Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-16 / 25. szám
12. A Teréz néni receptje szerint készült becsinált leves bográcsgulyáshoz hasonlított. Imre, aki éppúgy a földöntúliság állapotában leiedzett, mint az anyja, jó étvággyal kebelezte be az elébe rakott ételt, amiről nem tudta, micsoda, mert nem figyelt oda, délután azonban megint megrohanták a görcsök. Két tenyerét a gyomorszájára tapasztva, szemrehányón nézett nagyanyjára: — Megmérgeztél, nanó. — Kolozsvári Grandpierre Emil — — Tessék, anyuka. — Mírácska, vigyél ki egy pár napra Dömösre. Szeretnék egy kicsit pihenni. Tudod, én csak ősszel pihenek, mikor az iskola megkezdődött... Elnémult, mint akire rápirítottak: — De ha nem lehet... Hát akkor... — hangja fent maradt a levegőben, ö maga nem a lányát nézte, aki szinte sóbálvánnyá meredten állt, hanem a padlót. — Ha előbb szólt volna, anyuka — kezdte Mira, de nyomban helyesbített —, igaz, akkor a külföldi vendégeinkkel voltunk. De ha anyuka igazán fáradt... — Igazán fáradt vagyok — hangzott a csakugyan fáradt visszhang. dés alkalmával. Egyébként a vállalkozás a legjobb úton volt, a két újító már megállapodott abban, hogy a dijat 40 :60 arányban osztják meg, mivel a know how-1, melynek a győzelmet köszönhetik, Ottó írta meg. — Helyettem, Gyuszikám — fuvolázott Ottó —, mert én ráérnék, és örömest töltenék egy hetet édesanyáddal Döntősön. De tisztában kell lennünk azzal, hogy ő nem az én társaságomra vágyik. Mira rettenetesen fáradt, több terhet már nem bírna el... De ha mégis úgy gondolod, én már holnap kész vagyok ... „Nem", „nem", rázta a fejét, „az nem lesz jó". Az egyik nehézség, hogy intézeti főnöke előzékenységét nem használhatja ki túlságosan, a másik Elli. A víkendet mindig együtt &£A‘R<&4AT@ScETcPcEeF<i Az öregasszony elsápadt, felelősnek érezte magát az unokája gyomrában tomboló fájdalomért, tehetetlenségében egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Idegességében először Teréz nénihez rohant, aki rosszallóan jegyezte meg, hogy: — Pedig a Zsigának mindig használt. Aztán egy másik öregasszonyhoz kopogtatott be, kapott is egy használhatónak Ígérkező tejlevesreceptet. Imre görcsei ezúttal elmaradtak, kárpótlásul Jóska mellén, arcán vörös foltok gyúltak. — Most Jóskát mérgezted meg, nanó! — tréfálkozott az idősebb fiú. A diéta körüli, amúgy is kimerítő bonyodalmakat tetézte a két fiú rivalizálásából fakadó állandó feszültség. Jóska a tanulásban nem győzte a versenyt a receptív agyú, szorgalmas és becsvágyó Imrével. Kárpótlást tehát hol a sportban, hol a lányoknál, hol a művészkedésben, hol pedig az eredetieskedésben keresett. Minden módot megragadott, hogy a bátyját felbosszantsa, s ez többnyire sikerült. Imre azzal torkolta le öccsét, hogy ő osztályelsö, Jóska viszont csak jó közepes. A fiatalabbik, mikor tehette, visszavágott. Barátságosan ugyan, de a két fiú szakadatlanul hülyézte egymást, és vitáikba mindig bevonták Franciskát, aki kétségbeesetten igyekezett egyszerre mindkettőjüknek igazat adni. Mint ahogy kétségbeesetten igyekezett mindkettőjük szája íze szerint főzni. Mind ezt, mind azt sikertelenül. Hol gyomorgörcs, hol kiütések, segítség sehonnan. Végső szükségében Franciska a lányához fordult. Délután megjelent Mira, vadonatúj gyapjú nadrágkosztümben, ugyancsak vadonatúj, széles kalapban. Meghallgatta Franciska beszámolóját, aztán felsóhajtott: — Szerettem volna egy kicsit kiszuszogni magam. Külföldi vendégeink nagyon kifárasztottak. Az én teherbiróképességemnek is megvan a határa. De úgy látszik... — lemondón legyintett, fájdalmas arckifejezése ut.alt a mondat befejezésére —, „csak a sírban". Kinyitotta a retiküljét, golyóstollat, papirost vett elő. Franciska szerény gyanakvással szemlélte, sehogyan sem fogta föl, miként lehet az adott helyzeten írással segíteni. Mindketten cigarettáztak, szólni egyikük sem