Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-04 / 2. szám

# * * köztük Apollo temploma. Dionüszosz háza, a görög színház, sportstadion, fürdő, gimnázium és sok egyéb, ami még feltárásra vár. Liinassolban és Paphosban megcsodáltuk azt az épségben maradt színes mozaikot, amely a római palotákat díszítette és amely mindmáig az időszámításunk előtti szigetlakó kézművesek ötletgaz­dagságát és kézügyességét dicséri. Úgyszintén a szigeten élők fejlett kultúrájáról tanúskodik az., a sok értékes ékszer, egyházi kegytárgy, festmény, szerszám, szobor, amit a helyi múzeumokban tekinthet meg a látogató. S annak ellenére, hogy az építészetben a bizánci és a török korszak hagyott mélyebb nyomokat, az uralkodó a görög stílus, amelyben mintha a tenger szépsége folytatódna a tengerparti városok hófehér villáival, szállodásaival és a falvak gazdag növényzetű, virágoktól tarka házacskáival. Ez a színpompa, összhang és kifinomult ízlés nem csupán az építészetre, a kertekre, ligetekre jellemző, hanem a szigetén élők életére, művészetére, öltözködésé­re, táplálkozására is, s megnyilvánul a ciprusiak egymás­hoz és idegenekhez, a sziget vendégeihez való viszonyá­ban is. Pillanatfelvételek a lurnukai üdülőközpontban Az Aphrodité-öböl Pálmafák a tengerparton A szállodák mellett öntözik a növényzetet, hogy üde maradjon s Hangsúlyozni kívánom, hogy nem viszonyulok negatív módon az ifjúsághoz. Lányom sincsen, akit férjhez szeretnék adni, sem fiam, akinek megfelelő előmene­telt kívánok biztosítani, sem anyai, sem apai ágon nem rendelkezem olyan rokonsággal, amelyik a fent nevezett kategóriába besorolható. Az ifjúságot felsza­badult világnézetéért becsülöm és irigylem, túlkapásai felett megértőén szemet hunyok, és ahol tehetem, hangsúlyozom, hogy annak idején magam is azt hittem, hogy én találtam fel a puskaport, én fogom megváltani a világot... Azt is szükségesnek tartom hangoztatni, hogy amennyiben mégis beszélek róluk, sem a huligánkér­déshez, sem a szűk nadrágokhoz, de még a kuszáit hajviselethez (pedig az nagyon bántja a szépérzéke­met) sem fogok elérkezni, mert nem azt a típust tűztem írógépem billentyűjére, amelyik nagyon is sematikusan hirdeti hovatartozását. írásom alanya ezúttal az úgynevezett „pozitív" ifjú, aki céltudatos, frizurája szolid, elfogadható eleganciával táncolja a boogie-woogie-t, a csacsa-csát és a huszadik életévén alul nem alapít családot. Húsz éven felül gyakrabban éppen azért, mert céltudatos és pozitív. De ez végered­ményben magánügy, a kiválasztott menyasszonyon és a kétoldali örömszülőkön kívül senki másra nem tartozik, fíeám sem. Hogy mégis róluk beszélek, azért történik, mert... Nos nem is olyan könnyű elkezdeni. Szóval, még a nyáron, estefelé, úgy hat és hét óra között leültem egy jó forgalmú kávéház teraszára. Nem olvasni, nem is gondolkodni, csupán szemlélődni. Annál is inkább, mert a szomszéd asztalnál megpil­lantottam egy fiatal párt. Előttük az asztalon üres feketekávés csésze, és kiürített konyakospoharak so­rakoztak. A fiú szőke volt, hullámos hajú, arcát nem láthattam, mert éppen partnernője szájára tapadva élvezte kettőjük ifjúságát Párizs, gondoltam, mert sokat hallottam arról, hogy a francia fővárosban a fiatalok fütyülnek a közvéle­ményre. Meg aztán a konyak is... Gondoltam, a konyak... De az ember olyan, hogy ha egyszer felfigyel valamire, azután folyton hasonló jelenséggel találkozik, míg végül is megszokja. Nos én ezt a tünetet nehezen szokom meg, de a legjobb úton haladok... Robogott velem a gyorsvonat. Az egyik állomáson beszállt fülkénkbe egy fiatal pár. Bevallom, kezdetben fel sem figyeltem rájuk. Lehet, hogy házasok voltak, lehet, hogy csak lesznek. Addig nem is voltak érdeke­sek, amíg a túlzsúfolt gyorsvonatban nem tapadtak egymás ajkára. Akkor sem voltak érdekesek, de akkor már észre kellett őket venni. Persze tapintatosan, mintha mi, többiek ott sem lennénk. Sem én, sem a további öt útitárs, sem a folyosóról bebámészkodó sok-sok idegen. Nagyon kényelmetlenül éreztük ma­gunkat mi, útitársak. Sejtelmünk sem volt arról, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Kell-e egyáltalán ilyenkor valamit csinálni? Mondani? Én abban az előnyös helyzetben voltam, hogy az ablak mellett ülvén gyö­nyörködhettem a kilátásban, számolhattam a tovasu­hanó távirópóznákat. Nehezebb volt azonban szemben ülő társnőm helyzete, akitől négy év körüli fiacskája suttogva felvilágosítást kért. — Anyuka, mit csinál az a bácsi azzal a nénivel? Anyuka szerette volna megmondani, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá, szorult helyzetében a legköny­­nyebb és legkényelmesebb megoldást választotta. Nagy gerezd narancsot dugott kisfia szájába. Pardubicéig — ahol a fiatal pár kiszállt — a kisfiú gyomorrontásig tömte magát naranccsal... (nŐ9)

Next

/
Oldalképek
Tartalom