Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-01 / 1. szám
NEM HAGYOMÁNY, NEM SZERENCSE! Ha hinni lehetne a babonában, akkor bizonyára a Galántai (Galanta) járásban található Nagymácséd (Velká Maőa) lakosait tekinthetnénk az ország legszerencsésebb embereinek. Már csak azért is, mert ök több tucatnyi kéményseprővel találkozhatnak naponta. így aztán lépten nyomon szorongathatják ruhájuk gombját, szerencsét kívánva maguknak, vagy a szerencse fogalmával a köztudatban oly szorosan összevont szakma képviselőivel diktáltathatják hetente a sportkaszelvény „biztos" nyerőszámait. S hogy ezt mégsem teszik, annak egyszerű a magyarázata. A faluban tán nincs is olyan utca, ahol ne lakna kéményseprő. A csaknem háromezer lelket számláló településen a negyvenes évek elejétől állítólag nem kevesebb, mint ötven-hatvan legény tanulta ki ezt a manapság kihalófélben levő, helyesebben haldokló szakmát. Számukról még ezidáig nem készített felmérést senki, de például Bratislavában, az ötvenkétezer kéményről gondoskodó szolgáltató vállalat harminc tagú kéményseprő-csoportjában pontosan tízen nagymácsédiak. A Galántai járás tizennyolc kéményseprője közül hatan ugyancsak a „kéményseprőfaluból" valók. S ha jól körülnéznénk az országban, még jó néhány innen származó kéményseprőre akadnánk. Egyszóval Nagymácsédon a kéményseprő szakmát nem tekintik másnak, mint a többi mesterséget. Sőt! A környékbeliek szerint ebben a faluban kéményseprőnek lenni már hagyomány. Pedig nem az! És nem is volt az soha. 1940 előtt már ugyan élt itt egy két ember, aki magára öltötte a fekete gúnyát, de követőik alig akadtak. Egyikük, az akkoriban hatodikos, szakmaválasztás előtt álló Gál Miklós megpillantott az iskolapadból az ablakon keresztül az utcán egy kéményseprőt. Ekkor döntötte el, hogy mi akar lenni. Ezután már csak egy újsághirdetés kellett, és elindult négy évtizedig tartó kéményseprői pályájára. — Budapestről, a Kéményseprők Szaklapja szerkesztőségéből azonnal Balatonfüredre irányítottak, egy kéményseprő mesterhez. Az inaséveim az akkor szokásos munkával teltek. Fát vágtam, naponta megetettem a mester háziállatait, kipucoltam a cipőjét stb. Mint mondjak? — tűnődik el a ma már rokkantsági nyugdíjba kényszerült mester. — Akkor bizony csalódott voltam, de nem szökhettem meg, mert a szüléimét anyagilag súlyosan érintette volna, ha megszegem a szerződést. Végül megkaptam a segédlevelet és falubéli kollégámmal, Tibenszky Tiborral elindultunk munkát keresni. Púchóvban, az alföldi mászókéményes házak után — ahol bizony akkoriban leginkább csak szárított marhatrágyával tüzeltek —, egész felüdülést jelentett a zsindelyes, úgynevezett füstös házak cilinderkéményeinek tisztítása. A mászókémény onnan kapta a nevét, hogy belemászva tisztította a kéményseprő, a füstös ház meg onnan, hogy cilinderkéménye a tetőtérben, a padláson végződött, s a füst tartósította a fa tetőszerkezetét, meg az alatta tárolt füstölt húst. Talán ekkor szerettem meg ezt a különben piszkos és veszélytelennek sem mondható szakmát. Az örökös vándorlás, az új arcok, emberi kapcsolatok feledtetik az emberrel munkája sötét oldalát. Ugye, akkor csak gyalog jártunk, és volt úgy, hogy az egyhetes körút idején alig tisztálkodtunk. Mert a kéményseprő már annak is örülhetett, ha valamelyik gazda szállást adott neki az istállójában. Fiatalabb kollégáim mindezt már csak hallomásból ismerik, mégis egyre-másra otthagyják a szakmát. Talán mert sem anyagilag, sem erkölcsileg nincs kellően megbecsülve — vélekedik a szakma „öregje". Kuboviő Mihály, aki hosszú évekig volt Gál Miklós közvetlen munkatársa, ugyancsak az elsők között tanulta ki a „fekete" szakmát. — Méghozzá az erdélyi Kézdivásárhelyen, ahová akkoriban három nap és három éjjel tartott az út vonattal, mint a mesében — bólogat, s gondolatban emlékei közt kutat. — Az inasévekben három szabadság járt nekünk. Alig értem haza, már indulnom is kellett vissza, hogy a mestert magamra ne haragítsam késésemmel. A faluból 1941 -ben ketten, Zemko Tibor és én adtuk fejünket erre a szakmára. Megjártam az országot, míg végül a galántai szolgáltató vállalattól mentem nyugdíjba. Ez bizony nagy újság volt, mert a faluban korábban — de azóta sem — nem volt 1. Tán az utolsó mohikánok egyike ? 2. Ők viszont az elsők közül valók: Gál Miklós és Kuboviő Mihály 3. Kemény munka, veszély és romantika — ez a kéményseprés 4. Lancz Béla. aki nemcsak a kéménysepréshez ért 5. Zsák Zoltán a fiatalabb generációt képviseli. Igaz, ő nem nagy-, hanem kismácsédi Fotó: NAGY LÁSZLÓ
