Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-03 / 10. szám

A falut nézve hajlamos lenne azt gondolni az ember, itt nincsenek problémák, bajok, ha meg akadnak is, az orvoslásuk megy. mint a karikacsapás. Hiszen itt mindenki a földből a földdel él, még a közeli városokba járó ipari alkalmazottak is, mindenki szoros kapcsolatban áll a mezőgazdaság éppen időszerű problémáival. Az emberek sokat dolgoznak, rengeteget. Meglátszik a falun, s azon is,'hogy a pompás házak közt az idei tél minden viszontagsága ellenére ott feszülnek a fóliasátrak. Keskenyen kígyózó füstcsík jelzi azonban, hogy a korai termésnek ára van: fűteni kell. Nemcsak a házban, a fóliasátorban is. A január végi zimankóban szavakkal melegítjük magunkat, próbálunk illedelmesen bekukucskálni a falak mögé. Nehezen bírhatok szóra az emberek. Az utóbbi néhány esztendőben nemcsak dicséretet kaptak szorgosságukért, szemükre vetették, hogy túl sokat dolgoznak, hogy túl nagy a jólét, de a meglévő javakkal nem tudnak élni, az állandó robotolás nem engedi, hogy élvezzék is munkájuk gyümölcsét. Meg talán az is lefogja kissé nyelvüket, hogy a falu

TISZTESSEGES GAZDAGSÁG

temetésre készül. Egy alig negyvenéves ember felakasztotta magát. „Belerokkant a munkába... Mert előbb csak az ital, hogy tudjon aludni, azután egyre több ital s már a munka sem érdekli annyira. Végül az eszét is elissza ... Nem, nem az első eset, úgy látszik, ez is a falu sajátossága lesz, az önakasztás — mondja ismerősöm. — Idejük egymásra? Aligha akad . . .”

Aki családot alapít, belekerül a taposómalomba, felhúzza a fóliasátrat, mert nem adhatja nívón alul. Egyet azonban nem vitathatunk el tőlük: gazdagságuk tisztességes gazdagság. Nem csalással, lopással jutnak vagyonhoz, hanem rengeteg munkával. Minden koronájukkal el tudnak számolni, csak éppen hamarabb égetik el magukat, mint azok, akik pihenőt, szabad időt is adnak maguknak, hogy regenerálódjanak.

Marcelházán (Marcelová) a fóliázást a szövetkezet kezdte, aztán a falu népe is rákapott. Az a hatszázkilencven ember, aki az efsz-ben keresi meg a kenyerét, azt is látta, ha jó a zöldségtermés, jó, nyereséges esztendőt zár a közös gazdaság. S tíz-tizenöt év alatt sokan elleshették a paprikatermesztés fortélyait. Néhány helyen a faluban most már üvegház is akad, szegfűvel, virággal, mert a szövetkezet is termeszt virágot, annak is ki lehet tanulni a titkát. A két és fél hektáros szövetkezeti üvegházban szorgoskodó asszonyok hát kissé értetlenül néznek ránk, amikor azt kérdezzük, nem hiányolják-e a téli, ipari jellegű foglalkoztatást.

Van munkájuk elég. Mire az őszi betakarításnak vége, eléggé elfáradnak. Ha akad néhány nap kényszerpihenő. még jól is jön. kifújják magukat. Az üvegháziaknak folyton van mit csinálni. Attól függően, milyen az időjárás, december végén, január elején pedig már kezdődik a munka, a fóliavasalás, az ágyások elkészítése, a vetés, a palántanevelés ... Január végén idén is kiültették már a salátát, földbe került a karalábémag. Márciusban a saláta helyére kerülnek majd a karalábépalánták ... Megkezdődött a „nagyüzem”. A jövő télig már nincs megállás.

A szövetkezet zöldségtermesztésre szakosodott. Kétszázötven hektáron termel paprikát, paradicsomot, karfiolt. ebből 16—20 hektárt borít fólia. Ha ipart telepítenének a faluba, nem is lenne elég kéz. amely ezt megművelje, mert a zöldségtermesztés alig-alig van gépesítve. A százhúsz hektár ipari paradicsomot ugyan már gépek takarítják be. de kapálni azt is kézzel kell. A szabadföldi vastaghúsú paprikát ugyanúgy. S akad még szőlő, gyümölcs, dohány. Mind az asszonykezeknek. Munkaidőben nem nagyon bírnák, így aztán más megoldáshoz folyamodtak a szövetkezet vezetői. Kimérték s kiosztották a tagság közt megművelésre a szabadföldi paprikát, paradicsomot, a szőlőt.