szólt, csak a papír zizegett olykor. Mielőtt átnyújtotta a munka eredményét édesanyjának, az asszony megjegyezte: — Hogy ez a Lajos milyen tehetetlen! — rögtön utána megkérdezte: — El tudja olvasni, anyuka? — El, szívem. Azt akarod, hogy ezt főzzem Imruskának? — Egyheti étlap. Reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora. Minden hétfőn elölről kezdi, anyuka. Többé nincs probléma. Az öregasszony tanácstalanul forgatta a recepteket, elhelyezte őket az éjjeliasztalán felül, aztán meggondolta, a fiókba dugta, majd megint kivette. Bocsánatkérőn pillantott föl lányára: — És a másik kettőnek mit főzzek? — Amit eddig. Azok nem diétások — nevette el magát Mira a kérdés naivságán. Egy percig még várt, lehajolt, megcsókolta édesanyját, s bejelentette, hogy átmegy az „ő drágáihoz", azaz a két fiúhoz. Az öregasszony az ágyon ült, kezében a receptek, legyezőformán, mint a kártya, bátortalanul szólalt meg: — Mírácska. — Akkor beszélek Ottóval, s majd valahogy elintézzük. Nem Ottóval beszélt, nem Ottóval intézte el, hanem Ottó Gyulával, egy délután, a műanyag kárpit körüli együttmükötöltötték, a különben igénytelen és alkalmazkodó Elli ehhez ragaszkodott. Végül hárman utaztak ki, s a meghosszabbított hétvége sokkal kellemesebben telt el, mint a prognózis ígérte. Az egyik dömösi szomszéd baráti köréből verbuvált fizető vendégeknek adta ki szobáit, maga a konyhába húzódott. Franciska délutánjait odaát töltötte. Tófejiné vendégeivel, ezalatt Elli és Gyula saját programot csinálhatott. A kiutazást vita előzte meg. Indulás péntek délután, érkezés hétfőn ebéd után. Gyula így akarta minél kevesebb áron, minél hosszabban élvezni a hétvégét. — De pénteken a Mignont adják, és én a Mignont nagyon szeretem — makacskodott Franciska. — És nekem nemcsak Dömös pihenés, hanem az opera is — hangzott a kővetkező érv. Gyula elkérte a bérleteket. Egy pillantás, és kitűnt, hogy Franciska két előadást kihagyott, egy operát és egy vígjátékot. Nem tudta okát adni. Harcikészsége elpárolgott, s mint általában a heves ellenállás után, minden átmenet nélkül kapitulált. — Igazad volt, Gyuszikám — hálálkodott hazajövet —, a kis házban mégis többet pihentem. A következő operaelőadásra Franciska Erzsókot hívta meg. Az öregasszony kedvelte a sört, „nem tudom, mi olyan jó benne, pedig keserű". Előadás után, ha a partner ráért, Franciska gyakran beült presszóba vagy vendéglőbe egy pohár sörre, s nem tíz, hanem tizenegy óra körül vetődött haza. Fél tizenkettőre járt az idő, s még mindig nem érkezett meg. Lajos nyugtalanságában sorra hívta fel telefonon Franciska gyerekeit, hogy nincs-e valamelyiküknél. A riasztások továbbgyűrűztek, újabb és újabb érdeklődés, hír semmi. Pontosan végül sem derült fény a történtekre. Annyi bizonyos, hogy a két öregasszony eltévedt, alighanem rossz villamosra ültek, mire gyanút fogtak, már valamelyik külvárosban jártak. Ott aztán egy jótét lélek, miután látta, hogy hiába magyarázza, melyik vonalról hol szánjanak át a másikra, taxiba ültette őket. Éjfél után egy óra körül, holtfáradtan támolyogtak be az ajtón. Erzsók lakása ugyan útba esett, de elfelejtettek szólni a sofőrnek, így aztán Erzsók felkísérte Franciskát, retiküljét szorongatva, riadtan ült, riadtan pihegett a karosszékben, szemlátomást bizonytalanul afelől, hogy a következő lépés mi legyen. Hosszas tanácskozás után — amelyet izgatott telefonhívások zavartak — végül egy gumimatracon vetettek ágyat a vendégnek, Franciska szobájában. A tanulság világos volt, Franciska a megszokott szűk körön kívül már nemigen tud tájékozódni, úgy kell intézni tehát, hogy mindig olyanvalaki kísérje el színházba, aki még birtokában van képességeinek. — Nem értem, hogy történhetett meg ez velem — az öregasszony heteken át vissza-visszatért a témára. — Azelőtt... — vonta föl vékonyka kis vállát, mély SZILVA JÓZSEF rajza (nő 14)
