Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-23 / 26. szám
nő/26 Olvas/s/unk... Olvasunk. Felütünk egy könyvet, elkezdjük lapozni, belefeledkezünk. Valamit keresünk; talán választ kérdéseinkre, mindennapjainkra, életünkre. Bölcsességet és — nem utolsósorban — szórakozást. Egy cseppet sem titkolva várjuk, hogy a könyv rólunk (is) szóljon. Önmagunkat és ismerőseinket kutatjuk. Barátokat a legjobb barát segítségével. Olvasunk. Mert olvasni öröm, élvezet. Gyönyörködünk a szavakban, ízlelgetjük őket, s közben nem is tudatosítjuk, hogy fejlődünk, formálódunk általuk. A jó könyvek mindig megtanítanak valamire. Edzik, megdolgoztatják az ember agyát és érzéseit. Felzaklatják és elragadtatással töltik el az olvasót. A hangulat magasabb szféráiba juttatják, kézenfogva vezetik a lét magaslatai felé. Valami fontosat, talán nélkülözhetetlent mondanak el. Olyan sok okos eszmét, elgondolást, megállapítást, szép kifejezést tartalmaznak. Ezeket el kell olvasni! Olvasunk. Ki többet, ki kevesebbet. És vannak, akik sajnálatos módon egyre kevesebbet, sőt, egyáltalán nem olvasnak, elsősorban a felnőttek közül. Kisebb — elsősorban falusi — könyvtárak dolgozóinak gyakori panasza. hogy az olvasók között szinte csak gyerekek és öregek vannak. Gyerekek, akiknek a legörömtelibb élményeik közé tartoznak kedvenc könyveik. És öregek, akiknek a felettük elszánó idő növelte meg kíváncsiságát. Tehát van olyan ember, akit hidegen hagy a szépség? Pedig a könyvek sokunknál élőbbek, elevenebbek. Nincs tárgy, mely megadóbb. türelmesebb lenne. A könyvek tele vannak fájdalommal, bölcsességgel, örömmel, haraggal, gúnyos mosollyal. Micsoda paradoxon: némán, hallgatagon sorakoznak a polcokon, mégis minket szólítanak. Nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy ezek a szellemi értékek mindenkihez eljussanak. A könyv a népé, híven szolgálja, hű barátként kíséri. Szorosan hozzátartozik a valóban boldog élethez. Olvassunk... A. SZABÓ LÁSZLÓ Ki csenget? A gyerekszoba éjszakai csendjét hirtelen éktelen csengetés zavarta meg. A játékok ijedten rezzentek fel álmukból. A guminyuszi fülei megremegtek a szokatlan zajtól. A csengetés egy pillanatra elhallgatott, de csak néhány másodpercre, mert aztán újra felhangzott. — Mi ez? Mi ez?! — toppantott egyet mérgesen a paprikajancsi. — Meg kell őrülni! Még akkor sincs rend. amikor a gyerekek alszanak? Ki csinálja ezt a fülsüketítő zajt? — A telefon cseng, csak ne idegeskedj, mert szét találsz pukkadni — csillapította a hintaló. Aztán lehunyta a szemét, mintha őt a csengetés nem is zavarná. Szundított tovább. A paprikajancsi azonban tovább toporzékolt: — De vegye már fel valaki! Reggelig ezt fogjuk hallgatni? A telefon az íróasztalon volt. Felette a polcon feküdt a féllábú hajasbaba. Ö volt legközelebb a telefonhoz, s úgy érezte, a többiek tőle várják, hogy cselekedjen. Meg is szólalt. — Talán én vegyem fel? — kérdezte szemrehányóan. — Én másszak le az asztalra?... Egy tehetetlen mozgássérült?... A guminyuszi, aki az utóbbi időben nagyon érzékeny volt az élesebb hangokra, s a hajasbaba kényeskedését sem szerette, bosszúsan mormogott valamit az orra alatt. De a többiek nem figyeltek rá, mert közben megszólalt a tűzoltóautó is: — Mégiscsak cselekedni kellene, lehet, hogy tűz van valahol! Volt, aki csak nevetett ezen, de volt, aki megjegyezte: — Persze, te mindenhol tüzet látsz! Alig várod, hogy valahol tűz legyen! — Akármi is, csak csináljatok végre valamit! — kiabált vörös arccal a paprikajancsi, és mérgében úgy összerándult, hogy kis híján lepottyant a szekrény tetejéről. — Lehet, hogy téves kapcsolás — okoskodott a guminyuszi. — Én odagurulnék — magyarázkodott a labda —, de nem tudom felvenni a kagylót, nincs kezem. Én igazán szívesen megtenném, ismerhettek, ha meg tudnám fogni... Erre már nemcsak a paprikajancsi, hanem a tűzoltóautó is dühös lett. — Ez mégiscsak disznóság! — háborgott. — Nincs senki ebben a társaságban, aki képes lenne megszüntetni ezt a csengetést?! Csak nyafog mindenki?... — Figyeljetek csak! — kiáltott közbe a labda. — Már nem cseng! Mindenki elhallgatott. S valóban, a telefon többé nem csengetett. Némán és feketén állt az asztali lámpa szomszédságában. A holdfény éppen a számtárcsára világított. — Biztosan téves kapcsolás volt — jegyezte meg a guminyuszi. Egy ideig hallgatott, s várta, hogy a többiek is kifejtik a véleményüket. De hiába fülelt, a gyerekszoba csendjét már semmilyen nesz nem zavarta többé. Csak reggel jutott eszébe ismét a csengetés, de a ragyogó napsütésben már nem is tartotta olyan különösnek az éjszaka történteket. Különben is, lehet, hogy csak álmodta az egészet. LENDVAY TIBOR B. Franklin mondását rejtvényünk fő soraiban olvashatják. Készítette; K. Gy. 21. számunk rejtvényének helyes megfejtése: A gondolkodásról való lemondás a szellem csődje. Sorsolással könyvet nyert: Fekete Gáborné, Hetény (Chotín), László Béla, Dunaszerdahely (Dun. Streda). Bakos Józsefné, Demo (Drnava), Gaal Sándomé, Ipolyság (Sahy), Balogh Enikő, Ekecs (Okoc). kJ (FÍŐ22)