— Az csak természetes, hogy először nem fogadta kitörő örömmel ezt az elképzelést a tagság, de bennünket, vezetőket azért fizetnek, hogy megértessük velük, mi a közös érdek. Végül megszavazták, vállalták a kapálnivalót. S talán nem is fizetnek rá — mondja Dobrocsányi László elnökhelyettes —, mert munkájuk bérét megkapják. Mindig arra törekszünk, hogy a szövetkezet is, a tagság is megtalálja a számítását. A háztáji kárhoztatásával sem mennénk semmire. Úgy kell szerveznünk a munkát, hogy az is beleféljen. Az emberek zöldséget termelnek, el is kell adniuk. Az elnökünk. Bakulár László eüntézte, hogy úgy vásárolják fel a zöldséget az átvevőhelyeken, hogy az ne menjen a munkaidő rovására, így hát hajnalban vagy esténként a tagság is beviheti a paprikát a felvásárlóba.

És óhatatlanul szóba kerül a zöldségtermesztés minden nehézsége. Az utóbbi évek kedvezőtlen árpolitikája nem igen válik hasznára sem a nagyüzemi, sem a háztáji termelésnek. A műtrágya, a vegyszer, mely nélkül intenzív és gazdaságos zölségtermesztés nem létezik, drága lett. A felvásárlási árakban azonban nem tükröződik mindez. S egy olyan szövetkezetben, ahol a bevétel kétharmadának forrása a zöldség, nem kis gond hát a gazdaságosság. Ezerkilencszáznyolcvanhatban ráadásul az időjárás is ellenük dolgozott. A késői tavasz és korai forróságok megtették a magukét, a tizenat hektár karfiol fele tönkrement a nagy forróságban, a paprikára meg kimondottan rossz év volt. Igaz ugyan, hogy a szövetkezet földterületeinek nyolcvan százaléka öntözhető, mégsem tudták pótolni a csapadékhiányt. Késett minden zöldségféle s a minőségük sem volt olyan, mint más években, így hiába volt meg egy-egy esetben a tervezett mennyiség, az árbevétel elmaradt a várttól, a növénytermesztési ágazat csak nyolcvankét százalékra teljesítette a tervét. Ezt az ágazatot még az új biztosítási törvény is sújtotta, mert kimondja, hogy biztosítani csak az utolsó öt év legjobb három esztendejének átlagos hozamát lehet, így Marcelházán még a tervezett hozamokra sem köthettek biztosítást. Paradicsomból például hektáronkénti 25 tonna hozamot terveztek, de csak tizenkilencet biztosíthattak, így még erre is ráfizettek.

A nyolcvanas évek elején volt néhány rossz esztendeje a szövetkezetnek, személyeskedések, belső torzsalkodások nehezítették a közös munkáját, rontották teljesítményeit. A személycserék után újra elindult felfelé a szövetkezet, ma a Komáromi (Komárno) járásban a 10—11. helyen van rentabilitását tekintve. A tagság munkaerkölcsét nézve pedig talán ennél is jobb a helyzet. A szövetkezet zöldségkertészetében már foglalkozási ártalomnak számít a migrénes fejfájás — s tegyük hozzá: ezek az emberek otthon is fóliáznak —. betegség miatt mégis jóval kevesebben hiányoznak a munkából a járási vagy a kerületi átlagnál. És nemcsak azért, mértje a kereset. A szövetkezeti tagság átlagos havi bére 2 893 korona, de az elsősorban nem az ott dolgozó 210 ne átlagkeresete, az övék 1 000— 1 200 koronával kevesebb Kézi munkát végeznek, ha órabérben dolgoznak, ali{ napi ötven koronát keresnek, s hallván a háztáji fóli ázásból származó bevételekről, óhatatlanul felmerül a: emberben a kérdés: megéri-e ennyiért dolgozniuk. Vá laszt az üvegháziak csoportvezető-helyettesétől. Szabi Erzsébettől kaptunk — aki a falu nőszervezeténe1 elnöke is —. s ebben a válaszban kissé benne foglaltató! társadalmunk szemlélete és ítélete is a nagyüzemi és kistermelés viszonyáról: biztos jövedelmük forrása szövetkezeti munkaviszonyuk. Az itt végzett munkáé fizetést kapnak, ebből van táppénzük betegség esetén i a munkaviszonyuk után nyugdíjra is joguk lesz. . háztáji termelést meg csinálják, amíg bírják, amíg lehe s amíg érdemes. De ez az utóbbi bizonytalan megélheti si forrás. Elég hozzá néhány ráfizetéses esztendő, hoj elvegyék az emberek kedvét a kistermeléstől.

Egyén és közösség érdeke egyként találkozik h abban, hogy biztonságos megélhetésre, nyereséges te melésre törekszik. Hogy a mezőgazdasági termelés ö magában nyereséges lehessen, ahhoz sok mindent ki még tennie népgazdaságunknak, elsősorban magán az ágazatnak és iparunknak is. Az ágazat törekvés örömmel nyugtázzuk, egy-egy mezőgazdasági termeli rendszer sikerét biztatónak tartjuk. Mindenképpen ha dást jelent szövetkezeteink gazdálkodásában, hogy