Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-09 / 24. szám
Janiga József illusztrációi KUCKÓ A tengeri holló Egyszer egy kis veréb magányosan búslakodott a fészkén, sírdogált, mert várta, de hiába várta a párját, az csak nem tért haza. Odaszállt hozzá egy holló, és megkérdezte : — Mért sírsz, veréb? — Siratom a páromat, elszállt, és nem tért haza. Nagyon szerettem öt, mindig pompás kukacokkal etetett engem. — Ne búslakodj tovább, inkább gyere hozzám feleségül. Nézd, milyen szép nagy csőröm, milyen hosszú szakállam van, és nézd, milyen előkelőén tudom forgatni a fejem! És látod, milyen széles a szárnyam? Ha feleségül jössz hozzám, a szárnyam alatt alhatsz, s finom falatokkal etetlek. — Nem leszek a feleséged. Nem tetszik nekem a nagy csőröd, a hosszú szakállad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szárnyad alatt aludni, nem akarok tőled finom falatokat! A holló elszállt, megkereste a vadludakat. Úgy érezte, nem lesz nyugta, míg feleségre nem talál. De a vadludak megriadtak és szétröppentek, mikor meglátták a hollót; mire odaért, már csak két vadliba tollászkodott a parton. így szólt a holló a vadludakhoz: — Feleségül kértem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szívesen feleségül vennélek benneteket! — Rosszkor jöttél, holló — mondták a vadlibák. — Éppen most indulunk nagy útra, átkelünk a tengeren. — Veletek megyek — örvendezett a holló. — Ugyan hogyan jöhetnél velünk? A tengeren most nem úszik jéghegy, hol pihennél hát meg útközben? Te nem tudsz leszállni és a víz tükrén lebegni, ahogyan mi pihenünk útközben! — Akkor is veletek tartok! Majd a levegőben pihenek! Nyomban feleségül vette a két vadlibát, s mikor azok felröppentek, elszállt velük a holló is. Hármasban repültek egy ideig, de aztán a holló fáradt lett, nagyon fáradt. — Gyorsan gyorsan! — kiáltozott rémülten. — Csináljatok valamit, hogy leszállhassak, megpihenhessek! Álljatok egymás mellé, simuljatok egymáshoz a vízen! A két vadlibafeleség úgy tett, ahogy a holló mondta. Egymáshoz simultak a tenger tükrén, a holló meg rájuk telepedett s elaludt. Közben a vadliba feleségek meglátták, hogy társaik egyre messzebb és messzebb szállnak fönt a magasban. Lerázták hátukról az alvó hollót, s ők is felröppentek, mentek a társaik után. — Jaj nekem! — rikoltozott a holló. De többet már nem szólt, nem szólhatott, mert elmerült, a tengerbe fulladt. Ennek a hollónak a szelleméből lett az első tengeri holló, mely már a víz színén is meg tudott pihenni, ha hosszú útjában kifáradt. NÉPEK MESÉI Észak-amerikai eszkimó mesék A két nagyerejű Két vadász egyszer puszta kézzel ki akarta húzni az agyarakat egy rozmárkoponyából. Nekifeszültek hát kétfelöl, és mivel szerszámuk nem volt, teljes erejükből rángatták egymást az agyarakba kapaszkodva. Húzta a magáét mindegyik, ahogy csak bírta. Míg így erőlködnek, lám, egyszerre csak kijött az egyik agyar. De a vadász akkora erővel húzta, hogy az agyar elszállt, s magával rántotta öt is, fel a magasba. Talán még ma sem ért földet. A kajak Volt egyszer egy vadász, aki kajakjában egyszer csak evezett, evezett kifelé a Bering-tengeren. Rozmárokat akart elejteni a víz közepén. Egy jégtábla szélén végül kikötött, és félig felhúzta rá a kajakját. Itt aztán lesben állt sokáig. Egyszer, amint körülnézett, látja, hogy — jaj neki! — eltűnt a kajakja. Lecsúszott a jégről, és kint himbálódzott messze a tengeren. Tudta, ez a halál. Itt kell elpusztulnia, egyedül a jégtáblán. — Gyere vissza, gyere! — kiáltotta kétségbeesve, és — láss csudát! — a kajak, mint egy hűséges kutya, visszatért hozzá.
