Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-17 / 12. szám

IA Csiliz I partján

Kétségkívül tavasz van már, ha megtelik a I levegő a föld illatával. Akár egy melengető sóhaj — mellyel télen szőtt álmait adja ki fe magából a föld — megül a táj felett tündéri fény-ködök formájában. Zöld ujjaival már töri az utat magának a tavalyi avaron és száraz füvön át az idei új gyep. A táj meg? Akár egy Tóth Árpád-költemény. Csupa reménység a mező, csupa reménység az ember. A vetés ideje mindig a reménykedés ideje is, a bizakodásé, hogy gazdag lesz a nyár, az aratás. A derűé, hogy jó a föld, van mit vetni, a gazdának van mit végig- O pásztáznia tekintetével... S ebben a nagy ta- N vaszi fényözönben és harmóniában mintha a gépek is áhítattal végeznék dolgukat. Nem száll ^ égig a füstjük, nem nyomja el a táj átható CS csöndjét hangos zakatolásuk. Szófukar, gondol^ kodó, tűnődő az ember is, néha magot morzsolgat tenyerében, elnéz a kék víztükör felé.

■8 Pacsirtaszóra várunk.

ü. —ts—

ír-