Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-04 / 2. szám
# * * köztük Apollo temploma. Dionüszosz háza, a görög színház, sportstadion, fürdő, gimnázium és sok egyéb, ami még feltárásra vár. Liinassolban és Paphosban megcsodáltuk azt az épségben maradt színes mozaikot, amely a római palotákat díszítette és amely mindmáig az időszámításunk előtti szigetlakó kézművesek ötletgazdagságát és kézügyességét dicséri. Úgyszintén a szigeten élők fejlett kultúrájáról tanúskodik az., a sok értékes ékszer, egyházi kegytárgy, festmény, szerszám, szobor, amit a helyi múzeumokban tekinthet meg a látogató. S annak ellenére, hogy az építészetben a bizánci és a török korszak hagyott mélyebb nyomokat, az uralkodó a görög stílus, amelyben mintha a tenger szépsége folytatódna a tengerparti városok hófehér villáival, szállodásaival és a falvak gazdag növényzetű, virágoktól tarka házacskáival. Ez a színpompa, összhang és kifinomult ízlés nem csupán az építészetre, a kertekre, ligetekre jellemző, hanem a szigetén élők életére, művészetére, öltözködésére, táplálkozására is, s megnyilvánul a ciprusiak egymáshoz és idegenekhez, a sziget vendégeihez való viszonyában is. Pillanatfelvételek a lurnukai üdülőközpontban Az Aphrodité-öböl Pálmafák a tengerparton A szállodák mellett öntözik a növényzetet, hogy üde maradjon s Hangsúlyozni kívánom, hogy nem viszonyulok negatív módon az ifjúsághoz. Lányom sincsen, akit férjhez szeretnék adni, sem fiam, akinek megfelelő előmenetelt kívánok biztosítani, sem anyai, sem apai ágon nem rendelkezem olyan rokonsággal, amelyik a fent nevezett kategóriába besorolható. Az ifjúságot felszabadult világnézetéért becsülöm és irigylem, túlkapásai felett megértőén szemet hunyok, és ahol tehetem, hangsúlyozom, hogy annak idején magam is azt hittem, hogy én találtam fel a puskaport, én fogom megváltani a világot... Azt is szükségesnek tartom hangoztatni, hogy amennyiben mégis beszélek róluk, sem a huligánkérdéshez, sem a szűk nadrágokhoz, de még a kuszáit hajviselethez (pedig az nagyon bántja a szépérzékemet) sem fogok elérkezni, mert nem azt a típust tűztem írógépem billentyűjére, amelyik nagyon is sematikusan hirdeti hovatartozását. írásom alanya ezúttal az úgynevezett „pozitív" ifjú, aki céltudatos, frizurája szolid, elfogadható eleganciával táncolja a boogie-woogie-t, a csacsa-csát és a huszadik életévén alul nem alapít családot. Húsz éven felül gyakrabban éppen azért, mert céltudatos és pozitív. De ez végeredményben magánügy, a kiválasztott menyasszonyon és a kétoldali örömszülőkön kívül senki másra nem tartozik, fíeám sem. Hogy mégis róluk beszélek, azért történik, mert... Nos nem is olyan könnyű elkezdeni. Szóval, még a nyáron, estefelé, úgy hat és hét óra között leültem egy jó forgalmú kávéház teraszára. Nem olvasni, nem is gondolkodni, csupán szemlélődni. Annál is inkább, mert a szomszéd asztalnál megpillantottam egy fiatal párt. Előttük az asztalon üres feketekávés csésze, és kiürített konyakospoharak sorakoztak. A fiú szőke volt, hullámos hajú, arcát nem láthattam, mert éppen partnernője szájára tapadva élvezte kettőjük ifjúságát Párizs, gondoltam, mert sokat hallottam arról, hogy a francia fővárosban a fiatalok fütyülnek a közvéleményre. Meg aztán a konyak is... Gondoltam, a konyak... De az ember olyan, hogy ha egyszer felfigyel valamire, azután folyton hasonló jelenséggel találkozik, míg végül is megszokja. Nos én ezt a tünetet nehezen szokom meg, de a legjobb úton haladok... Robogott velem a gyorsvonat. Az egyik állomáson beszállt fülkénkbe egy fiatal pár. Bevallom, kezdetben fel sem figyeltem rájuk. Lehet, hogy házasok voltak, lehet, hogy csak lesznek. Addig nem is voltak érdekesek, amíg a túlzsúfolt gyorsvonatban nem tapadtak egymás ajkára. Akkor sem voltak érdekesek, de akkor már észre kellett őket venni. Persze tapintatosan, mintha mi, többiek ott sem lennénk. Sem én, sem a további öt útitárs, sem a folyosóról bebámészkodó sok-sok idegen. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat mi, útitársak. Sejtelmünk sem volt arról, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Kell-e egyáltalán ilyenkor valamit csinálni? Mondani? Én abban az előnyös helyzetben voltam, hogy az ablak mellett ülvén gyönyörködhettem a kilátásban, számolhattam a tovasuhanó távirópóznákat. Nehezebb volt azonban szemben ülő társnőm helyzete, akitől négy év körüli fiacskája suttogva felvilágosítást kért. — Anyuka, mit csinál az a bácsi azzal a nénivel? Anyuka szerette volna megmondani, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá, szorult helyzetében a legkönynyebb és legkényelmesebb megoldást választotta. Nagy gerezd narancsot dugott kisfia szájába. Pardubicéig — ahol a fiatal pár kiszállt — a kisfiú gyomorrontásig tömte magát naranccsal... (nŐ9)
