig... Tizenötig... Türelmünk azonban nem változtatott a helyzeten, a lámpák nem gyulladtak ki. Egyesek köhécseltek, mások cukroszacskókat zörgettek, némelyek újból tapsolni kezdtek. .. Voltak, akik azon tűnődtek, van-e egyáltalán étre/me a várakozásnak?És ekkor... a legnyomasztóbb sötétségbe belecsendült az erkélyről, a tanítók énekkara felől egy meleg női hang. Énekelt! Utána egy másik, harmadik... Perceken belül a mintegy ötszáz főnyi nézőközönség óriási énekkarrá egyesült. Hatalmas dalárdává! Sehol pánik. Sehol piszszegő hang. Ötven percig, a sötétség megszűntéig daloltunk. Elénekeltük a magyar nótaköltészet remekeit. Összhangzóan. Egybehangoltan, senki sem dalolt hamisan... És már senki sem zúgolódott. Nem is köhécselt Cukroszacskóját sem zörgette senki... Énekeltünk! Tanulság: Csak egy kis rendellenesség, áramszünet, egyiptomi sötétség, és rögtön megértjük egymást Egy cél vezet mindannyiunkat és egy akarat. Ellenfelek barátokká válnak, ellenséggek bajtársakká. .. Elenyésző kényelmetlenség és megszűnünk kritizálni, fintorogni, áskálódni... Énekelünk! Mindnyájan ugyanarra az ütemre, összehangzó szólamokban. Kieresztjük szopránunkat, baritonunkat, megfeszítjük hangszálainkat, egymásra találunk, egy nótát fújunk! Senki sem kíván más dallamot, más szöveget.. Egyek vagyunk! A kérdés csupán, hogy miért csak olyankor, ha reánk borul a sötétség... / f -------------. °p / cs7jl/\
