Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-23 / 26. szám

nő/26 Olvas/s/unk... Olvasunk. Felütünk egy könyvet, elkezdjük lapozni, belefeledkezünk. Valamit keresünk; talán vá­laszt kérdéseinkre, mindennapjainkra, éle­tünkre. Bölcsességet és — nem utolsósor­ban — szórakozást. Egy cseppet sem titkol­va várjuk, hogy a könyv rólunk (is) szóljon. Önmagunkat és ismerőseinket kutatjuk. Ba­rátokat a legjobb barát segítségével. Olvasunk. Mert olvasni öröm, élvezet. Gyönyörkö­dünk a szavakban, ízlelgetjük őket, s közben nem is tudatosítjuk, hogy fejlődünk, formáló­dunk általuk. A jó könyvek mindig megtaní­tanak valamire. Edzik, megdolgoztatják az ember agyát és érzéseit. Felzaklatják és elragadtatással töltik el az olvasót. A hangu­lat magasabb szféráiba juttatják, kézenfogva vezetik a lét magaslatai felé. Valami fonto­sat, talán nélkülözhetetlent mondanak el. Olyan sok okos eszmét, elgondolást, meg­állapítást, szép kifejezést tartalmaznak. Eze­ket el kell olvasni! Olvasunk. Ki többet, ki kevesebbet. És vannak, akik sajnálatos módon egyre kevesebbet, sőt, egyáltalán nem olvasnak, elsősorban a fel­nőttek közül. Kisebb — elsősorban falusi — könyvtárak dolgozóinak gyakori panasza. hogy az olvasók között szinte csak gyerekek és öregek vannak. Gyerekek, akiknek a legö­römtelibb élményeik közé tartoznak kedvenc könyveik. És öregek, akiknek a felettük el­szánó idő növelte meg kíváncsiságát. Tehát van olyan ember, akit hidegen hagy a szépség? Pedig a könyvek sokunknál élőb­bek, elevenebbek. Nincs tárgy, mely meg­­adóbb. türelmesebb lenne. A könyvek tele vannak fájdalommal, bölcsességgel, öröm­mel, haraggal, gúnyos mosollyal. Micsoda paradoxon: némán, hallgatagon sorakoznak a polcokon, mégis minket szólítanak. Ne­künk kell gondoskodnunk arról, hogy ezek a szellemi értékek mindenkihez eljussanak. A könyv a népé, híven szolgálja, hű barát­ként kíséri. Szorosan hozzátartozik a valóban boldog élethez. Olvassunk... A. SZABÓ LÁSZLÓ Ki csenget? A gyerekszoba éjszakai csendjét hirtelen éktelen csengetés zavarta meg. A játékok ijedten rezzentek fel álmukból. A guminyuszi fülei megremegtek a szokatlan zajtól. A csengetés egy pillanatra elhallgatott, de csak néhány másodpercre, mert aztán újra felhangzott. — Mi ez? Mi ez?! — toppantott egyet mérgesen a paprikajancsi. — Meg kell őrül­ni! Még akkor sincs rend. amikor a gyerekek alszanak? Ki csinálja ezt a fülsüketítő zajt? — A telefon cseng, csak ne idegeskedj, mert szét találsz pukkadni — csillapította a hintaló. Aztán lehunyta a szemét, mintha őt a csengetés nem is zavarná. Szundított to­vább. A paprikajancsi azonban tovább toporzé­­kolt: — De vegye már fel valaki! Reggelig ezt fogjuk hallgatni? A telefon az íróasztalon volt. Felette a polcon feküdt a féllábú hajasbaba. Ö volt legközelebb a telefonhoz, s úgy érezte, a többiek tőle várják, hogy cselekedjen. Meg is szólalt. — Talán én vegyem fel? — kérdezte szemrehányóan. — Én másszak le az asztal­ra?... Egy tehetetlen mozgássérült?... A guminyuszi, aki az utóbbi időben na­gyon érzékeny volt az élesebb hangokra, s a hajasbaba kényeskedését sem szerette, bosszúsan mormogott valamit az orra alatt. De a többiek nem figyeltek rá, mert közben megszólalt a tűzoltóautó is: — Mégiscsak cselekedni kellene, lehet, hogy tűz van valahol! Volt, aki csak nevetett ezen, de volt, aki megjegyezte: — Persze, te mindenhol tüzet látsz! Alig várod, hogy valahol tűz legyen! — Akármi is, csak csináljatok végre vala­mit! — kiabált vörös arccal a paprikajancsi, és mérgében úgy összerándult, hogy kis híján lepottyant a szekrény tetejéről. — Lehet, hogy téves kapcsolás — okos­kodott a guminyuszi. — Én odagurulnék — magyarázkodott a labda —, de nem tudom felvenni a kagylót, nincs kezem. Én igazán szívesen megten­ném, ismerhettek, ha meg tudnám fogni... Erre már nemcsak a paprikajancsi, hanem a tűzoltóautó is dühös lett. — Ez mégiscsak disznóság! — háborgott. — Nincs senki ebben a társaságban, aki képes lenne megszüntetni ezt a csengetést?! Csak nyafog mindenki?... — Figyeljetek csak! — kiáltott közbe a labda. — Már nem cseng! Mindenki elhallgatott. S valóban, a telefon többé nem csengetett. Némán és feketén állt az asztali lámpa szomszédságában. A holdfény éppen a számtárcsára világított. — Biztosan téves kapcsolás volt — je­gyezte meg a guminyuszi. Egy ideig hallga­tott, s várta, hogy a többiek is kifejtik a véleményüket. De hiába fülelt, a gyerekszoba csendjét már semmilyen nesz nem zavarta többé. Csak reggel jutott eszébe ismét a csengetés, de a ragyogó napsütésben már nem is tartotta olyan különösnek az éjszaka történteket. Különben is, lehet, hogy csak álmodta az egészet. LENDVAY TIBOR B. Franklin mondá­sát rejtvényünk fő so­raiban olvashatják. Készítette; K. Gy. 21. számunk rejtvé­nyének helyes megfej­tése: A gondolkodás­ról való lemondás a szellem csődje. Sorsolással könyvet nyert: Fekete Gábor­­né, Hetény (Chotín), László Béla, Duna­­szerdahely (Dun. Stre­­da). Bakos Józsefné, Demo (Drnava), Gaal Sándomé, Ipolyság (Sahy), Balogh Enikő, Ekecs (Okoc). kJ (FÍŐ22)

Next

/
Oldalképek
Tartalom